Narancsos chiapuding

...WC felújítás pipa!

Amikor házvásárlás reményében pár éve hirdetéseket böngésztünk, mindenképpen olyan ingatlant kerestünk, amibe anyagilag nem kell túl sokat feccölni, vagyis megússzuk a felújítást, és nem leszünk idegbetegek. Ez az elvárás mostanra kiemelten fontossá vált, hiszen az árak olyan szinten elszálltak, hogy nem is tudom, mihez kezdenénk, ha egy szétbombázandó pecót vettünk volna. Nem beszélve a hozzá tartozó kert csinosítgatásáról, ami szintén sok milliós tétel tud lenni.
Lassan három évvel ezelőtt olyan házat találtunk, amit nem sokkal a vételt megelőzően a korábbi tulajdonos teljeskörűen rendbe tett. Mi csak beköltöztünk a készbe. Szerencsére, nem csupán a hirdetés képei, hanem a szemle alapján is abszolút élhetőnek láttuk – úgy, ahogy volt, le lehetett volna élni benne egy életet. A kifinomult ízléssel megáldott (vagy inkább megvert?) ember azonban több kivetni valót találhatott benne, és volt/van is itt néhány szemöldökfelhúzós megoldás.
A „kifinomult ízlés” kifejezést csak azért merem használni, mert ezt nem én mondtam magamra, hanem mások, szóval remélhetőleg nem vagyok büdös az öndicsérettől. :D De nem csak én, hanem a Kutyafül is elég kritikus ízlés dolgában, pláne az esztétikus kivitelezéssel kapcsolatban. Műszaki ember lévén azonnal észrevette, mi minden lett furán megoldva ebben a házban. A beköltözés óta persze jó pár dolgot lecseréltünk részben a korszerűtlenség, másrészt az előző tulaj számunkra nem tetsző ízlése miatt. –
A legnagyobb lélegzetű átalakítást a garázson végeztük, hiszen abból lett a Kutyinyek régóta áhított műhelye: itt egybe nyitottuk a teret, feljebb emeltük a mennyezetet, megerősítettük a tetőszerkezetet, új ablakokat és nagyobb garázskaput tettünk be (emiatt a kapu körül újra nemesvakolatozni kellett), és felcsiszoltattuk bent a betonpadlót.
Elbontattuk az udvari melléképületet – ami ugyan sokak számára hasznosítható lett volna, de nekünk nem volt rá szükségünk –, és ennek köszönhetően kinyílt a tér. Eközben persze sokat szidtuk a kőműves brigádot (egymás után hármat is), akikről biztos nem készülhetne szobor a megbízhatóság vagy az igényes munka kapcsán. Tiszta szerencse, hogy a Kutyával együtt nem ijedtünk meg a viszonylag nagy helyiség kifestésétől, mint ahogyan a sitt utánfutóra való fel- és az onnan történő lelapátolásának is igazi tudorai vagyunk már. :D
A kerti tároló (művésznevén sufni) is nemesvakolatot kapott, valamint több helyen ágyásszegélyt készíttettünk, hogy az ágyások mulccsal való feltöltését követően már ne kelljen annyi időt gazolással töltenem (szerintem a környéken nincs is más akkora gyomlálómester, mint én :D). Számát sem tudom, mennyi elvadult, a földhöz iszonyatosan ragaszkodó bokrot/cserjét szedtem itt ki gyökerestől, hogy az újak ültetéséről ne is beszéljünk. A sziklakert kialakításához ugyan a legnehezebb köveket nem én görgettem fel a lejtős területre, de néhány nagyobbat azért magam is megmozgattam több zsáknyi kaviccsal egyetemben, akárcsak a ronda, nehéz vaskeretes lépőköveket és rézsűköveket, amik itt voltak. Nem beszélve a sok-sok talicskányi termőföldről és mulcsról, amiket a Kutyánszkival felváltva hordtunk be és terítettünk szét. Az ásás terén az itteni kertben is jeleskedtem, kamatoztatva a szeretett telkünkön korábban már jól begyakoroltakat. Ám nem csak a föld megforgatásának, hanem a drótkerítés felhúzásának (még Öreg-Kishomokon annak az egyetlen alkalomnak köszönhetően elsajátított) tudományát is kamatoztathattuk itt, amikor újra cseréltük a régi rozogát.
Az ideköltözésünk óta eltelt időben elvégzett munka azonban nem csak a fent felsoroltakat jelentette. A házban például átvariáltuk a fűtésrendszert: a gázfűtés helyébe hőszivattyú került, aminek a vezérlését a Kutya hónapokon át programozta, továbbá a gépészeti kivitelezése is szinte teljes egészében az ő keze munkája.
Az egyik helyiség jobb használhatósága érdekében befalaztunk egy ablakot, és ennek köszönhetően megoldódott a ronda gázóra eltakarásának problematikája is (amit meghagytunk, „sosem lehet tudni, mit hoz a jövő”-alapon, értsd: tartós áramszünet).
Elbontattuk a nappalit uraló, reneszánsz várra hajazó csempekandallót, aminek a helyére egy, a térbe belesimuló, modern, de elegáns kandalló került. (A „reneszánsz vár” pedig azóta másvalaki otthonát fűti. :D)
A szobák és az egyéb helyiségek lábazati, valamint mennyezeti díszítést kaptak, és saját készítésű karnisokkal is fokoztuk az eleganciát, hála érte a Kutyinak.
Nem várt kiadásként a teraszon felvertük a járólapot, mert a nappali felé lejtő beton esőzéskor befelé vezette a vizet – belátható, hogy egy szinte frissen felújított ház esetében ez különösen fájt. És akkor már olyan csempét tettünk le, ami nekünk tetszik, és ami fölé végre pergola magasodhat. Ez utóbbinak az építési körülményei kapcsán ismét rengeteg ideget megettünk, amit a pergola építésére szánt faanyag lefestésében igyekeztünk levezetni a kánikula heteiben – mikor máskor, ugye?! A problémát egyébként megint az asztalos generálta, aki most is fittyet hányt a jó ismeretségre, hiába kényeztettem házi sütivel, ebéddel. A munka végül újfent befejezetlen maradt (mint anno a telkünkre épített szerszámtároló házikó), akárcsak a pergola esztétikai hibáinak beígért kijavítása, ami így most a mi feladatunk lesz. A gerendák bádogozását pedig szerencsére elvállalta más.
A legutóbbi hőstettünk (a kényszerű várakozás tekintetében legalábbis mindenképp) a WC újracsempézése volt. Az erre irányuló erőteljes igényünket már a beköltözés óta éreztük, az ott lévő új (!) csempe ui. már a ház néhány évvel korábbi felújításakor sem számított divatosnak. Az előző tulaj velem egykorú felesége ízlés terén azonban megragadt az 1990-es években.
A hipp-hoppra elképzelt kivitelezésből végül két hónapig húzódó folyamat lett – így pláne hősök vagyunk, hogy ennyi ideig bírtuk a vödörből való öntögetést. :D A csempét egyébként a Kutyánszki verte le, mert a saját kezű rontópálkodás legalább ingyen van. A mester ezek után csak jóval később jött, és miután végre szakosan felhordta a vakolatot, még ezt követően is várnunk kellett a további munkálatokra. Bár a sorok magasságát a korábbihoz képest jóval alacsonyabbra terveztük, így alap esetben egy nap alatt elkészülhetett volna, a felrakás mégis két részletben zajlott, köszönhetően a csempe élzáró+kőpárkánnyal kapcsolatos problémának. A párkány megrendelése ugyan még az ünnepek előtt bő 2 héttel történt, de a méretre vágást és kiszállítást az év végi zárás miatt január közepére ígérték. Karácsonyi cicoma kontra félig csempézett budi+vödör. :D
Az ígéret szép szó… jött is időre a párkány, ami január legvégén utolsó sor csempéstül, élzáróstul beépítődött a mellékhelyiségbe. Persze, nem is mi lennénk, ha még eközben is nem játszott volna be egy apró malőr. Mert bár a bibi megint csak nem a mi lelkünkön száradt, de az elszenvedése nyilvánvalóan csakis bennünket érintett, hiszen az ilyesmi sosem a mesternek fáj. Nevezetesen: a legutolsó csempét elbaszták elszabták, és mivel a szaki javaslatára anno nem vettünk többet, „mert nem szoktak eltörni”, így egyetlen darab miatt most meg kellett rendelni egy egész dobozzal. Kész csoda, hogy 2 nappal később ez rendben beérkezett, és pontot tehettünk a hosszan tartó idétlenkedés végére. A Kutyafül beállította az új WC csészét, és felfúrta a radiátort (ami egyébként csak azért került be, mert a padlófűtés mit sem ér ott). Az új mosdópulthoz majd asztalos kell, de a kifestésben mi is jók vagyunk. :)
A szintén ódivatúra felújított fürdőszoba újra felújítása és a konyhabútor cseréje az elkövetkezendő évek feladata. Lesz időnk felkészülni lélekben (?), hogy ez sem megy majd zökkenőmentesen. :D
De most – megünneplendő a nagy WC-mizéria lezárását – e hosszú szövegelés végén álljon itt ez az egyszerű recept, ami abszolút kompatibilis a fogyókúrámmal (pláne mert a benne lévő méz és kókusztejszín magasabb kalóriatartalmát az edzéssel ledolgozom), és még a Kutyinak is bejön! A görög narancs zamata semmihez sem fogható, szerintem ennek a fajta narancsnak a legerőteljesebb az íze, ezért azt javaslom, hozzá se kezdjen, akinek nem ilyen narancsa van! ;) Aki pedig e desszert mellé WC felújítást tervez, az jól gondolja meg! :D

Hozzávalók 3 személyre:

a chiapudinghoz:
2 kezeletlen görög narancs
2 dl kókusztejszín
1,5 dl víz
5 dkg chiamag
4 dkg akácméz vagy egyéb növényi szirup (pl. agavé vagy juhar)
1 tk. vaníliapaszta

a narancstetőhöz:
2 narancs
2 dkg akácméz
1 tk. citromlé
1 tk. (5 g) étkezési kukoricakeményítő vagy vaníliaízű pudingpor

elkészítés:

1. A narancsok héját kis lábasba lereszeljük, beletesszük a mézet, ráfacsarjuk a narancsok levét (nálam 1,5 dl lett), és felöntjük a kókusztejszínnel, a vízzel. Kissé felmelegítjük, majd elzárjuk alatta a lángot.
2. Vaníliával ízesítjük, és még melegen hozzákeverjük a chiamagot. Negyedórát hűlni hagyjuk.
3. Közben a narancstetőhöz az egyik narancs levét kifacsarjuk, és a fele narancslével csomómentesre keverjük a keményítőt.
4. A másik narancsot kifilézzük, majd a többi narancslével, a citromlével együtt lábasba tesszük, és mézzel édesítjük. Elkezdjük melegíteni, és amint felforrt, besűrítjük a keményítős narancslével.
5. A chiapudingot elosztjuk 3 üvegpohárban, és rákanalazzuk a híg narancspudingot. Legalább 4 órára hűtőbe tesszük.
   
   

 

 

Csokoládés-görög joghurtos chiapuding (gluténmentes)

 

 

 

Amikor az ember fogyókúrára adja a fejét, de közben nem akar lemondani az édességről, próbál egészséges(ebb) sütiket készíteni. Pl. olyanokat, amiben nincs cukor és/vagy kevesebb a zsír, ill. a liszt valami egyébbel van helyettesítve. – Nem állítom, hogy az alábbi poharas desszert az egészségesség netovábbja, hiszen a méz miatt azért hizlal ez is, de a cukornál mindenképp jobb választás, ráadásul magas kakaótartalmú étcsokit használtam, aminek a cukortartalma alacsony. Továbbá a joghurt is legalább nem a klasszikus natúr, hanem görög, ami ezáltal több fehérjét, de kevesebb szénhidrátot és cukrot tartalmaz. A chiamagnak pedig rengeteg pozitív tulajdonsága van, főleg ha mértékkel fogyasztjuk. A kész krémet én négy kisebb adagra osztottam, így aztán pláne nem estem akkora bűnbe, viszont az édesség-élmény megvolt, és egy kemény edzés után valóságos jutalomnak éreztem. :)
A 85%-os étcsoki egyébként régóta kallódott a konyhaszekrényben, mert bár én csak az étcsokoládét szeretem, azért az ennyire durván magas százalékút én sem szívesen szopogatom. Ebbe a desszertbe beletenni viszont jó döntésnek bizonyult, mert a telt csokiíz a kellő édességgel megtámogatva olyan zamatossá tette a pohárkrémet, hogy még a Kutyafül is boldogon kanalazta, pedig ő alapvetően nem egy étcsoki-fan. :)

Hozzávalók 2-4 személyre:

50 dkg laktózmentes görög joghurt
10 dkg akácméz vagy növényi szirup (pl. agavé vagy juhar)
5 dkg étcsokoládé (85%-os)
4 dkg chiamag
1 ek. vaníliapaszta
reszelt étcsokoládé a díszítéshez
pirított mandula a díszítéshez

elkészítés:

1. A joghurtot 3 evőkanál kivételével vízgőz fölött felmelegítjük, majd elzárjuk alatta a lángot, és elkeverjük benne a chiamagot, valamint 8 dkg mézet és a vaníliapasztát. A keveréket kettévesszük.
2. A feldarabolt étcsokoládét a félretett joghurttal vízgőz fölött felolvasztjuk, az egyik adag chiamagos joghurthoz keverjük, és a megmaradt mézzel édesítjük még.
3. A kétféle keveréket – tetszés szerint adagolva – elosztjuk 2 vagy 4 üvegpohárban, és legalább 4 órára hűtőbe tesszük.
4. A desszerteket közvetlenül fogyasztás előtt megszórjuk reszelt étcsokoládéval és pirított mandulapehellyel.

 

 

Fülbajok

...és málnás chiapuding

Erről a posztról a jövőben az is eszembe juthatna, hogy ez az első chiapudingom – szokás szerint évekkel lemaradva a gasztroblogokon végigsöprő trendek mögött. :D Ám bennem elsősorban nem ez fog róla megmaradni, hanem a fülgyuszi és az, hogy a kezdődő baj közepette kornyadozva fotóztam a desszertet – meg is látszik rajta (szerintem). :D
A gyuszi okait a jó ízlés szabályait betartva – mivel ez egy ételrecept – nem tárnám a közönség elé, lényeg hogy kijutott belőle karácsony előtt és most, az új év hajnalán is, miközben ezen alkalmakon kívül még sosem volt ilyen jellegű betegségben és fájdalomban részem. Alapvetően ellenálló típus vagyok (úgy is, igen! :D ) – lekopogom –, elkerülnek az egészségügyi problémák, nem vagyok érzékeny kb. semmire, csak az igazságtalanságra, ostobaságra stb. És még csak nem is szidhatom az időjárást, sőt bizonyos szempontból magamat sem, mert hiszen volt rajtam sapka. Egyéb módon okoztam ismét kárt önnön hallójáratomnak – amiről ugyebár nem beszélhetek e fronton –, és ez végül oda vezetett, hogy megijedve a 40 fokos láz hajszálnyi közelségétől, mégis orvoshoz mentem. Én! Én, aki messzire elkerülöm az egészségügyi intézményeket, mondván hogy semmi bajom, és ha esetleg nagy titokban van is, arról tudni sem akarok, mert akkor a betegségtudat fertőz meg csak igazán. Na, de félig süketen tűrhetetlen lenne az élet, nincs mese, ha be kell menni, hát be kell menni, pláne, ha jobbról, balról presszionálnak (Anya, Kutyinyek)! Hiába van nekem egy nyávogós Gyógyítóm, aki szőrös talpával kedveskedve az arcomba tapicskol az én fene nagy szenvedésem közepette, így segítve át a fej- és szemfájás borzalmain. Mert hát a fülem fájása kisugárzott oda is, elvonva a figyelmemet a főkolompos testrészről. Ez utóbbi kapcsán a kín mértéke kismiska volt a másik kettőhöz képest, mert azok miatt egész napokat csak becsukott szemmel, pizsamában fetrengve tudtam létezni. Az extrém magas láztól pedig egyszer lementem kisgyerekbe (amúgy is gyakran), anyukámat és apukámat nyöszörögve hívva, aztán meg öregasszonyba: hangosan jajjajozva. Nya, hát ilyen csodákra képes a külső hallójárat gyulladás! Mert hogy nekem azom lett, némileg leszivárogva a torkomig, mert milyen lenne már, ha az sehova se terjedhetne, amikor szabad az út lefelé?! Még jó, hogy nem az agyam irányába tört magának utat – bár talán egyeseknek lehetnek kétségeik erre vonatkozóan :D –, igaz, utóbb megtudtam, hogy agyvelőgyulladás csak középfül gyulladásból alakulhat ki.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó fejgörcsnek öregítő hatása van: a mozgási sebességem egy vénasszony tempójára hajazott, és kizárólag a legfontosabb helyiségig engedett. Az egészben pedig csak annyi volt a jó, hogy végre megtudtam, milyen lehet az, amikor az embernek komornyikja van. :D Mondjuk szívesen kihasználtam volna jobban is a lehetőséget, és boldogan vettem volna ölembe az ágyban egy tálcán prezentált, rózsaszálas villásreggelit, na persze ép fülekkel. De azért nem panaszkodhatok, mert az én „komornyikom” így is ágyba hozta nekem a napi 2 narancsot, esetenként megfejelve egy fél vajas zsemlével. Sőt, profin adagolta a fülcseppet (még ha a lötyi rögtön ki is folyt a rendeltetési helyéről, nem találva magának utat befelé, a dagadt hallójáratban), továbbá megkímélt a mosogatástól, valamint a két macskánk közül az idegesítőbbik jelenlététől, aki egyébként 17 éves és totál süket, szóval tudja, mi fán terem a téma, és aki fülsiketítő hangjával fülbetegségen kívül is fejgörcsöt képes okozni. :D
Az első lázmentes órában azért csak bedagasztottam 2 tepsinyi zsemlét, és megfőztem egy kotli rizspudingot, mert komoly lelkifurdalás gyötört volna, ha a „komornyikom” kaja nélkül marad – nehogy már ne legyen energiája engem tehermentesíteni. :D De mire megformázódtak a zsömik és megfőtt a rizs, a pultra rogyás veszélye fenyegetett, így hát oda lett a hősködés. Ismét átlényegültem vénasszonnyá, és betotyogtam a hálóba, rebootoltam a kókadozást és az afölötti sopánkodást, hogy utoljára Michael Bublénak volt része abban a kegyben, hogy tiszta hajjal láthatott koncertje előtt mostam meg a hajamat, és már képtelenség volt megállapítani, hogy csak simán a fejem fáj a fülemtől, vagy a hajam fáj a bécsi metró kavarta szélben beletapadt portól. De leginkább mindkettő ludas lehetett. Bizonyára érthető, hogy később mekkora katarzist adott az újbóli hajmosás!
A tükör előtt beletörődötten szemlélve összetapadt fürtjeimet és hólyagokkal teleszórt alsó ajkamat, kisebb sokkot okozott az én nagybeteg jobb fülem látványa, amit eddig szépen a fejemhez simulva hordtam – az ui. megmutatta, milyen lennék elálló hallószervvel. A Gólkirályság c. sorozat (tehetséget nélkülöző színészi alakítást nyújtó) egyik sportriporterére célzok. Az ő egyik füle… hááát, hogy úgy mondjam jócskán távolabb szeret tartózkodni a tartópillérétől, miközben a másik fülecske szépen odasimul a csávó fejéhez. Nya, hát az enyém is ehhez a riasztó elhelyezkedési módhoz kapott kedvet – én meg ugye ettől sokkot – ami ezzel a csatakos hajjal (bocsesz, ez sem éppen egy ételrecepthez illő kép!) kifejezetten újszerű külsőt kölcsönzött nekem/magamnak. Kösz, de nem szeretnék hozzászokni, kértem is vissza a régit, ami sose lesz már az, mert mennek az évek, de ez most mindegy. Szóval, ilyen borzadály 3 napban volt részem, ami után persze – még nem teljesen gyógyultan – hálát adtam az égnek, hogy nekem csak ennyi baj jutott ki, de amúgy minden oké, itt nem reng a föld, áll a szép házunk, van zsemlénk és rizspudingunk, tele a spájz meg a hűtő, egészséges az anyukám, a macskáink, és szeretjük egymást, sőt a Kutyánszki most már egymagában boldog tulajdonosa lehet néhány kiló jóféle szemes kávénak, mert a kávéivást ebben a pár napban valahogy sikerült imádatból utálattá alakítanom magamban – amúgy nagy bánatomra.

A magyar egészségügy romjain csücsülve sokan tapasztalják, mennyi a befásult, túlterhelt vagy épp az alkalmatlan orvos, akiknek nem számít a páciens. Nekem viszont mákom volt a fül-orr-gégés fődokinénivel, aki a fentiekre rácáfolva nem hogy normálisan, de kedvesen viszonyult hozzám. Kérdés nélkül osztotta az infót a teendőkre vonatkozóan, részletesen megválaszolta a plusz kérdéseimet, és a kezelési folyamatot végig megnyugtató hangon kommentálta minden alkalommal, amikor jelenésem volt nála. Mint valami aranyos óvónéni. :) Persze, a „hangulat” megalapozása a betegen is múlik, ez amolyan adok-kapok dolog, szóval simán lehet, hogy az én varázslatos személyemnek is része volt benne. :D Igaz, a karácsony előtti fülbajom esetében ez nem hatott, és az a másik dokinő minden erőfeszítésem ellenére rideg maradt. De ő amott van, én meg emitt, a jó dokinénihez közelebb! :D

A chiapudingból az étvágytalanság miatt csak egyetlen kanálnyi csúszott le, ellenben a rajta díszelgő málnatetőt bekebeleztem, de a Kutyinyek szerint teljesen ehető volt, jöhet máskor is. Anya pedig közölte, hogy szerinte ő a saját gyártású chiapudingjaitól fogyott. Úgyhogy álljon itt e poszt, először is mementóul nekem, hogy többet ne betegítsem meg magamat, másodsorban pedig a blog azon követőinek, akik még sosem kóstolták ezt a napindítónak kiválóan alkalmas, magas rosttartalmú, jótékony hatású desszertet.
Már itt jelzem, hogy óvatosan ám vele – nem mintha nagy mennyiségben fogyasztva fülgyulladást okozna! :D

 

Hozzávalók 4 személyre:

5 dl mandulatej
3 ek. akácméz + a málnára (vagy agavészirup/juharszirup)
2 púpozott ek. kókuszreszelék
2 ek. kókusztejszín
6 dkg chiamag
4 púpozott ek. málna + a díszítéshez
1 csapott ek. mandulapehely

elkészítés:

1. A mandulatejet akácmézzel édesítjük és forráspontig melegítjük. Elzárjuk alatta a lángot.
2. Hozzákeverjük a kókuszreszeléket, a kókusztejszínt, a chiamagot, és miután kicsit hűlni hagytuk, elosztjuk 4 üvegpohárban. Minimum 4 órára vagy egy éjszakára hűtőbe tesszük.
3. A mandulapelyhet zsiradékmentes serpenyőben kis lángon halványbarnára pirítjuk, majd félretesszük hűlni.
4. A málnát akácmézzel édesítjük, a desszertek tetejére kanalazzuk (ha mirelit málnát használunk, előbb kiolvasztjuk), és pirított mandulapehellyel megszórva kínáljuk.