A következő történet hosszú lesz... mondom, hosszú - nagyon-nagyon hosszú. Ráadásul arról mesélek, ami nem biztos, hogy mindenki számára olyannyira érdekfeszítő, mint pl. nekem, vagy annak, aki a '80-as években volt kiskamasz, netalán tán éppen azt a zenét szerette, amit én, vagy arról ábrándozik, hogy bárcsak megtapasztalhatta volna ezt a korszakot.
Aki tehát utál egyszerre sokat olvasni, vagy szívből gyűlöli Thomas Anderst és Dieter Bohlent, az bele se kezdjen! Aki viszont az én időmben volt gyerek, és esetleg rajongott is ezért a két nyugatnémet fazonért, vagy csak egyszerűen szeret jókat nevetni, és imád érdekes sztorikat olvasni - szóljon az bármiről -, az keressen magának egy kényelmes ülőhelyet, vegye ölébe a laptopiját (már, ha van neki), és adja át magát a "fílingnek"!
Induljon...
...az
én Modern Talking sztorim
9-10 évesen a Jedi erő nagy adagban volt jelen bennem, ami nem meglepő egy olyan kislány esetében, aki az első számú Star Wars trilógia tudáshalmazát fokozottan birtokolta. Első komoly gyűjteményem Luke Skywalker, Han Solo és Leia hercegnő képekből állt, vegyítve némi Chewbaccával, R2-D2-val, C3-PO-val és Yodával, továbbá megfűszerezve egy kis sötét erővel. Állítom, hogy hímnemű osztálytársaimnak halvány lilájuk sem volt arról, micsoda kincset rejt a szobám, mert ha tudták volna, tiszteletbeli fiúvá avatnak.
1985 szilveszterén kemping bicajom X-szárnyúként mit sem sejtve pihente ki a világegyetemben megtett utat a lomkamrában, amikor is egy fénykardcsapással véget ért életem fent említett fontos korszaka. Többé már nem hoztak lázba a huncut, szőke hajfürtök, sem pedig hol-mi lézerkard vakító fénynyalábja, és az a szegény bicikli sem lényegülhetett át többé csillagközi űrjárművé, mert a jugó tv-ben látott Peter's Pop Show nevű zenei műsor megpecsételte a sorsomat. Elütötte az éjfélt az óra, és az átlépés 1986-ba nem csupán egy szimpla váltás volt, hanem egy új korszak hajnalát is jelentette számomra. Az 1 éven át tartó Jediséget felváltotta a ZENE korszaka, és eme különböző érákban csak egyetlen közös pont volt: a megszállottság.
A következőképp esett meg ez a nagy átalakulás. Unokatesóm, V. épp vendégségben volt nálunk, hogy együtt élhessük át az év végét. A „Boldog Új Évet!”-felkiáltás és egyéb, akkor még humoros szilveszteri műsor után, a csatornákon zongorázva, egyszer csak egy égi tünemény, egy igéző szempár nézett rám. Szájtátva meredtem a képernyőre, és a pillanat törtrészéig tartó tiszta pillanatomban Anyához fordulva kérdeztem: - ”Nem baj, Anya, ha most már nem Luke-ot szeretem?” És nem volt baj. Anya szelíden engedélyt adott, én pedig boldogan vetettem bele magam az Új Szerelem mámorító érzésébe. V-vel aztán azon elmélkedtünk, hogy az a srác vajon tényleg fiú-e vagy talán mégis inkább lány. Hónapokig semmi infóm nem volt a barna „szerintemfiúról”, keserédes tudatlanságban teltek a hetek, míg végül egy trafikban, kártyanaptár-vétel közben megtaláltam Őt, azaz a „szerintemfiút” ábrázoló pici képet. A fotó egyik sarkában ott díszelgett a MODERN TALKING felirat. Így kaptam képet a kilétükről, a becsületes nevüket pedig az első LP-jük borítójának hátlapja árulta el. THOMAS ANDERS-nek hívják hát újdonsült Szerelmemet! Innentől kezdve felgyorsultak az események, a napok állandó zenehallgatással teltek, és magamba szívtam minden apró hajlítást, amit ennek az édes-gyönyörű embernek a hangszálai produkáltak.
Az angol szövegeket V-vel mindig is csíptük, már 5-6 évesen nyomtuk a Boney-M slágereket vagy bőszen zengtük az Ágádu du du-t, nem számított, hogy csak a fülünkre hagyatkozhattunk. Így olyan okosságokat hallottunk ki, mint az „ustobá lákkö vlákkö szi”, ami eredetileg „Push the pineapple on the tree”. Vérremenő vitákat folytattunk arra vonatkozólag, hogy kettőnk közül kinek van jobb fülhallása, ki az, aki hitelesebben hallja ki a valódi szöveget. A Modern Talking dalszövegei is hasonló sorsra jutottak, miközben észrevétlenül tökéletesítgettem az énekhangomat. Lassacskán arra is fény derült, hogy cseppet sem vagyok egyedül a Talking iránti rajongásban, mert a másik unokatesóm, A. is mellettük tette le a voksát. Az osztálytársak nem jöhettek számításba, az ő rajongásuk csak időszakos volt, meg sem közelítette az enyémet, így hát nekem csak A. maradt, aki szerencsére nem Thomast, hanem a szőke bikát, a mindig vigyorgó, fogkrémreklám Dieter Bohlent pécézte ki magának. Egymásra találtunk - épp úgy, mint Dieter és Thomas. Ha nem voltunk együtt, hosszú leveleket írtunk egymásnak, amiben szinte kizárólag a Talkingról ment a szöveg. Levélpapírjaink jobb felső sarkába Modern Talking képeket fénymásoltattunk, és a nevüket más színű betűvel írtuk. A nyarak boldog egyetértésben teltek. Azon legalábbis sosem vitatkoztunk, hogy ki kinek lesz a felesége. A dalszövegek nem heverhettek parlagon, hamarosan hangszerekre is szert tettünk, amik teniszütőkre applikált karton szólógitár és „hasszinti” formájában öltöttek testet. Anya készséggel hallgatta „koncertjeinket”, amiket komoly előkészületek előztek meg, és szigorúan ki is értékelte a látottakat, hallottakat. Valóságos gyönyört éltünk át, amikor a produkciónk tökéletesnek ítéltetett. Én annyira Thomasszá lényegültem, hogy egy megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el rajtam. Belső látásommal önmagamat Thomasnak érzékeltem, minden porcikám olyan volt, mintha ő lettem volna, és cseppet sem ért volna váratlanul, ha tükörbe nézve az ő arca tekintene vissza rám. Budaörsi unokatesómmal teljesen elmerültünk ebben a világban, hajnalokba nyúlóan alakítottuk őket a képzelt színpadon, és eljátszottuk elképzelt magánéletüket. A Modern Talking gyűjtemény bőven túlszárnyalta a Csillagok háborújás csekélyke mennyiségű képet, és súlyban is tetemes volt. Az én albumomhoz A-é szolgált mintául. A sok újságkivágás és egyéb fotó aprólékos figyelemmel lett elrendezve, és már akkor német nyelvű feliratokkal láttam el őket, amikor az még számomra kínainak hatott. A. ebben nagy segítségemre volt, ő ui. már ovis kora óta kente a németet. Tulajdonképpen az emiatt érzett csodálattal vegyes irigység vett rá, hogy később közelebbről is megismerkedjek a szívemnek oly' kedves Thomas anyanyelvével. Az mégsem lehet, hogy csak A. értse a kivágott Bravo cikkeket, hogy csak ő mondhassa Dieternek az oltár előtt állva, hogy „Ja, ich will!”, mert én meg Thomasnak akartam mondani ugyanezt teljes odaadással. Életem első videokazettájára eleinte A-tól másoltam át a klipeket, és kikockáztam a legjobban tetsző jeleneteket. Analizáltam Thomas mimikáját, összes mozdulatát, majd pedig édes fájdalomba merültem. Dieterrel ugyanezt művelte A. is, és amikor együtt videóztunk, kölcsönösen végignéztük egymás Szerelmeinek apró rezdüléseit.
Aztán eljött 1987, a Modern Talking szétválásának szomorú éve, a gyász időszaka. A. meg én ennek ellenére optimistán tekintettünk a jövőbe, szinte fel sem fogva a tényt, hogy nincs több új sláger. Bohlen nem ír több dalt Andersnek. Egyszóval nem hittük, hogy innentől kezdve minden anders, azaz más. Meg voltunk róla győződve, hogy ők ketten igaz barátok, és hamarosan felismerik, hogy ami egykoron egybeforrt, azt nem lehet szétszakítani. Nora, Thomas felesége a megoldás kulcsa, őt kell kiiktatni a képből. Ha ő nincs, a két jóbarát ismét egymásra talál majd. Ebben az álomban ringattuk magunkat, miközben eljött az április, annak is a 10. napja, amikor Thomas Magyarországra jött, egészen pontosan a Budapest Sportcsarnokba. Sajnos nem Bohlennel, hanem az ő saját, külön bejáratú Norájával és annak előttünk tök ismeretlen, Jutta nevű barátnőjével, ill. egy full playback előadással. A 12 éves kis Talkingos apukájával ment el a koncertre, ami az első volt a 3 közül, A. pedig az anyukájával. Mi a küzdőtéren álltunk, ők pedig valahol magasan ültek. A koncert és annak részletei halvány emlékként élnek bennem. Mindössze 4 aprócska momentumra emlékszem, időrendi sorrendben a következőkre:
- a sportcsarnok előtt árusító nénire, akitől egy nagyméretű Modern Talking újságot vettünk, és aki közben megosztotta velem azt az infót, hogy a szerinte hihetetlenül alacsony, ám igen kedves Thomas is nála vásárolt,
- a hangulatfokozó műanyag csőre, amiben zöld folyadék világított rázás hatására, és ami bezzeg csak nekem nem adatott meg, mert „Ápának nincs pénze, Béka!”,
- Thomasra, amint indián üdvrivalgás-szerű hangon azt sivítja, hogy „Hey, hey hopp!”, amitől én idegileg kiborultam, mert nehogy már ez a szép ember, akit én annyira imádok, ilyen marhaságokat beszéljen; hiszen ő egy majdhogynem földöntúli lény (A-val korábban el is merengtünk azon, hogy ők aztán biztos nem mennek WC-re sem), aki fényévekre van a póriasságtól,
- Ápá oldala elkezdett szúrni, csak mert kétszer a nyakába vett, hogy az ő Békucikája lássa az ő Thomasát a magas nénik és bácsik mögül is, és aztán ez a bordaközi szúró érzés akkorára nőtt, hogy az ő kislányának együtt kellett éreznie, és szegény Ápáját támogatva
OTT KELLETT HAGYNIA A KONCERTET!
Ez a 4. momentum, ez a kis emléktöredék nyilván olyan mély sebeket hagyott bennem, hogy tudatom mélyére temettem hosszú évekre, csak hogy apukámat ne kelljen gyűlölnöm amiatt, hogy megfosztott Szerelmem in live látványától.
A. éppolyan hűséges volt Dieterhez, mint én Thomashoz, így nem volt kérdés, hogy 2 évvel később, 1989. augusztus 7-én, a Blue System koncertet sem fogjuk kihagyni. Ez már kizárólag Bohlen együttese volt, és hiába nem kapott benne szerepet Thomas, én a zene miatt szerettem. Azt hiszem, ebben az időszakban tetőzött nálam az elvakultság, hiszen súlyos pénzeket adtam ki a lemezekre, amiket konkrétan Németországból rendeltem, és azok jöttek is rendületlenül celofán csomagolásban. De mit várhat az ember egy valódi rajongótól? Pontosan ezt, ill. kitartást.
A. anyukája akkor már kórházban feküdt halálos betegen, nem kísérhette el a lányát a Bohlennel való találkozásra, és valamiért apukám sem jött el velünk. Akkor nyáron ballagtam a 8. osztályból, szóval 14 és fél évesen, teljesen egyedül elengedtek minket egy koncertre. Mai ésszel ez azért merész húzás volt, de A. olyan talpraesett és eltökélt kiscsaj volt, hogy rá mertem bízni magam. Valószínűleg a szüleink is így gondolhatták, ha el mertek engedni a nagy budapesti éjszakába. Mondjuk azok után, hogy 8-9 évesen mezítláb, egy szál bugyiban és trikóban túléltük a Budaörsről a Móricz Zsigmond körtérre való oda- és visszautat, a koncerttel kapcsolatos kalandok már nem is tűnnek olyan vészesnek. Az A-val való első közös kaland egyébként tényleg emlékezetes volt, és tulajdonképpen apukám kéréséből indult ki. Egy vasárnapi napon ui. elfogyott a cigije, és minket kért meg, hogy ugyan ugorjunk már le venni neki. Az egyetlen nyitva lévő helyi trafikban azonban épp nem lehetett kapni, ezért bebuszoztunk a központba, de ott sem találtunk cigit, mert minden zárva volt. A különbség a két belvárosi túra között csupán annyi, hogy akkoriban másról fantáziáltunk, a busz ui. Ezeréves Sólyom névre hallgatott, A-t meg nem Dieter Bohlennek neveztem, hanem Han Solo kapitánynak, és én sem Thomast szerettem, hanem Luke-ot, ill. akkor azért kaptunk egy nagy szidást is, ami 1989-ben már elmaradt, mivel el voltunk engedve. Mégis érdekes, hogy egyedül mehettünk.
Annyira fanatikusok voltunk, hogy már a hajunkat is úgy hordtuk, mint a két popsztár. A-é tüsi volt, az én fürtjeim meg oldalt kiálltak. A ruházatunkban is érzékeltetni kívántuk a zenei hovatartozásunkat, és meglehetősen félresikerült imitátorokként indultunk a koncertre. Én konkrétan fehér ál-Lacost pólóingben fekete csokornyakkendővel, világoskék, bő szabású nadrágban, makkos cipőben pompáztam. A. szerelését az idők homálya fedi, de nyilván Bohlenre hajazott. A felületes szemlélő számára talán abszolút hihetően néztünk ki. Ezt a csodás külsőt csak egy dolog árnyékolta be, egy hatalmas reklámszatyor. A szatyor tartalma pedig nem volt más, mint drága rokonkám éveken át tartó, különös gonddal megalkotott Modern Talking albuma, egy több kilós gyűjtemény. Órákig vitatkoztunk, mert én úgy éreztem, hogy ezt talán mégsem kéne magunkkal vinni, de ő biza' nem tágított, azzal érvelt, hogy ezt Dieternek látnia kell. Ha ui. megtapasztalja az ő mérhetetlen odaadását, akkor nyomban beleszeret, vagy legalábbis a homlokára csap, hogy K. A. Budaörsről élete legnagyobb rajongója, akire oda kell figyelnie. A. eltökélte, hogy végiglapoztatja vele az egész dossziét, majd pedig aláíratja azt a grafikát, amit iszonyú pénzekért rajzoltatott róla a Vörösmarty téren. Utóbbit elfogadható, reális vágynak tartottam, ami simán megvalósítható, de az albummal kapcsolatos ellenérveim süket fülekre találtak. A csomag mégis jött velünk, és hol A., hol pedig én cipeltem.
A Blue System koncert körülményei élénkebben élnek bennem, mint az '87-es fél Modern Talking este. Már nagyon korán a Kisstadion környékén mászkáltunk, körbejártunk valami teniszpályát is, és be lehetett menni a koncert helyszínére, ahol az Omega együttes billentyűse volt az első híres ember, akit aznap láttunk. Az előzenekar Lian Ross volt, akiről fogalmunk sem volt, hogy kicsoda, de egy autogramkártyát mind a mai napig őrzök tőle. Óráknak tűnt a várakozás, míg végre megjelent Bohlen. A poén az, hogy a koncertről szinte semmilyen emlék nem maradt meg bennem, csupán az, hogy A. átpasszolja nekem a reklámszatyrot, amit én rezzenéstelen pofával a lábaim közé veszek, majd pedig unokatesóm eltűnik a tömegben, beleveti magát a massza közepébe, és hosszú percek múlva csurom vizesen előtámolyog. Képes volt beverekedni magát az első sorig. A későbbi elmesélés alapján megtudtam, hogy ahogy ott tolta magát előre, és végre előbukkant a feje a mellette állók közül, a színpad szélén, középen és egészen elöl, épp Dieter szeme között ért célba. Gyakorlatilag farkasszemet néztek egymással. Ilyen is csak a mesében van, akárcsak a történet további része. A koncert után a tömeg mozdulatlan maradt, csak nagyon kevesen hagyták el a stadiont, nem úgy mi. Unokatesóm ui. riadót fújt és mi reklámszatyrostul megindultunk kifelé. Hogy miért? A. az évek alatt abból a sok interjúból biztos megismerte Dietert annyira, hogy tudta, ez a pasi nem fog a helyszínen hosszasan autogramot osztogatni, sokkal inkább jellemző rá az afterparty a hotelban. No de melyik hotelban? A fővárosban van belőle egy pár. Az én okos társam szinte azonnal a Duna InterContinentalra tippelt, és a két 14 éves nyakába vette a várost éjjel 11 óra tájban. A gyűjteményes szatyor meg, mint valami hűséges kutya, jött velünk. Természetesen balek módon én cipeltem, nem a tulajdonosa. A hotel előtt nem volt tömeg, néhány bámészkodó sétafikált csak, ill. egy keletnémet pasi, akivel A. nagy hirtelen beszédbe elegyedett. Később azért pár Bohlen fan is felütötte a fejét, de összességében véve, senki sem tudott a slágergyáros zenész szálláshelyéről. Mi még a recepcióra is beslattyogtunk albumostul, és valahogyan kiderült, hogy A. megérzései jól működnek: Dieter valóban ott fogja tölteni az éjszakát. Innentől kezdve csak várni kellett. Vártunk, vártunk és vártunk, míg nem a késő éjjeli órákban megérkezett unokatesóm szívének szerelme. A. azonnal odarohant a popfenoménhez, de mivel nem kapott audienciát, sleppként mentünk utána. Itt megint csak a feledés homályába vész a történet, de megmaradt egy nagyon fontos részlet, ami időben meglehetősen sokáig tartott. Ha Dieter szíve nem is esett meg A-n, de az együttes billentyűse, egy Dirk Nagel nevű fazon felfigyelt a németül karattyoló kiscsajra, és fantasztikus módon ott maradt velünk, kint a hotel előtt. Ez a mókus órákon át, tulajdonképpen egészen hajnalig beszélgetett vele. Sok olyan Dieteres titkot is elárult, amiről addig fogalmunk sem volt. Pontosabban nekem máig nincs róla fogalmam, mert hiába kértem A-t, hogy fordítson, ő sajnos magasról tojt rá, egy szót sem árult el sem akkor, sem később. Az a kérésem is lepörgött róla, hogy nem ártana, ha 1-2 infót Thomasról is kérdezne. Dirk készséges és kedves volt, megígérte A-nak, hogy átad Dieternek egy cetlit, amire A. egy kölcsönbe kapott piros filccel valami személyes tartalmú szöveget írt. A papírfecni végül valóban Bohlen kezébe került, és talán ennek köszönhetően unokatesóm lehetőséget kapott, hogy beszéljen vele. A poptitán hajnalban lejött a recepcióra, és ekkor már jelentősebbre növekedett rajongótábor várta őt velünk együtt. A. a Talking gyűjteménnyel odapattant Dieter elé, aki száját húzva leült egy fotelba, és várta, hogy mi fog történni. Izgatott rokonom kezdte volna mutogatni a sok száz beragasztott képet, amire Bohlen barátunk egy hangyabokányit sem volt kíváncsi, és ezt egy lekezelő kézmozdulattal jelezte is a pattogó A-nak, aki azonban feltalálta magát, és elővette a grafikát. Kisvártatva előkerült a szatyorból egy piros tintenpen is, amivel Dieterünk odabiggyeszthette végre hatalmas eszmei értéket képviselő szent nevét. A-nak ez sem volt elég, mert a filc nem fogott rendesen, és a slágergyáros aláírása halvány lett. A. kikapta Bohlen kezéből a filcet, oktatólag megrázta azt, felvilágosítva a tudatlan Dietert, hogy ez csak rázás után fog, és írja át a bénára sikerült aláírást. Dieter ekkor megismételte a korábbi lekezelő kézmozdulatát, kiegészítve azt nemtetszését kifejező szavakkal, és hidegen hagyta, hogy az autogram látszik-e vagy sem. Annyit még én is megértettem, hogy valami olyasmit mondhatott, hogy jó lesz az úgy. Bohlennek ennyi hercehurca épp elég volt, felállt és tett egy kört a recepción. A. követte, valamit sustorgott neki, én meg csak ott álltam, lábam között hű társammal, a szatyorban megtörten gubbasztó Talking gyűjteménnyel. Dieternek feltűnhetett, hogy ez a két csaj összetartozik, és érdeklődve pillantott felém. Furcsa lehetett neki, hogy szokatlanul nyugodt vagyok. Nem megszokott dolog ez egy rajongótól. Végigmért tetőtől-talpig, én pedig megsemmisülten álltam, éreztem, hogy magában röhög rajtam. Nem is csoda, abban az elcseszett Thomas szerkóban nyilván rettentő hülyén néztem ki. Magamban azért én is megfogalmaztam egy kis vele kapcsolatos kritikát, mert rácsodálkoztam, hogy ennek az embernek mekkora nagy feje van.
Ezekután Dieter a hotel előtt ácsorgó rajongók felé indult, mi meg A-val úgy követtük őt, mintha egy láthatatlan szállal hozzá lettünk volna ragasztva. Az aláírásosztást türelmesen végigvártuk, majd pedig épp úgy követtük őt a visszafelé vezető, kb. 20 m-es távon, mint ahogyan előzőleg kifelé. Dieter ekkor úgy döntött, hogy visszavonul a lakosztályába, és Dirkkel, valamint pár másik hozzá tartozó emberrel együtt beszálltak a liftbe. Mi odáig követtük őt, majd megálltunk. Innentől kezdve számunkra ki volt rakva a stoptábla. Bohlen és én egészen addig meredten néztük egymást, amíg a liftajtó becsukódott.
A. azonnal haza akart indulni, és egy jó darabig csendben volt. Már világosodott, de a buszok még nem jártak. Gyalog kellett hazaindulnunk Budaörsre. A szatyor persze velem maradt, A-nak esze ágában sem volt átvenni tőlem, mondván, hogy én mindig is erősebb voltam nála. Ez igaz, de a kilométereken keresztül való cipelés engem is kikészített. Mentünk, mentünk és mentünk, A. pedig közben értetlenkedett Dieter viselkedése fölött. Nem tudta megemészteni, hogy az az ember, akit ő annyira szeret, hogy bánhatott vele ilyen hűvösen. Az út nagyon hosszú volt hazáig, de a téma egészen addig kitartott. Marha jól nézhettünk ki, ahogyan az egész napos kaland után, kissé megtépázva baktattunk a helyenként szinte teljesen kihalt utcákon, miközben én húztam magam után azt az Istenverte motyót. Két idétlen Modern Talkingos ment haza a Blue System koncertről egy minimum 5 kg-os gyűjteménnyel. Már reggel 7 óra körül járt az idő, amikor beestünk a lakásba, ahol nem várt minket senki sem, mert nagynéném kórházban feküdt. Szomorúan és szótlanul készültünk a lefekvéshez, hiszen aludni is kellett egy kicsit, és A. feltette a Blue System 2. albumát a lemezjátszóra. Dieter zenéjére és hangjára akart elaludni, azéra a Dieterére, akit ő ismert. Így akarta elfeledni azt a Dietert, akivel személyesen találkozott. A „Too Young” c. nóta máig jól aláfesti az akkori hangulatomat.
Aznap délelőtt bementünk a kórházba nagynénémhez, aki megpróbálta A-t megvigasztalni és megértetni vele, hogy miért nem lehet ő egy nála jóval idősebb popsztár felesége. Úgy éreztem, akkor veszítettem el az én Bohlenemet, azt a barátot, aki mellett én Thomas lehettem. Így is volt egy rövid ideig, egészen szegény nagynéném haláláig, a következő év nyaráig. Unokatesóm gyámja apukám idősebbik húga lett, és A-nak ott kellett hagynia Budaörsöt. Ez volt az utolsó igazi nyarunk együtt, amikor még kislányok voltunk, és szeptembertől már gimibe mentünk. Azon a nyáron A. 1 hónapig nálunk lakott. Azon a nyáron a Modern Talking és a közös szerepjáték mentsvár volt neki, menedék, ahol elfelejthette a bánatot. Dieter és Thomas újra együtt léptek fel a képzeletbeli színpadra. Napközben és éjszakába nyúlóan is ők voltunk, közben pedig a szerepeinkből gyakran kiesve vihorásztunk. Az ezt követő nyarak szerepjátszási szempontból már döcögősen zajlottak, jóval kevesebbet találkoztunk, amikor pedig elkezdődött a suli, alig futottunk össze. A. egy nagyvárosban volt kollégista, én meg vidékre buszoztam nap mint nap. A hétvégék is egymás nélkül teltek, eltávolodtunk egymástól. Dieter és Thomas közöttünk is köddé vált.
Thomas Anders a valóságban eközben saját szólókarrierjét építgette az USA-ban, Dieter Bohlen pedig továbbra is ontotta magából a Blue System és egyéb nótákat. Én szorgalmasan vásároltam mindkettejük lemezeit, de Thomas új fazonjával nem tudtam mit kezdeni. Külsőleg megváltozott, s bár zeneileg érettebb lett, számomra mégis javarészt emészhetetlen volt. Még mindig ragaszkodtam hozzá, de elvesztettem őt, bár sosem volt ténylegesen az enyém. A zenei korszakváltásomat azonban neki köszönhettem, ő ui. kedvelte a Roxette-et, aminek nyomán kinyílt a fülem a rockosabb stílusra. Bryan Adams zenéje volt a következő lépcsőfok, ami aztán 1992-ben megnyitotta a kaput azelőtt a rockzenekar előtt, ami máig meghatározó maradt. A Bon Jovi teljesen a lelkemből szólt, kifejezve mindazt a szenvedélyt, ami én voltam és vagyok. Érdekesség, hogy a zenéjük épp akkoriban kezdett átalakulni, rám viszont újdonságként hatott a korábbi glam rockos hangzásviláguk. A '90-es évek hajnalán én a régi Bon Jovit kezdtem szeretni. A Thomas iránti megfáradt szerelemnek ekkor intettem búcsút, és az sem érdekelt, amikor 1998-ban meghallottam a nagy hírt: újra összeállt a Modern Talking. Nem hozott lázba az a lehetőség sem, hogy aprócska tömegerősítő darabkája legyek annak a budapesti Kapcsolat koncertnek, ahol ők közel 250.000 ember előtt felléptek. Thomas megváltozott a szememben, nyomokban sem találtam benne a régit. A nagy műgonddal megalkotott gyűjtemény pedig a szekrény mélyére került, majd a lomkamrába, hogy ott pihenjen az idők végezetéig.
A kislány felnőtt, énekes-színésznő lett, és mindazt, amit Thomastól, majd Jon Bon Jovitól tanult, a színpadon kamatoztatta, mígnem ennek a korszaknak is vége lett. 11 év éneklés után elegem lett, de az okokat most nem részletezem. A lényeg, hogy talán az öregedés első jeleként eljött a nosztalgia időszaka. A Modern Talking album egy szép napon úgy döntött, hogy kiássa magát a porból, előbukkan a feledés homályából. A „bűnös”, aki miatt a több kilós mappa 2009-ben ismét előkerült, egy srác, akinek, mint hős szerelmesnek, mindent tudnia kellett rólam. És ha már ez volt a kívánsága, a gyermekkori és egyéb fotókon túl kötelező volt végignéznie az M.T. albumot is. Bimbózó kapcsolatunk szerencsére könnyedén túlélte annak a „pár” oldalnak az átlapozását.
A következő évben megismerkedtem egy énekes csajjal, aki érthetetlen okból nagyon odavolt értem. Csak ritkán találkoztunk, ezért novellának is beillő leveleken keresztül kellett képet festenem magamról. A leányzó zabálta a sztorikat, és többek között az iránt is élénken érdeklődött, hogy milyen zenei stílusok befolyásoltak engem az eltelt évek alatt. Naná, hogy nem hagytam ki a Modern Talkingot. A történet ecsetelgetése nyomán a múltban találtam magam, és hamarosan teljesen alámerültem a témába. Ezrével találtam klipeket, azelőtt sosem látott, régi interjúkat a Neten. Vérszemet kaptam. Úgy húzott magával az infóáradat, mint lefolyó a kádvizet. Mivel a tanítói diplomámat német nyelvből szereztem, többé már nem hatott érthetetlennek ez a nyelv. Értettem, hogy mit beszél Thomas és mit mond Dieter. Megvilágosodtam! Minden részletre fény derült, és én hónapokon át nem tértem magamhoz, újabb és újabb interjúk után kutattam. Hamarosan minden lényegeset megtudtam régi kedvenceimről. Aztán alábbhagyott az izgalom, míg végül megszelídült. Az újabb őrülethullámért szintén egy nőnemű lény a felelős, akivel egy gasztro oldalon akadtunk egymásra. Nem csak annak örvendeztünk, hogy ugyanabban a városban lakunk, ill. hogy mennyire egy az a húr, amin mi pendülünk, hanem annak a ténynek is, hogy egykoron mindketten Thomas Andersért éltünk-haltunk. Miután kiájuldoztuk magunkat, ismét előkerült a gyűjtemény, megint friss levegő érte a megsárgult lapokat. Barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy időutazunk. A kalandnak szép íve volt: a klipnézegetésen át, a különböző interjútalálatok linkjeinek egymásnak való küldözgetésén keresztül, a személyes találkozásaink alkalmával lezajlott „Let's talk about Thomas!”-ig tartott. Ez az egész túra aztán egy olyan estében csúcsosodott ki, amit végül együtt éltünk meg.
Vízkereszt,
vagy amit mi akartunk
Barátnőm lánya megosztott egy linket a Facebook-os üzifalamon:
2012.01.06. Syma Csarnok - Thomas Anders and the Modern Talking Band koncert
Eleinte nem különösebben érdekelt ez a hír, valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy én ezen akár részt is vehetnék, de aztán barátnőm lánykájával elkezdtünk „beszélgetni” a poszt alatt. Később a barátnőm is bekapcsolódott, és odáig „fajultak” a dolgok, hogy „behülyítettek” engem is.
Életem párja sosem volt odáig Thomasék zenéjéért, de értem nagyon is odavan, amióta meglátott. Ezen tényt galád mód kihasználva, szelíden érdeklődtem, hogy mégis mit tenne meg értem, és biztosítottam afelől, hogy én aztán őérte bármit. A Kutyafül aprócska mosolyából kiolvastam, hogy ekkor döbbent rá, hogy mibe is csöppent, amikor összekötötte velem az életét. Elnézően bólintott, amikor feltettem neki az enyhén presszionáló színezetű kérdést, miszerint „Ugye, elmegyünk a koncertre?!”, de azért egy csipetnyi, később letagadott „jajj, de ciki már”-szerű villanást elkaptam a szemében. Végül még a jegyet is ő rendelte meg, és a fekete paripánkat is kiglancolta féktárcsa cserével egybekötve, hogy a nagy napon maximálisan rendelkezésünkre álljon.
Barátnőm erre a napra várt kislánykora óta, s ha valaki, akkor én aztán teljes mértékben együtt éreztem vele. Még úgy is, hogy nekem eddig szinte minden plátói szerelmemmel való személyes tali valóra vált. Nekem megadatott, hogy láthattam Thomast, ráadásul a Modern Talking sikerének csúcsán, még fiatalon. Aztán 1991-ben, kérész életű szerelmem tárgyával, a Manhattan-es Vilmányi Gáborral még beszéltem is. 1997-ben pedig 2. legnagyobb szerelmem, Keanu Reeves előtt álltam.
Most végre ő is átélheti ugyanezt. Még ha ez már nem is az a szerelem, ami egykor volt, azért mégiscsak olyan valakit láthat, aki meghatározó volt számára annyi sok éven át. Nem lehet kitörölni azt az időszakot, én sem tudom semmissé tenni, és nem is akarom, mint ahogyan drága Barátnőm sem akarja.
A barátnőm és én nagyon egyezünk, és ha két ember lelke ennyire összeklappol, akkor nem szalaszthatja el egy olyan élmény közös átélését, mint amilyen egy találkozás Thomas Anders-szel. Mindketten őt szerettük egyazon időben, tehát együtt kellett ott lennünk a koncerten.
Apám, megyünk Thomas Anders koncertre! El se hiszem! Nem tudom ezt hova tenni magamban. Megint Modern Talking koncertre készülök??? Ez ám a meglepő fordulat, meg a keretes szerkezet! Na jó, de minek a kerete? A gyerekkorom és az abszolút felnőttkorom van keretbe foglalva Thomas által. Valami ilyesmit éreztem, ehhez hasonló gondolatok lettek úrrá az agyamban azokban a napokban, amikor kiderült, hogy megyünk. Aztán alábbhagyott az önmagammal szembeni értetlenkedés, napirendre tértem fölötte. Nem mintha cikinek éreztem volna, inkább csak furcsa volt annyi rockzene után ismét belecsöppenni a régen szeretett muzsikába, amit bár nem hallgattam legalább 20 éve, de képtelen lettem volna utálni, sőt. Lélekben mindketten készen álltunk.
2012.01.06. 15:30 - Indulás Budapestre
Barátnőm és a lánykája izgultak, én viszont nyugodt voltam. Nem beszélve Kutyánszkiról, akit ez az út aztán tényleg marhára nem hozott lázba. Az igazat megvallva, bennem csak a barátnőm miatt volt egy kis drukk. Nagyon bíztam benne, hogy nem fog csalódni, hogy minden olyan lesz, amilyennek megálmodta. Direkt korán indultunk, hogy még akkor is időben érkezzünk, ha valami bibi közbejön, de az út végig zökkenőmentesen telt. 5 előtt gördültünk be a Syma elé, gyakorlatilag VIP helyünk volt. 6 órakor nyitották a kapukat, és cseppet sem bizonyult igaznak az a korábbi infó, hogy ahogy bemegy a tömeg, többé már nincs lehetőség a bejutásra azok számára, akik későn érkeztek. Szinte a legelsők között léptük át az entracét, miközben én boldogan vigyorogtam azon, hogy a tiltás ellenére mégis becsempésztem egy flakon üdítőt. Barátnőmék mögöttünk jöttek be. Azazhogy csak jöttek volna, de fennakadtak a rostán. Az egyik jegykezelő megálljt parancsolt a barátnőmnek, aki előtt lepergett az élete, a mp törtrésze alatt Modern Talking klipek sora futott végig a szeme előtt, míg végül megállt a film, és egy nagy, belső kiáltásban tört meg a riadt csend. Mi csak álltunk életem párjával kicsit beljebb, vártuk, hogy mikor engedik már be őket is. Láttam, hogy szegényke néz rám kifejezéstelen arccal, mint valami élettelen porcelánbaba, de nem fogtam fel, hogy ő most éppen tényleg halni készül. Pár mp-cel később megindultak felénk, és ekkor lettem felvilágosítva az érthetetlen tényről, miszerint a jegye már le lett kezelve egyszer, ezért másodjára már nem érvényes. A pasi legalábbis ezt állította. Végül egy másik jegykezelő lebarmozta emezt, így szerencsére bejutott. Az ereiben meghűlt vér lassan aztán újra melegedni kezdett, amikor a tilos zónában álldigálva percekig vártunk a nézőtérre való bejutásra. Egy sárga kabátos, nem épp a megfélemlítést megtestesítő biztonsági őr elnéző magatartásának köszönhetően valóban olyan helyen álltunk, ahonnan aztán könnyen elérhettük a színpad előtti legjobb helyet. Amikor Szezám kapuja feltárult, és futni kezdtünk, Barátnőm ereiben egy pillanatra biztos kicsit újra visszafagyott a vér, mert konstatálta, hogy nem rohanunk elég gyorsan a rácshoz, ami a küzdőteret elválasztotta a színpadtól. Egy enyhe dühöt fel is fedeztem a hangjában, mert ő tényleg az első sorból akarta volna látni Thomast. Az első sor közepe azonban már telítve volt, csak oldalt maradt egy kis szabad rész. Csupán 2-3 percig állhattunk ott, amikor egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy ez nem lesz valami jó hely nekünk. Barátnőm hallgatott rám, és kerestünk egy sokkal jobb pozíciót: pont középen, 8-10 méterre a színpadtól. Valamivel később a bal oldali lelátó felé pillantottam, és fent magasan, múltat idéző árnyként ott állt egy alak. Fekete hajzuhatag, szolárium barna bőr, fehér nadrág, fekete blézer, csillogó bross. Azonnal tudtuk, hogy ez az elbaltázott égi tünemény nem más, mint egy Thomas Anders imitátor. Röhögtünk egy sort, és mire magunkhoz tértünk, az „angyal” már tovatűnt. Az idő fogaskereke egészen gyorsan forgott. A közönség is szépen gyülekezett, köztük két teremtés csodájával, akik enyhén szólva beárnyékolták a várakozással teli perceket. Ez a két nem épp zsenge nőszemély hirtelen közénk csöppent. Mit csöppent?! Egyszerűen bevágódott elénk, mint valami tehervonat. Velük együtt jött némi leírhatatlan szaganyag is, mint egy kötelező csatolmány. A szerelvény azzal az ígérettel futott be a Kutyafül-Macskanyelv állomásra, hogy csak picinyke ideig tartózkodnak az előttünk lévő vágányon, mert keresnek valakit, akit ha megtalálnak, felveszik, és már fütyülhet is a masiniszta. Az a valaki csak nem akart megtalálódni, így ez a veszélyes hulladékot szállító vonat a mi állomásunkon ragadt. Elsősorban a barátnőm „örvendezett” a ténynek, hogy lám, a csürhe még egy ilyen nagyszerűnek ígérkező koncerten is megtalál minket, és alattomosan mérgezi az elkövetkezendő szent pillanatokat.
Kicsivel fél 8 után megjelent a színen az ifjú tehetség, a szerencsés csillagzat alatt született Varga Viktor, aki azt a nemes feladatot kapta, hogy előzenekarként hangulatba hozza a Thomas Andersre szomjas közönséget. Viktor megjelenésének pillanatában „jó” magyar szokás szerint fújolásban tört ki a tömeg egy része, de lassan megenyhültek, amikor látták és hallották, hogy a srác mégse csak smafu. A fiatalúr ui. valóban tehetséges, tisztán énekelt, mentes volt a manapság annyira divatos fals hangoktól. Nyilván nem lehetett könnyű dolga egy világsztár előtt produkálnia magát, és többek között ezért is, őszinte tapssal jutalmaztuk minden dala után. Miközben énekelt, azon filóztam, hogy ez a fiú pont abban az évben született, amikor én Thomast először láttam Budapesten.
Viktor után egy aprócska kis átállás következett, beizzították a színpad fölött függő hatalmas kijelzőt, és ekkor már én is felfedezni véltem magamban az izgalmi szint növekedését. Már nem csak a barátnőm miatt voltam izgatott, hanem az elkövetkezendők miatt is. Mindjárt megjelenik a színen a mi Thomasunk! Mindezt elmondtam barátnőmnek is kétszer, mintha ő nem tudná, hogy kire is várunk, és láttam a szemében azt a fajta csillogást, ami csak akkor színezi át az ember tekintetét, ha a lélek valami nagy dolog előtt áll. Barátnőm csillogó szemeinek ragyogását aláfestendő, arcát a két kezébe temette, és én pontosan tudtam, hogy mit érzett akkor. Kutyafül kezében a fényképezőgép éber állapotban várta a pillanatot, amikor Thomas színre lép. Valamivel fél 9 előtt végre teljes valójában ott állt előttünk Thomas Anders! A lehető legjobb helyen álltunk, a művész urat pontosan szemből csodálhattuk. A Kedvesem tudta, hogy mit kell tennie, kattogtatta is rendesen a pillanatmegörökítő gépet. Ezt meg kellett tennie még akkor is, ha mi minden gond nélkül vissza tudunk emlékezni minden egyes részletre. Barátnőm szóhoz sem jutott, a lánya gondolom jó szokásához híven vigyorgott, én meg olyan szinten előre meredtem, mintha nem is létezne más irány. Innentől kezdve nem kellett már semmiféle bal, sem pedig hol-mi jobb szektor, mert egyetlen út volt csak, az egyenes: az, ahol Thomas állt. Jaj, bocsánat, azért ez így mégsem igaz teljesen: a bal és a jobb oldal is szerethető volt, amennyiben ez az édes-drága ember éppen arra sétált. Mint baleset után az agyrázkódottak, fejünk úgy követte Őt, mint szem az iránymutató pálcát.
Thomas legelőször is dalban érdeklődött tőlünk, hogy „Why Do You Cry?”, mire később Barátnőm szóban adta meg a választ nekem: „Azért, mert „Stay With Me!”. Az enyhe logikai bukfenc most nem számít, lényeg, hogy számomra teljesen jól érthető volt a dalcímmel való érvelés.
Azt tudni kell rólam, hogy sosem voltam egy csápolós fajta, főleg akkor nem, amikor éppen benne voltam az XY iránti imádat kellős közepében. Én aztán akkor sem kalimpáltam volna a levegőben, ha Jon Bon Jovi állt volna előttem 3 példányban, vagy ha a basszusgitárját pengető Keanu Reeves nézett volna velem farkasszemet. Nehogy már összetévesszenek a többi rajongóval! Nem kérem, én más vagyok, engem úgy vegyen észre a kedvencem, hogy ott állok leengedett karokkal! Az aztán tényleg feltűnt volna. Az ugráló tömegben csak egyvalaki nem emelte volna fel a kezét: én. No de nem ám egy Thomas Anders koncerten! 1987-ben még hű voltam önmagamhoz, nekem aztán tényleg nem lendült a kezem a levegőbe egyszer sem, hiába kért meg erre Thomas jó pár dalon keresztül. 2012-ben azonban hátat fordítottam az elveimnek, és talán pont azért, mert már réges-rég kievickéltem az imádatból. Ezt a koncertet végigénekeltem, végigugráltam és végigcsápoltam. Ennek folyományaként úgy áradt szét lelkemben a boldogság, mintha legalábbis megkaptam volna a Nobel-békedíjat a földszinti és a mellettünk lakó szomszédok velünk való jó kapcsolatának újbóli felvirágoztatásáért. Ebben a nagy örömállapotban képtelen lettem volna remekbe szabott fotókat készíteni gyerekkorom kedvenc énekeséről, de szerencsére volt mögöttem Valaki, aki megtette ezt helyettem, és éles képekkel ajándékozott meg, hogy így segítse fennmaradni az elkövetkezendő években valószínűleg életlenné váló emlékeimet.
Miközben Mr. Anders még csak az elején járt zenei repertoárjának, egy újabb vonat dübörgött be mellénk, ezúttal egy igencsak öregedő fázisban lévő, valaha volt szőke ciklon személyében. A nő bizonyára magába döntötte a Syma Csarnok környéki kocsmák valamelyikének teljes italkínálatát, mert olyan verekedést produkált egy másik női egyeddel, hogy még Thomas is kiszúrta őket, miközben gyengéden dalolta az épp aktuális nótát. A csata bezzeg cseppet sem tűnt gyengédnek, és én úgy védtem barátnőm lányát a karom minden erejével, mintha legalábbis az én gyerekem lenne. A részeg asszonyság nyilván az első sorig akarta beverekedni magát, de ez a másik útját állta és nem osztozott a kiérdemelt pozíción. Mire a sárga kabátosok kiiktatták volna, elült a harc, és mi újult erővel vetettük bele magunkat a hömpölygő muzsikaáradatba.
Thomas sorra énekelte a nótákat, hallhattunk tőle újabb és régebbi Modern Talking számokat, valamint a szólólemezeiről is előadott pár nótát. A dalok között angolul beszélt. Engem ez a fajta hangulatteremtés jobban érdekelt, mint maga az éneklés. Csakúgy, mint régen, amikor még ő jelentette számomra a Mindent, most is inkább az emberre voltam kíváncsi. Amikor ui. egy világsztárt beszélni hallunk, az olyan, mintha egy kis csipetet kapnánk a magánemberből. Sajnos hiába füleltem, a tömeg elnyomta a hangját, és alig értettem valamit a szavaiból. Néhány mondatot tudtam csak kihámozni, amit rendületlenül fordítottam barátnőmnek. Meg is állapítottuk magunkról, hogy mi valóban szerettük Őt, és nem csak az énekest láttuk benne. Nem úgy, mint a körülöttünk üvöltő massza. Ha az ember szeret valakit, akkor kíváncsi a mondandójára is.
A koncert fénypontja számomra a zenészek bemutatását követő hangszeres szólózás volt. A zenekar tagjai egyesével mutatták be tudományukat. Előbb a szólógitáros pengetett, mire én azonnali sikításban törtem ki, és a kezem a magasba lendült. Elég feltűnő volt a tény, hogy szinte csak én örömködök. Ezután a vagány basszeros vette át a stafétabotot, majd a dobos folytatta a sort. Ekkor már sokan tomboltak, kezdték átvenni a fílinget. A billentyűs aztán feltette az i-re a pontot, hiszen a jól ismert Van Halen nóta, a Jump akkordjait hozta, és karöltve folytatták a többiekkel, megszólalt minden hangszer. Én a mennyekben jártam: egy retro estében összefoglalódott a múltam és a jelenem, a pop és a rock. Nem tértem magamhoz. Egyébként sem volt mindennapi, hogy a Modern Talking slágereket egy igazi zenekar élőben játsza, és nem az utált playbackről szól minden. A csapat számára is emlékezetes lehetett ez a koncert, mert a basszusgitáros itt intett búcsút nekik, számára ez volt az utolshow a Modern Talking Banddel.
Az egész este a két nagy slágerben csúcsosodott ki: a „You're my Heart,You're My Soul”, valamint a „Cheri Cheri Lady” bombaként robbant. A jól ismert sorokat mindenki egy emberként ordította. Ezzel a két örökzölddel zárult az este, és Thomas búcsút intett nekünk. A színpad elsötétült. Nos igen, kérem szépen, profi koncertet láttunk, mindenféle sallangtól menteset. A hangszerek nagyszerűen szóltak, és a legfontosabb ember a színpadon, Thomas Anders remekül teljesített. Még életem párja is elismerően bólogatott. Feledhetetlen este volt.
Barátnőm szeméből potyogtak a könnyek, a lánya is meghatódva mosolygott, én pedig örömittasan bámultam ki a fejemből. Készült még pár fotó rólunk, majd szép lassan felfogtuk, hogy vége van. Elindultunk kifelé, és ismét a tömegbe olvadva lépkedtünk a kijárat irányába. Én még Zámbó Árpinak is odaköszöntem, mint valami jó barátnak, annyira mindegy volt akkor, hogy mi történik körülöttem. Fekete paripánk hűségesen várt ránk a bejárat előtt, majd kigördült velünk a pesti éjszakába, hogy aztán hazarepítsen. Útközben, mi lányok kizárólag Thomasról áradoztunk, Kutyafül pedig csendben mosolygott megértően. Itthon, mi lányok meghatottan búcsúzkodtunk egymástól, majd ketté szakadtunk és a boldog estéből vidám másnap lett.
2012.01.14.
A koncert óta bő 1 hét telt el. Azóta egy fura, álomszerű érzés tart hatalmában. Olyan ez, mint amikor valóra válik egy régóta dédelgetett vágy, és az ember nem tud ezzel mit kezdeni. Elégedett vagyok, ugyanakkor megmagyarázhatatlan űrt érzek. Ez az állapot csak azért érdekes, mert az én álmaim között nem szerepelt semmiféle Thomas Anders koncert. Mégis lebegek. Talán azért van ez, mert a Neten látott számos klip és riport és utóbb a koncert hatására én is újraéltem a múltat, felidéződött bennem a sok szép emlék. Közben megismertem a mai Thomast is. Rádöbbentem, hogy nem hiába voltam érte odáig 20-25 évvel ezelőtt. Nyilván képtelenség lenne részemről teljesen objektíven szemlélni őt, hiszen valaha mélyen szerettem, de vagyok azért annyira józan, hogy felnőtt fejjel jól meg tudjam ítélni.
Thomas Anders, polgári nevén Bernd Weidung egy úriember. Szerény, mentes minden sztárallűrtől. Kedves, intelligens, okos, egy nagy adag kritikai- és humorérzékkel megáldva, akinek ráadásul helyén van az értékrendszere is. Szimpatikus, közvetlen ember, aki elfogadta önmagával kapcsolatban az öregedést. Hiába volt ő milliónyi nő álma, aki fiatalon felfoghatatlanul szép volt, mégsem akar majd' 50 évesen kés alá feküdni, csak hogy jobban nézzen ki. Énekesként őstehetség, igazi profi, akinek a hangját tanítani lehetne. A nőies hangszín nem kizáró ok! Kisujjában van a szakma, és a legtöbben nem is tudják, hogy gyakorlatilag szinte minden stílusban otthon van a poptól a jazzen át a swingig.
A Modern Talking zenéje már a '80-as évek végén is cikinek számított, sőt egyes körökben mindvégig az volt és talán az is maradt. Én ezt sohasem értettem, mint ahogyan ma is csodálkozom ezen. Azt hiszem, egyrészt divat lett fikázni őket. Az akkori külsejük, a hosszú haj, a smink és az overál talán okot adhat erre, de ez a stílus a legtöbb zenészre igaz volt abban az időben. A zenéjük egyformasága sem lehet érv, hiszen minden együttesnek saját stílusa volt, amiről fel lehetett ismerni. A playback fellépések is gyakoriak voltak sok más popzenekar esetében is. Akkor miért utálták őket annyian és orroltak rájuk később már azok is, akik valaha szerették? Utóbbi kérdésre könnyen lehet felelni: ez a dolgok rendje. A divat változik, és amit fél éve még imádtak, arra ma kígyót-békát kiabálnak. Ilyen az emberek nagy része. Aki pedig nem áll be a sorba, a kollektív cikizésbe, az maga is nevetség tárgyává válik. A Talking csillagának leáldozása után én még jó pár évig kiálló szög voltam, és barátnőm sem állt be a sárdobálók táborába. Mi kitartottunk. Akkor sem nevettünk rajtuk, amikor már mi sem hallgattuk a zenéjüket. Azt, hogy a zenész szakma miért indított hadjáratot Bohlen zenéje ellen, nem tudom megválaszolni, és igazából eddig bárkit is kérdeztem, nem tudott rá értelmes választ adni. A megoldás kulcsa talán az lehet, hogy a zenészek javarészt irigyek egymásra, és a vicces külsőségeket összemossák a szakmai hozzáértéssel, miszerint akinek az imidzsében benne van az állandó ököllendítgetés, a képén egy letörölhetetlen és meglehetősen irritáló vigyorral, az csakis dilettáns lehet. Hát még, ha mellette smúzol egy buzis külsejű, nyál hangú pasas is, akkor aztán biztos, hogy értéktelen mindaz, amit művelnek. Az irigység mellett talán az is magyarázatként szolgálhat a Talking-ellenességre, hogy a dalaik egy kaptafára íródtak. Igen, ez így van! Na és? Melyik zenekar produkált teljesen mást albumról albumra? Igen ám, de Bohlen még innen-onnan lopott is! - mondták ezt sokan. Válasz: Hja, és ki nem? A Bon Jovi konkrétan a U2 hangzásvilágát majmolta a „Keep The Faith” c. nótájukban és később is. És akkor az már rossz és mocskolni való? A falzett technikával való éneklés pedig nem új keletű dolog, a popzenében talán a legismertebb példa rá a Bee Gees, ahol nem csak a versszakok, hanem a refrének is így szólalnak meg. Ezt a stílust sok más együttes is használta. Az Earth Wind And Fire-től a Modern Talkingon keresztül a London Beatig és még sorolhatnám. Az más kérdés, hogy esetleg vannak, akik ezt a hangszínt nem kedvelik, de attól ez még nem értéktelen. A Modern Talking zenéje, azaz a stílusa tetszhet vagy nem tetszhet valakinek, de ha csak az ízlésről van szó, akkor nem biggyeszthetjük rá a „rossz zene” jelzőt. Mitől lehet rossz? Attól, hogy tömegek szeretik? Nem hinném. Hogy hasonlóak a dalaik? Ez sem lehet érv. Igaz, hogy hasonlóak, de csak mert ugyanaz a zenész írta, ugyanarról az együttesről van szó, ugyanaz az énekes adja elő, ill. a dalaik egy adott időszakon belül íródtak, mindössze 3 év alatt. Én, mint egykori rajongó, persze tudom, hogy a 1984-1987-et felölelő időszak 6 db LP-je között nagyon is jelen van a változás.
Dalaikat el lehet játszani egy szál gitárral vagy egy szem zongorán is, mint ahogyan bármely más fülbemászó és értékesnek ítélt zenét. A Modern Talking zenéje egyszerű? Igen! És ez baj? Nem! Sting dalait is el lehet dúdolni, mégsem számít cikinek. Tulajdonképpen oda lyukadok ki, hogy elég nehéz megfogalmazni, hogy egy adott zene miért értékes vagy értéktelen, miért jó vagy rossz. Az, hogy jó-e, az adott ember ízlése dönti el. Nekem pl. jó. Hogy értékes-e, azt a hozzáértő ítélheti meg különböző szempontok alapján. Az örökzöld titulus kérdése viszont független a dal értékétől vagy az adott ember ízlése szerinti jóságától, mert ezt kizárólag az idő dönti el. Talán abban azért egyetértek a Talkingra prüszkölőkkel, hogy hangszerelésileg valóban azonos a legtöbb daluk. De hát ez a szintipop korszaka volt, könyörgöm! A későbbi Modern Talking muzsikáját pedig már szinte senki sem ismeri azok közül, akik a régit lenézték, pedig ott már nagyobb a változás. Más kérdés, hogy egy vérbeli Modern Talking rajongó mindig is a régi stílusukat fogja szeretni, hiába próbálta maga Dieter Bohlen is elvinni kicsit másfelé a hangzásvilágot.
Vitathatatlan tény, hogy ez a szőke német komponista, aki szinte minden hangszeren játszik egy kicsit, nagyon is tud slágert írni, mégpedig sokat és többnyire maradandót. Azzal viszont tényleg nem lövünk mellé, ha azt állítjuk, hogy a színpadi teljesítménye gyakorlatilag egyenlő a nullával, kamu a köbön, bár számomra mégis jópofa. Ő elsősorban „stúdióember”, a komponálás az ő asztala. Ha a Modern Talkingról van szó, akkor Modern Talkingos hangzásvilág jellemzi, ha Blue System, akkor már szélesebb a skála, C. C. Catch esetében pedig jóval több gitár van jelen a dalokban. Aztán itt van az ex Smokey énekes, Chris Norman, akinek olyan dalt írt, amit még a zenész szakma is elismert. Dieter Bohlen rengeteg előadóművésznek komponált slágereket, sok olyat is, amiről senki sem tudja, hogy az ő tollából való, mert álnéven adta ki talán épp azért, nehogy csupán a neve miatt 0 pontosnak ítéljék.
Valaha szerettem Thomas-t, és kedvelem ma is, egykor imádtam a Modern Talking zenéjét, és csípem most is. Bírtam a régi, ma már sokak által viccesnek tartott fazonjukat, de én felnőtt fejjel is csak azt látom, hogy volt bennük valami utánozhatatlan báj, valami olyan típusú újdonság, ami még most is el tud varázsolni. A zenéje Dieter Bohlenből fakad, és ő maga hiába egy seggfej, neki köszönhetem azt a 8 évet, ami bearanyozta a kamaszkoromat. Számomra Bohlen egyben rég nem látott unokatesómat, A-t is jelenti.
A Modern Talkingot és Thomas-t 20 éven át eltemettem magamban, de egy kis része újjáéledt, és örökre az marad, ami volt egykoron.
