2018. szeptember 20., csütörtök

Tejfölös, szilvás torta






 
Sütisütéshez általában nem használok nagyméretű tepsit, ráadásul az eleve nem nagy mennyiségű sütemények felét rendszerint elosztogatom – így azok elég hamar elfogynak. Ezért talán nem is csoda, ha néha nagyon kiéhezek az édességre. Most is napok óta sütire vágytam, és a nemrég ajándékba kapott szilva egy részét akartam felhasználni. Elég keveset sikerült beletenni, úgyhogy a szilva nem túl hangsúlyos, de azért kellemesen kiérződik. A tésztája tulajdonképpen a kuglóféhoz nagyon hasonló, ezért szerintem nagyon szeretni való. A tetején lévő tejfölös réteg miatt azonban mégis eltér egy kicsit a kuglóftól, és bár egy csöppet vastagabbra szerettem volna, de a rosszul megválasztott tortaforma miatt ez esélytelen volt. Ezektől a kis hibáktól függetlenül is hipp-hopp elfogyott a torta. :D






Hozzávalók 16-20 cm-es, kapcsos tortaformához:

Tésztához:
10 dkg porcukor
8 dkg puha vaj
1 dkg vaníliás porcukor
2 tojás
10 dkg finomliszt
5 dkg étkezési kukoricakeményítő
5 g sütőpor
egy csipet só

Tejfölös öntethez:
15 dkg tejföl
2 tojás
4 dkg porcukor
1 dkg vaníliás porcukor
kb. 15 dkg ringlószilva (hámozva, magozva mérve)

elkészítés:

  1. A szilvaszemeket tálba tesszük, felöntjük forró vízzel, és fél perc elteltével lehúzzuk a héjukat. A gyümölcshúst cikkekre szeljük.
  2. A tésztához a vajat a porcukorral és a vaníliás porcukorral kihabosítjuk, majd egyenként hozzákeverjük a tojásokat.
  3. Fokozatosan beledolgozzuk a sóval, sütőporral, keményítővel vegyített lisztet, és a kuglóféhoz hasonló, sűrű tésztát a kivajazott, liszttel behintett sütőformába simítjuk.
  4. A felületét körkörösen kirakjuk a szilvaszeletekkel, a gyümölcsöt kicsit a tésztába nyomkodjuk, és előmelegített sütőben kb. 30 percig sütjük.
  5. Közben a tejfölös öntethez a tejfölt elkeverjük a tojásokkal, a cukorral, a vaníliás cukorral, majd óvatosan az elősütött tésztára öntjük, és visszatoljuk a sütőbe további kb. 30 percre.
  6. A kész tésztát tortarácsra tesszük, majd 10 perc elteltével kivesszük a sütőformából, és hagyjuk langyosra hűlni.
  7. A sütemény tetejét meghintjük porcukorral, felszeleteljük és tálaljuk.
sütési hőfok: 180°C
sütési mód: alul-felül sütés (alulról a 2. rácson)

Megjegyzés:
Egy csöppet elszámoltam magam a sütőforma méretét tekintve – 16 cm-es tortaformát választottam – , és így jócskán túlnőtt rajta a süti. :D Szerencsére nem folyt ki belőle, és miután kihűlt, a tetején lévő sült tejföl lelapult. :)

Tipp:
Ha nagyobb sütőformában sütjük, egy kicsivel több tejfölt önthetünk rá – szerintem 25 dkg-ot is elbír. Ebben az esetben szilvából is többet kell használni. 












2018. szeptember 10., hétfő

Fűszeres csirkés szendvics pikáns szósszal







Elég ritkán készítek hamburgert vagy ahhoz hasonló szendvicset, pedig nagyon szeretjük. Legutóbb nyár elején, a telkünkön ettünk, és szabad tűzön sütöttük hozzá a húspogácsát, ill. pirítottuk a friss hambizsömit. :) Talán éppen ezért is lehet az, hogy nem sűrűn van szerencsénk a hamburgerhez. Hiszen az csak akkor az igazi, ha füstös ízű a husi és a zsemle is. Márpedig a konyhában ezt bajos lenne kivitelezni. :)
A Kutyafül már mondogatta egy ideje, hogy jó lenne megint hamburgerezni vagy turbózott szendvicsezni, és amikor egy weboldalon megakadt a szemem ennek a szendvicsnek az eredetijén, éreztem, hogy ez nekünk való. Már másnap megvettem a hozzávalókat, megsütöttem a házi cipócskát – ami ezúttal tényleg abszolút hamburgerzsemlésre sikerült –, és harmadnapra elkészült ez a laktató szendó. :) Bár a szendvicscipót serpenyőben pirítottam, mégis olyan lett, mint amilyennek egy igazi hamburgerzsemlének lennie kell. Lehet, hogy nagyképűségnek fog tűnni, de azt hiszem, életemben nem ettem még ennyire imádni való szendvicset. :)






Hozzávalók 4 szendvicshez:

½ csirkemellfilé (kb. 30 dkg)
napraforgó- vagy kókuszolaj a sütéshez

Marinádhoz és a panírozáshoz:
10 dkg natúr joghurt
½ tk. őrölt pirospaprika
½ mk. só
½ tk. fokhagymapor
¼ mk. őrölt fekete bors
1 tojás
1 ek. tej
1 mk. Tabasco szósz
3 dkg fehér tönkölybúzaliszt
3 dkg kukoricaliszt

Pikáns szószhoz:
10 dkg majonéz
5 dkg tejföl
1 tk. torma vagy majonézes torma
½ mk. őrölt mustármag
¼ mk. őrölt csili
¼ mk. őrölt pirospaprika
½ mk. Tabasco szósz
1 kis gerezd zúzott fokhagyma
néhány szem (kb. 2 dkg) aprított, ecetes gyöngyhagyma
3 bébi csemegeuborka aprítva
1 tk. ecetes lé

Továbbá:
4 szendvicscipó vagy hamburgerzsemle
vaj a kenéshez
4 marék vegyes káposztasaláta
bazsalikomos paradicsomsaláta a tálaláshoz

elkészítés:

  1. A fél csirkemellfilét falatnyi darabokra vágjuk, a fűszerekkel ízesített joghurthoz keverjük, és min. 1 órát állni hagyjuk.
  2. A kétféle lisztet elvegyítjük a sóval. A Tabasco szószt és a tejet a tojáshoz adjuk, felverjük.
  3. A csirkefalatokat előbb a lisztbe, majd a felvert tojásba forgatjuk, és bő, forró olajban kisütjük. Lecsepegtetjük.
  4. A cipókat majdnem teljesen félbevágjuk, megvajazzuk, és a felhevített serpenyőben kissé megpirítjuk. A szósz hozzávalóit alaposan összekeverjük.
  5. A pirított cipók egyik vagy mindkét vágott felét megkenjük a pikáns szósszal, az egyik felükön elosztunk 1-1 marék káposztasalátát, és ráhalmozzuk a húst. A paradicsomsalátával együtt tálaljuk.
Tipp:
A fűszereket a panírozásra szánt lisztkeverékhez is vegyíthetjük, ha még erőteljesebb ízeket szeretnénk.












2018. szeptember 5., szerda

Szendvicscipó – az én hamburgerzsemlém







Van egy jól bevált hamburgerzsemle receptem, és annyira szeretjük, hogy hétszámra nem is sütök másfajta péksüteményt, csak azt. Bár nem nevezném klasszikus hamburgerzsemlének, mert nincs benne tojás, mégis nagyon hasonlít hozzá. Sőt eddig úgy éreztem, nem is lehetne fokozni sem ízre, sem állagra. Erre az elképzelésre azonban rácáfolt ez a mini cipó, mert amikor beleharaptam, azonnal megjelent előttem az a bizonyos régi, kedvenc hamburger, amit egy helyi talponállóban lehetett kapni anno. Hmmm, az a zsemle de finom volt! :) Véletlenül sikerült reprodukálnom, úgyhogy ezt a szendvicscipót nyugodtan nevezhetném akár hamburgerzsemlének is. :D Talán a tojássárgájának és a vajnak köszönhetem ezt az állagot, de előfordulhat, hogy a készítési technika kapcsán az a pici változtatás is hozzájárult ahhoz, hogy végre azt mondhatom, hogy ez a péksüti méltó arra, hogy hamburgerzsemle lehessen. :) Persze bármi egyébbel is megtölthetjük.






Hozzávalók 8 darabhoz:

Tésztához:
45 dkg fehér tönkölybúzaliszt
5 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt
3 dkg cukor
1 csapott ek. só
4 ek. olvasztott vaj
1 tojássárgája
2,5 dkg friss élesztő
20 dkg tejföl
kb. 1 dl víz

Tetejére:
1 tojás + kevés víz a kenéshez
4 dkg reszelt parmezán
8 mk. szezámmag

elkészítés:

  1. A lisztkeverék közepében kialakított mélyedésbe morzsolt élesztőhöz adunk 1 dkg cukrot, a langyos tejföllel simára keverjük és letakarva felfuttatjuk.
  2. Hozzáadjuk a sót, a többi cukrot, a szobahőmérsékletű tojássárgáját, a langyosra hűlt olvasztott vajat, a langyos vizet, összeállítjuk, majd rövid ideig dagasztjuk. Letakarva negyedórát pihentetjük.
  3. A tésztát jól kidagasztjuk, majd letakarva a kétszeresére kelesztjük.
  4. A megkelt tésztát 8 egyenlő részre vágjuk, meggömbölygetjük, majd mindegyiket hosszúkás zsemle formájúra alakítjuk. Sütőpapírral bélelt tepsire sorakoztatjuk és letakarva megkelesztjük.
  5. A cipók tetejét lekenjük kevés vízzel felvert tojással, megszórjuk reszelt parmezánnal, szezámmaggal, és előmelegített sütőben készre sütjük. Tortarácsra szedve hagyjuk kihűlni.
sütési hőfok: 200°C
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő kb. 20 perc











2018. szeptember 2., vasárnap

"Mennyei" borkrémes morzsasüti őszibarackkal







Na tessék, eljutottam arra a szintre, hogy hangzatos jelzővel illetem a süteményemet! :D Bevallom, nem magamtól vetemedtem erre, hanem Anya vágta rá ezt a keresetlen megállapítást, amikor az első falatot a szájába vette. Szó szerint ezt mondta: „Hümmm, mennyei!”. :) Úgyhogy kivételesen direkt ilyen „megmarketingelt”, hatásvadász neve lett a sütinek. Pedig én akkor még nem is tudtam, hogy valóban annyira finom-e, mert kóstolás nélkül vittem fel Anyának a kóstolót. Utóbb kiderült, hogy tényleg illik rá ez a túlzó jelző, mert nagyon eteti magát. Igaz, azt azért sejtettem, hogy az én kis borkrémem sikert arat majd, mert ilyen vagy olyan formában már ki lett próbálva nem egyszer. Most a cukrászkrém receptjét kölcsönöztem hozzá, mert nemrég a Somlói galuska és egy házi készítésű fagyi kapcsán is jól szerepelt. Utóbbihoz már konkrétan borral ízesített cukrászkrémet használtam, és mivel jól vizsgázott, most is ilyen krémre vágytam.
A sütiben lévő őszibaracknak külön sztorija van, igaz, nem éppen érdekfeszítő, de számunkra mindenképp történelmi jelentőségű. Történt ui. hogy úgy 2-3 évvel ezelőtt a telekszomszédtól kaptunk 2 szem őszibarackot, és amikor belekóstoltam, majdnem elsírtam magam a gyönyörtől. A barackra is simán illett a „mennyei” jelző, és eszembe jutottak róla gyerekkorom őszibarackjai. :) Azonnal tudni akartam, milyen fajta: „Szegedi arany” – hangzott a válasz. Már akkor jeleztük Józsi bácsinak, hogy jövőre igényt tartanánk a baracktermésének egy részére. Sajnos a kóstolást követő években a szomszéd bácsi fái nem jeleskedtek a bő terméshozamban, ezért hoppon maradtunk. Idén azonban újra öröm ért bennünket, és a sétáink alkalmával naponta kaptunk pár szem barackot, mindig annyit, amennyi épp lehullt a fáról. Nagy várakozással haraptunk bele mindketten a gyümölcsbe, és bizony ugyanolyan kellemes élményben volt részünk, mint annak ellőtte. Bár ezt a barackot majdhogynem vétek süteménybe tenni, de kénytelen voltam, mert képtelenség megenni annyit, amennyi hirtelen felszaporodott Józsi bácsi jószívűségének hála. Persze ez a barack sütiben is nagyon finom, szóval nem olyan nagy baj ám, ha Szegedi arany szeletek sorakoznak a finom borkrém tetején. ;) A kedvenc linzertészta, ami ezt az egészet keretbe foglalja, pedig már csak hab a tortán, pláne diós morzsával. :) Bekerült a Top10-be. :D
És ami a legfontosabb: hamarosan elvetjük a barackmagokat, és erősen imádkozunk majd, hogy évek múltán a mi kertünket is Szegedi arany-fák ékesítsék. :)






Hozzávalók 13x36 cm-es pitesütőformához:

Tésztához:
7,5 dkg fehér tönkölybúzaliszt
7,5 dkg zabpehelyliszt
4 dkg kristálycukor
1 dkg Bourbon vaníliás cukor
egy csipet só
1 citrom reszelt héja
7,5 dkg hideg vaj
1 egészen kicsi tojás vagy 1 felvert tojás fele
kevés hideg víz, ha szükséges

Borkrémhez és a töltelékhez:
3 tojássárgája
2 dl tej
1 dl száraz fehérbor (pl. olaszrizling)
6 dkg cukor
3 dkg fehér tönkölybúzaliszt
2 dkg vaj
25-30 dkg őszibarack, hámozva, magozva (pl. Szegedi arany)

Tésztamorzsához:
5 dkg fehér tönkölybúzaliszt
5 dkg zabpehelyliszt
5 dkg pirított, aprított dió
5 dkg nádcukor
1 dkg Bourbon vaníliás cukor
5 dkg vaj felolvasztva

elkészítés:

  1. A tésztához a kétféle cukorral, sóval, citromhéjjal vegyített lisztkeveréket elmorzsoljuk a felkockázott, hideg vajjal, és a tojást, valamint szükség esetén a vizet is hozzáadva, gyors mozdulatokkal tésztává gyúrjuk.
  2. A tésztát (ha túl lágy, előbb folpackba csomagolva lehűtjük) lisztezett felületen kb. 40x16 cm-es téglalapra kinyújtjuk, és kibéleljük vele a sütőformát. A felületét több helyen villával megszurkáljuk. Nejlonzacskóba húzva 30 percre hűtőbe tesszük.
  3. A tésztamorzsához a hozzávalókat tálba tesszük, majd a langyosra hűlt olvasztott vajat villával fokozatosan hozzákeverjük, amíg a tészta kis rögökké össze nem áll. Hűtőbe tesszük.
  4. A borkrémhez a tojássárgákat a cukor felével kihabosítjuk, simára keverjük a liszttel, majd hozzáadjuk a bort.
  5. A tejet a többi cukorral forrásig hevítjük, majd a tűzről lehúzva, vékony sugárban, folytonos keverés mellett hozzácsorgatjuk a boros tojásmasszát. A lábast visszatesszük a tűzre, és krémmé főzzük. Még forrón belekeverjük a lágy vajat, és a krémet hagyjuk langyosra hűlni.
  6. A borkrémet a lehűtött tésztakosárba simítjuk, elosztjuk rajta a felkockázott vagy szeletekre vágott barackot, és rászórjuk a tésztamorzsát.
  7. Előmelegített sütőben addig sütjük, amíg a morzsa pirulni nem kezd a sütemény tetején, majd tortarácsra téve teljesen kihűtjük. (Ha lehet, pár perc után vegyük ki a sütőformából, és így hűtsük ki.)
sütési hőfok: 175°C
sütési mód: alul-felül sütés (alulról 2. rácson)
sütési idő: kb. 45 perc


Tipp:
Ha a süteményből gyerekek is esznek, bor helyett használhatunk szőlőlét.











 

2018. augusztus 31., péntek

Erdély



Erdély eddig valahogy kimaradt az életemből, sőt bevallom, sokáig eszembe sem jutott, hogy kirándulási célpont lehetne. Egy tankolásos alkalmat leszámítva nem is jártam Romániában, bár az értelemszerűen nem éppen Erdély szépségeiről szólt.
Évekkel ezelőtt egy úti film vagy talán egy Youtube-os videó láttán aztán megfogalmazódott bennem, hogy hatalmas hiba lenne kihagyni az egykor Magyarországhoz tartozó tájat, hiszen a Kárpátok vonulatai legalább olyan káprázatos szépségűek, mint az általam hőn szeretett osztrák Alpoké.
Az utóbbi években ráadásul egyre világosabbá vált, hogy a Kutyafül meg én elsősorban a természeti szépségekért vagyunk oda, nem pedig a modern világvárosokra jellemző felhőkarcolókért és a közöttük hömpölygő embertömegekért. Mivel a horvátországi szigetvilágban megélt nyaralásaink egyike sem volt az igazi, ill. rájöttünk, hogy a nyári főszezonban a napon való aszalódás egyre kevésbé viselhető (bár az is a természetről szól), ezért úgy döntöttünk, egy darabig biztos nem megyünk tengerpartra. Azért legalábbis nem sok értelme van, hogy az épp aktuális kedvenc sorozatunk összes évadát a szállodai szobánkban nézzük végig. :D Ráadásul az ausztriai kirándulásunk is bebizonyította, hogy számunkra a fauna és a flóra által nyújtott látványosságok az igazán nyerők. (Na persze a vén Európa nagyvárosainak középkori városrészei is megérnek egy-két misét.) Szóval, egyértelművé vált, hogy a természet lágy öle mindig hívogatóbb lesz, mint a modern, épített környezet, és miután jól elintéztük a mi drága Földbolygónkat, a természeti környezetből is inkább a hűvösebb éghajlaton lévő országok maradnak, mint desztináció.

Év eleje lévén még nem kezdtünk el az idei nyaraláson gondolkodni, amikor is egy nagyon kedves barátunk rákérdezett, nem lenne-e kedvünk Erdélyhez. – De! – hangzott a válasz, úgyhogy a döntést követő időben egymás után szereztük be a túrázáshoz szükséges ruhadarabokat és egyebeket. Közben egy megbeszélésre összeült a kis csapat, amelynek tagjaival idén tavasszal találkoztunk először. Bizony, ismeretlen helyre ismeretlen emberekkel menni a legmókásabb. :D Az a kemény egyszem találkozás nem vette el a kedvünket, mindenki szimpi volt annyira, hogy ne ijedjünk be a közös túrázástól. :D És reméltük, hogy ez vice versa igaz. :D Csak az új terep miatti kellemes izgalom kísért bennünket végig az indulás napjáig. Igen, izgalom, hiszen már az elején kiderült, hogy hegymászó társasággal hozott össze bennünket a sors. No nem kell azért túlzottan szabadjára engedni a fantáziát – nem Himalája-hegymászókról van szó, de nálunk azért mindenképp gyakorlottabb túrázókról, akik már jártak pl. a Fogarasi-havasokban, megmászták a Székelykőt, az Ordaskőt és egyéb ismert magaslatokat. Nem beszélve arról, hogy a társaság egy része képzett katona, szóval „csöppet” edzettebbek nálunk.
Mi az edzettséget napi több km-es sétával próbáltuk megteremteni, és mivel ezt a fajta sportot már jó egy éve űztük, így ez nem tűnt nehéznek. Utóbb kiderült, a séta bizony tényleg jó edzésforma, mert ez képezte az erőnlétünk alapját. Annak másik alappillére a heti 2 pilates volt, amivel a nyári meleg beálltával felhagytunk ugyan, de mindenképp hozzájárult a fitt(ebb)ségünkhöz. Egyéb sportokkal sajna nem támogattuk meg testünk teherbírását, viszont tökélyre fejlesztettük a nemvacsorázás képességét. Erre egyébként évekig gyúrtunk, de többszöri, maximum 2 hétnyi korgó gyomros elalvás után visszaestünk és újra eltunyultunk. Ám idén tavasszal – valami megmagyarázhatatlannak köszönhetően – túllendültünk a holtponton, és simán bírjuk az azóta is tartó vacsorátlan estéket. És bizony mindezek kellettek ahhoz, hogy be merjük vállalni egy olyan hegy megmászását, ami bizony egy felkészültebb mászó erejét is próbára teszi. Persze ezt akkor még nem tudtuk. :D

Végre eljött a nagy nap, és elindultunk Erdélybe! Amint emelkedni kezdett körülöttünk a táj, én egyre jobban éreztem magam – a hegyek látványa mindig felvillanyoz. :) A 10 fős kis csapatunk elég hamar összekovácsolódott, és már Vajdahunyad impozáns várában érezhető volt, hogy nem lesz itt baj később se. :D










Három éjszakát Hátszegen szálltunk meg, egy egész pofás kis hotelben, és innen indultunk másnap a Retyezát-hegység egyik csúcsához. Nevezetesen a Retyezát-csúcs megmászása volt a cél. Szeretett vezetőnk jelezte, hogy ez lesz az egész kirándulás legmegterhelőbb napja, és ha ezt letudjuk, utána már gyerekjáték a többi. Mellesleg ő sem járt még itt, szóval a terep neki is ismeretlen volt, sőt a többieknek is. De páran legalább tudták, kb. mire lehet számítani. Mi a Kutyinyekkel már nem annyira, sőt egyáltalán nem, de rendületlenül álltunk elébe. Én 10 körömmel. :D

Az út kezdetben gyönyörű fenyőerdőben vezetett, ahol a szívem hamar ráébredt, hogy pörögnie kell rendesen. Amint a lihegés alábbhagyott, és a szervezetem kezdte megszokni az erőkifejtést, felettébb élvezetessé vált a felfelé menet. Rájöttem, hogy nekem ez tetszik. :) Igaz, a fotók tanúsága szerint szinte végig hajlott hátú anyóka-formán bandukoltam, ami a külső szemlélő számára megtévesztő lehet, de nem szabad hinni a látszatnak – valóban élveztem, és nem éreztem erőmön fölülinek. A Kutyafül osztozott velem az élvezetben (hú, de gázul hangzik egy így), úgyhogy megnyugodtunk, hogy a kemény pénzekért megvásárolt túracuccok nem hevernek majd kihasználatlanul a szekrényben, miután vége lesz ennek az első kalandnak. :D Úgyhogy Anya hiába jósolta azt, hogy ablakon kidobott pénzt volt, és a vezetőnk is fölöslegesen aggódott amiatt, hogy eladósodunk a sok új ruhadarab megvétele miatt. :D

A táj lélegzetelállítóan szép volt – az egyre fentebbi pihenő pontokon rendre meg kellett ezt állapítanunk, miközben erőt nyertünk a továbbhaladáshoz. Az utunkat áfonyabokrok is szegélyezték, amikről szüreteltünk néhány szemet, hogy aztán összehúzott szájjal megállapíthassuk, hogy ez biza elég savanya. A környezet egyre változott, a magas fenyvesekből törpefenyők lettek, a barna, erdei talaj kövessé, majd sziklássá vált, és a mellettünk futó patak csobogó vize elő-előtűnt. Én remekül haladtam a megkövült áradatként összetorlódott sziklákon, már-már zergének érezve magamat. Emlékszem, hangosan ki is mondtam ott, hogy: „Ez a nekem való terep!” Ha-ha-ha… ha akkor tudtam volna, hogy a kövek igazából nem a barátaim. :D










Eme terep egyre meredekebb lett – csak hogy utaljak az ebből az élményből származó, későbbi eszperente versemre –, de mi még mindig jópofának tartottuk a kirándulás ezen formáját. Közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz a csapattagokkal. És nem csak azért, mert bizonyos helyeken a kezüket nyújtották segítségül. :D A hegymászás e módja totál új volt számomra, egy cseppet sem volt hasonlítható a Krimmli vízeséshez való felmenetelhez, ami lássuk be, lópikula a Retyezáthoz képest. Tulajdonképpen eszembe se kellett volna jutnia ennek a korábbi, ausztriai élménynek, annyira nincs semmi közös bennük. Még a szurdokvölgyekben és a jégbarlangban való megerőltető lépcsőzés is smafunak számít, bár kétség kívül adhat némi bepillantást az emberi test felfelé való emelése közben tapasztalható megterhelését illetően. :D Magyarul a sejhajomat egyre nehezebbnek éreztem a csúcshoz közeledve, és elmerengtem azon, milyen jó, hogy anno kicsit belekóstolhattam a mászásba.
A múlt azonban sajnos itt is visszaköszönt. 19 évesen a helytelen lábedzésnek hála, pikkpakk tönkre vágtam a térdemet, ami az évek során egyre vészjóslóbban kezdett hersegni és kattogni, mintha legalábbis egy kisebb homokbányát üzemeltetnék az ízületem helyén. Ez a kis testi hiba egészen 2013-ig, az osztrák szurdokokban való lépcsőzésig nem okozott különösebb gondot, de ott már kiviláglott, hogy a térdem nem szereti az erősebb terhelést, és a fel-le lépcsőzésektől hamar megfájdul. Szerencsére akkor még másnapra mindig helyrebillent. De amikor a malajziai kirándulás előtt újra elkezdtem futni, sokként ért a látvány: a térdem bevizesedett. Hiába volt fokozatos a terhelés, már nem számított, hogy okosan futottam.
Az elmúlt 2 évben nem érte komolyabb megpróbáltatás a futóművemet, de éreztem, hogy a hegymászással nem fog szoros barátságot kötni. Éppen azért is volt fontos a sok séta, hogy némileg rákészüljek a terhelésre, ami persze nyilván más emelkedőn, mint sík terepen.
A térdem itt a Retyezáton a felfelé haladást még egész jól tűrte, nem éreztem semmi különöset, és erősen reméltem, hogy ez lefelé sem fog megváltozni. És még ha csak ennyi lett volna!
























A társaság vidáman emelkedett egyre feljebb, köztük én is, nem zavart, hogy az egyik társunk kisfia diktálja a tempót, erőteljesen hangot adva abbéli elvárásának, hogy minimum olyan gyorsnak kell lennünk, mint amilyen ő, a maga majdnem 10 évével. :D
A meredek hegyoldalban egy alkalommal a Kutyafül is megrettent, de egy kis pihenő után újra bátorságot merített.
A kúszófenyők és a kopár sziklák világa következett, és amikor valamiért hátranéztem, majd pedig vissza, egy ingatag kőre lépve elvesztettem az egyensúlyomat – teljes testtel előre estem. Az esés ideje alig volt mérhető, mint amikor az ember álló helyzetéből béka módjára kiterül a járdán. A lélekjelenlétemnek köszönhetően a másodperc törtrésze alatt az egyik kezemet a mellkasom alá húztam, és így estem rá a hasamra-mellkasomra, miközben a jobb tenyerem függőlegesen egy széles résbe csúszott be. A szikla, amire ráterültem, szerencsére teljesen lapos volt, kiálló, éles részektől mentes. Ellenkező esetben komoly bajom is történhetett volna (felnyársalt hasfal, belső vérzés, stb.). A lehető legszerencsésebben kerültem a talajra, és csak az ujjam látta kárát. Bizonyára nem éppen volt okos dolog műkörömmel hegyet mászni, de szőke nőként azért volt annyi eszem, hogy jól lereszeltessem. Pici műkörömmel tán csak nem lesz bajom. :D Hát de! Az én rövidre reszelt műkörmöm vitte magával az igazit is – vérben úszva. Köszi Ancsa, hogy jó ragasztót használsz! ;) (Persze műköröm nélkül is leszakadt volna a körmöm, de erre csak utóbb jöttem rá.)
Innentől átfordulhatott volna akár horrorba is a történet, de én juszt sem rogytam össze lelkileg, hanem a Kutyafül javaslatára azonnal letéptem a még sokkos ujjamon lifegő körmömet, amit örök mementóként otthagytam kb. 2100 m magasan, a Déli-Kárpátok ëggyik hírös csúcsának közelibe'. (Állítólag a köröm sokára bomlik le, szóval a hegy ott őrzi még egy jó darabig az én szent(i) darabkámat.)
Megbízható vezetőnk azonnal ott termett balesetem színhelyén, miközben társaim is körém gyűltek és hüledezve nézték a vérfagyasztó jelenetet, s ámultak halált megvető bátorságomon. :D Naná, hiszen a körömszaggatás, mint kínzási forma az egyik legfájdalmasabb.
Betadinnal jelentős mértékben lelocsolt ujjam szakosan bekötöztetett, majd egy röpke tétovázás után újra megindultam felfelé. Há' nóórmális?! – kiálthattunk volna fel egyszerre Ági barátnőmmel, ha ő is ott lett volna ezen a túrán. Így hát egyedül állapítottam meg magamról, hogy nem, nem normális, de nehogy már egy ilyen kis sérülés majd eltántorítson! Több is veszett Mohácsnál! -felkiáltással csak azért is meg akartam mászni a csúcsot. Kb. 200 m-rel, és egyre bizonytalanodó (lásd sérült és tripla méretűre bekötözött ujj) kapaszkodással feljebb aztán már úgy éreztem: eme Retye-hegy nekem nem kegyelmez – megsebzett, se eme terep legmeredekebbje elrettentett.
A Kutyafül is megszeppent az eddigieknél még meredekebben meredező szikláktól. Én a végső emelkedő alatt állva úgy láttam, ide minimum szöges talpú bakancs, csákány, kötél és sziklába beverhető szögecskék kellenének, mert a hegy itt már eléggé függőlegesnek hatott. Menjen fel oda Kunbéla! Végül tényleg lett néhány Kunbélánk, mert 3-an közülünk valóban megmászták a csúcsot, miközben mi lejjebb izgultunk értük – utóbb kiderült, hogy teljes joggal, mert a Retyezáton az augusztus a „fekete hónap”, és aznap meg is halt ott valaki egy másik csúcs közelében. Így nézve pláne büszkék lehetünk magunkra mindannyian. :)






























A bő 1 órás pihenő éppen elég volt ahhoz, hogy a szervezetem elkezdjen leengedni, ráadásul a nap akkor már nagyon erősen tűzött, és ha valamit nagyon utálok, az pont az erős napsütés. És nem azért, mert a hajamat nem fújtam be Tafttal, aminek ilyen körülmények között is tartania kéne. :D Az idő is sürgetett, mert fej- és zseblámpa ide vagy oda, sötétben biztos nem olyan klassz érzés mászni.
Közben a távolban beindult a felhőképződés, és a vezetőnk erőteljesen imádkozott, hogy maradjon is ott, ahol van. Tény, hogy én sem szerettem volna megtudni, milyen remek kaland lehet a vizes sziklákon egyensúlyozni, amikor önmagában az is elég, hogy lefelé kell menni. Visszafelé ui. még megerőltetőbb, mint felfelé, pláne az én térdemnek, pláne sebzett ujjal.
Végre elkezdtünk ereszkedni, és hitünk szerint a kiválasztott túraútvonal felé közeledtünk. Elég hamar kiderült, hogy valamiképp mégis megviselt az esés, mert attól kezdve nem bíztam az ingatag kövekben, és a bátor énem a körmömmel együtt odaveszett. Örök hálám a Kutyafülnek és annak a 2 bátor „Kunbélának”, akik a csúcsot megmászták, és folyamatosan segítő kezet nyújtottak nekem lefelé menet. Nélkülük tán még most is ott botorkálnék a sziklarengetegben, vagy épp guggoló pózban várnám a bátorságot és az erőt, hogy újra fel tudjam emelni a fenekem. Tény, hogy a sérülés miatti nehézkesebb kapaszkodás tovább bizonytalanított, emiatt egyes pontokon nem mertem felegyenesedni, és ez az állandó, guggolásból való felállás még jobban megterhelte a térdemet. De legalább tudom, mit érezhet egy 100 éves anyóka, ha fel kell állnia a karosszékből! :D Végülis minden tapasztalat jó valamire. :D












A hegyen tehát minden egy pillanat alatt megváltozhat: a napsütésből vihar lehet, a jókedvből sírás, a bátorságból félelem. És a változások közepette egy valamire nagyon kell figyelni – nem szabad pánikba esni, mert akkor ott maradsz, vagy súlyos pénzekért a mentőhelikopternek kell lehoznia. Hát köszi, de mi a félretett pénzünket inkább további túrázásokba fektetnénk! :D
Szerencsére nem estem pánikba, bár sok helyen görcsösen követeltem a segítő kezeket. Igyekeztem nem panaszkodni, mert a hiszti csak hátráltatott volna, és amúgy sincs semmi értelme. Az egyikünk lefelé menet ékesszólóan meg is jegyezte valahogy így, hogy: „Ez a személyiség próbája, és te bebizonyítottad, hogy erős lelkű vagy.” Az ilyen szavak elég rendesen turbózzák az ember egóját, és ha esetleg nem is volt rám igaz abban a pillanatban, hogy erős lelkű vagyok, mindenképp jól esett és erőt adott ahhoz, hogy le tudjak jönni a hegyről. Igazából úgy érzem, hogy a körömletépéssel és az utána való csakazértis-mászással bizonyítottam be, hogy nem vagyok papírkutya, de lefelé menet azért egy picit már fogytán volt a lelkierőm, és kezdett erőt venni rajtam a nyúlbélaság. Minden esetre senkit nem idegesítettem azzal, hogy kimondjam, hogy rettegek, tehát ha úgy tetszik, akkor valóban erős voltam, vagy közben az lettem. :D
Tényleg félelmetesnek hatott egyes részeken a sziklák mellett, a sziklákon haladni, és így már cseppet sem tűnt élvezetesnek a hegymászás. Nem tudtam a tájat is szemlélni közben, vagy rácsodálkozni a fejem fölött úszó felhők formájára, sőt abban a pár órában azt sem tudtam, mit jelent az a szó, hogy fényképezőgép. (Az esés következtében nyilván el is tört volna, ha felviszem magammal.)
A térdem is egyre jobban bedurrant, és a kövekkel övezett hegyoldal túraútvonalán a sárga csík csak nem akart piros pöttyre változni. Szegény vezetőnk türelme is kezdett lankadni, ő se hitte volna, hogy ez a hegy ilyen, és azon bosszankodott, hogy a túraútvonalat elírták a térképen. Közben nyilván aggódott mindannyiunkért, mert bár rajtam kívül senki más nem sérült meg, ez a túra mégis mindenki számára kezdett egyre megterhelőbbé válni. Tisztelet annak a kevés kivételnek!
A sziklák nem akartak elfogyni, annyira ragaszkodtak hozzánk, és hiába jártunk már jóval lejjebb, 1600 méteren is ott sorakoztak és némán meredeztek. Egy ponton fellélegeztünk az „Elfogytak a kövek!” – reményt keltő felkiáltásra, de kisvártatva újabb kőtengerbe gázoltunk bele és folytattuk a mászást körömszakadtáig.
Egy helyen lefelé menet talán holland turistákba botlottunk, akik 2 pici gyerekkel mentek felfelé az ekkor már alkonyati színekben úszó hegyre. Mint akik befüveztek, mosolyogva, lazán bevallották sátrazási szándékukat a sátorállításra totálisan alkalmatlan terepen, mire többedmagammal legszívesebben fejbe vágtam volna őket egy méretes kődarabbal. Azok a gyerekek vagy alapból ridegtartáson vannak, vagy a szüleik egyszerűen túl idióták ahhoz, hogy felmérjék, mennyire veszélyes játékot űznek a saját csemetéikkel. Egyikünk szó szerint könyörgött nekik, hogy forduljanak vissza, de ők hajthatatlanok voltak. Még egy felnőtt embernek is folyamatosan és erősen kell ilyen terepen koncentrálnia, hogy hova lépjen, de hogy miért kényszerítenek erre egy kb. 2 és egy kb. 3 éves gyereket, azt fel nem foghatom. Lehetetlen küldetés, de remélem, ép bőrrel megúszták.


















Aztán jóval lejjebb egyszer csak elfogytak a kövek, visszatért a magas fáknak támasztékot adó erdei talaj, és egy túrabotra támaszkodva, szépen lassan lebotorkáltam az esti csöndbe burkolózott hegyről. Ránk sötétedett, és a 8 órásnak jósolt túrából 12 órányi kaland lett. A társaság nagy része kimerült, én pedig csendben beültem a kocsiba, és alig tudtam elhinni, hogy lent vagyok.

A szálláson átkötöztük az ujjamat, ami ekkorra már rég kilábalt a sokkból, de számomra ekkor következett az igazi megrázkódtatás – a kötés levétele fájdalmas volt, a térdem is dupla akkorára dagadt, és éjjel, amikor lehunytam a szemem, még mindig másztam – és folyamatosan zuhantam. 1-2 elmorzsolt könnycsepp után végre elaludtam, és másnap hamis nevetéssel újságoltuk el egymásnak mi, csajok, hogy fekvő helyzetben is másztunk. :D




A Retyezát-csúcs után másnap könnyed program következett, de az én térdemnek az is épp elég volt: a Pietrele patak legnagyobbját, a szépséges Lolaja vízesést sajnos csak fentről tudtam szemügyre venni, mert a meredek erdőtalajon nem mertem lemászni a vízesés lábához – jobb volt nem erőltetni a lábamat, de a látvány így is élvezhető volt. A meleg nyári levegőben kellemes érzés a 13-15 méteres magasságból lezuhogó víz által létrehozott párában ácsorogni. :)










Utána a Véka-szurdokban folyó patak kb. 18 fokos vizében gázolhattam volna én is a többiekkel együtt, ha a térdem engedte volna, de a Kutyafüllel inkább kint maradtunk a parton.















Az aznapi kalandot inkább az éttermi túra jelentette Hátszegen, ui. 3 helyről is szinte kiutasítottak annak ellenére, hogy a vezetőnk perfekt beszél románul. Életemben először tapasztaltam meg, milyen az, ha valakit csak azért gyűlölnek, mert egy bizonyos nemzet tagja. Szerencsére nem mélyedtem el ebben az érzésben, de ha sűrűn lenne benne részem, akkor biztos nagyon zavarna. Végül a 4. étteremben kaptunk helyet, de ott sem éreztük magunkat szívesen látottnak, ami a legszembetűnőbben abban nyilvánult meg, hogy 4 pizza helyett csak 3-at tudtak sütni, mert többre állítólag nem volt kapacitásuk. Sebaj, legalább mi a Kutyafüllel nem ettük tele magunkat vacsorára. :D
Aznap este még fájdalmasabb volt a kötés levétele az ujjamról, de szerencsére továbbra sem sikerült megtapasztalnom, milyen lehet az, ha lüktet, így legalább könnyen el tudtam aludni. És végre már nem zuhantam! :D

A könnyű program után harmadnap megint mászás következett, de ez sajnos a Remetei-sziklaszoroshoz menet részben dugába dőlt, mert rossz utat sikerült választanunk, és a csapatunk egyik része a kis kavicsos úton defektet kapott. Mire visszazötyögtünk a városba, és találtunk gumist, eltelt a nap fele.




Aznapi második programként a Tordai-hasadékot tűztük ki célul, ki-ki a maga igénye szerint: egyesek megmászták, mások csak a hasadékvölgyben gyalogoltak, helyenként sodronykötélbe kapaszkodva. Ezek közé a „mások” közé tartoztam én is, egyértelmű, hogy nem azok közé, akik felmentek a hegyre. Pedig biztos csatlakoztam volna én is hozzájuk, ha elsősorban a térdem és másodsorban az ujjam nem hátráltatott volna. Itt már haragudtam a lábamra, hogy miért kellett kibabrálnia velem, hiszen direkt azért jöttünk, hogy másszunk. De nem volt mit tenni, így jártam… alig bírtam járni.
A Kutya se akarta megmászni a hasadékot, mert rajta harmadnapra jött ki a fáradtság. De szép volt a szurdokvölgyben is. :)




























 

Miután magunk mögött hagytuk a Tordai-hasadékot, Torockót irányoztuk be, ahol 2 éjszakát töltöttünk egy kedves kis parasztházban. Az udvarában patakvizet vehettünk a kulacsainkba, és a házikó ablakából a Székelykő ormait csodálhattuk. Itt finom vacsorával vártak bennünket, és végre belekóstolhattunk az erdélyi ízekbe. Könnyű ragulevest, sült tarját, petrezselymes krumplit és szilvalekváros hájastésztát tálaltak fel. Olyan ételeket ettem, amikhez hosszú évek óta nem volt szerencsém. Bevallom, nem azért, mintha itthon ezekhez ne lehetne hozzájutni, de sem a tarja, sem a petrezselymes krumpli nem tartozik a kedvenceim közé. Itt mégis jólesett. Az ízek nem voltak erőteljesek – ez egy csöppet meg is lepett, mert fűszeresebbhez vagyok szokva, ill. arra számítottam, hogy Erdélyben is ez a jellemző –, de így is kellemes volt. Vacsora után még egy kis kupica pálinkát is magamba döntöttem, hogy teljes legyen az önmagamból való kifordulás. :D Csak viccelek, mert tarját és petrezselymes krumplit enni azért mégse számít akkora pálfordulásnak. :D A pálinkaivás már annál inkább érdekes tett a részemről!
Itt aztán a tetőfokára hágott a hangulat – na jó, azért közel sem volt nevezhető ereszed-el-a-hajamat állapotnak, de mivel az igen kedvelt kommunikációs tiszt barátunk megint csak adakozó kedvében volt humor terén, így aztán nagyon jól éreztük magunkat, annyit röhögtünk. Ekkor kovácsolódott össze igazán a banda.




Másnap megcsodálhattuk, hogy Torockón kétszer kel fel a nap, és miután szinte mindenki más elindult megmászni a Székelykőt, én és a rossz térdem bebaktattunk a falu központjába. Felfedeztem a látnivalókat, valamint az ajándékboltok kínálatát. Kora délután az egyik társammal vidám trécselések közepette átsétáltunk Torockószentgyörgyre, ahol bevártuk a hegyről leérkező barátainkat. Innen felbandukoltunk a várromhoz, ahonnan csodás látvány nyílt a környező tájra, és végre én is újra csattogtathattam a pillanatmegörökítő készülékemet. :)
Bár a térdem jó nagy macskafej nagyságú volt már, valahogy mégsem éreztem túlzottan megerőltetőnek ezt a kis kaptatóval tarkított sétát. A szép élmények után visszatalpaltunk Torockóra, és ismét bevacsoráztunk. Na, itt már nem hazudtoltam meg önmagamat, és nem ettem a lóbab-levesből. :D Ellenben az ordás palacsintából simán be tudtam volna puszilni még kettőt annak ellenére, hogy kaporral ízesítették. :D

























































Az utolsó reggel is ránk virradt, és a bevásárlásnak köszönhetően kellő mennyiségű szuvenírrel felszerelkezve, búcsút intettünk a szép erdélyi tájnak. Elindultunk hazafelé. Aznap megállhattunk volna még egy helyen, de már senkinek sem volt kedve mászni, úgyhogy egy kis gyulai táplálékfelvételt leszámítva, egyenesen hazagurultunk.

Hopp, itt jut eszembe egy nagyon fontos információ! Még a kirándulás első napján, alighogy átléptünk Romániába, máris Malajziában, a kínai templomnál érezhettük magunkat. :D Ha ezt tudtuk volna 2 éve, biztos nem szenvedjük végig azt a 13, repüléssel teli órát. :D A cigánypaloták némelyike ui. a keleti stílusú épületekre hajazott, az egymásra épített kis tetőcskék széle legalábbis a pagodákéhoz hasonlatosan kunkorodott, és az ezüstösen csillogó, mesterien megmunkált ereszcsatornák úgy elvonták az arra haladó figyelmét, hogy simán frontálisan ütközhettünk volna, ha én vezetem az autót. Mintha csilivili tündérmesébe csöppentünk volna, ahol a kipufogógáz is rózsaszín és lila színekben pompázik.
Úgyhogy aki Erdélyben jár, ne hagyja ki Bánffyhunyadot (de lehet, hogy más városokban is teremnek ilyen csodák), mert ott biza ilyen szürreális élményben lehet részünk anélkül, hogy begombáztunk volna.
A hazafelé vezető úton a korábbi tapasztalatoknak hála, már volt annyi lélekjelenlétünk, hogy megörökítsük ezeket a kacsalábon forgó förmedvényeket.




Bár a kirándulás a kis balesetem és a térdem gyengesége miatt kissé felemásra sikerült számomra, megállapítottam, hogy a túrázás a mindenképp nekünk való kirándulási forma. Ha nem is vonz a meredek hegyoldalban való kapaszkodás elsősorban a folyamatos koncentrálás miatt, de a hegymászás könnyedebb verziója abszolút tetszik. Nagyon jó érzés és igazán pihentető a hegyek között barangolni. Nem csak testben, de lélekben is eltávolodtunk a hétköznapi gondoktól, kizökkentünk a kis bosszúságokból. Az is kiderült, hogy nem csak kettesben vagy négyesben lehet élvezetes a kirándulás, hanem többedmagunkkal sem zavaró, sőt végre sikerült kellemesen csalódnunk az emberekben. Legalábbis azokkal, akikkel most összehozott bennünket a sors, nagyon jó volt együtt lenni. Megtapasztaltuk, hogy számíthatunk rájuk, ha baj van, ugyanakkor kifejezetten szórakoztató is a társaságuk. Talán nem túlzok, ha azt mondom, új barátokra leltünk. :)


Eszterkém, köszönöm, hogy hívtál bennünket!
Drága Marcsi, örök hála neked, hogy megszervezted ezt a szép kirándulást, és megmutattad nekünk a fent felsorolt helyeket!
Kedves Laci és Csabi, köszönöm, hogy számíthattam Rátok a nehéz helyzetekben!
Kedves Anita, Csaba, Luca, Levi, klassz volt együtt!
Jó érzés, hogy Veletek élhettük meg életünkben először Erdély szépségét.
 


Külön köszönet illeti Búz Csabit, aki megengedte, hogy csodás képeit felhasználhassam ehhez a blogbejegyzéshez, és aki folyamatosan klassz poénokkal fűszerezte az egész kirándulást. :)


Folyt. köv.! ;)