1. fejezet: Az első MAKKA

Most, hogy már mindkét cicám elment, Anya azt javasolta, írjam le a történetüket. Írjam ki magamból a bánatot. Én úgy érzem, a fájdalmat nem lehet kiírni magunkból, de írás közben kétség kívül olyan emlékek is előkerülnek, amik mosolyt csalhatnak az arcomra, ha csak egy kis időre is. Ennek reményében döntöttem úgy, hogy megfogadom Anya tanácsát, és összegzem a cicagyerekeimmel kapcsolatos emlékeimet, érzéseimet, gondolataimat.

Az ember első emlékei általában 3 éves kora körüli időszakból származnak, de az én első emlékem mégis korábbra tehető – 2 éves voltam akkor – és naná, hogy macskával kapcsolatos. A cicákhoz fűződő erőteljes vonzalmam tehát egészen kicsi koromban kezdődött. Anyával és Ápával a Rózsa utca 2. szám alatti, felújításra szoruló családi házban laktunk, ott ahol illegálisan a kőfalba betonozva látható mementóként egy azóta lefűrészelt szőlőkaró, ill. ahol most 5 emeletes panellakások csúfítják a környezetet.
A feledés homályába vész, kinek a karján ültem éppen, mert a lényeg a földön nyávogó szőrpamacs volt, akit annyira, de annyira meg akartam fogni, hogy erre az erős vágyra még ma is kristálytisztán emlékszem. Sőt ekkor mondtam ki az első szót: tita. Amikor azt a bizonyos szürke cicát felemelték hozzám, boldogság öntötte el a szívemet, hiszen megérezhettem a macskának, ennek a csodás lénynek a puhaságát. Onnantól kezdve minden cicát meg akartam fogni. Azóta is. :D

Hosszú évekig nem volt saját macskám, csak Mami cicáit simogathattam. Ebből az időszakból (5-6 éves lehettem) is van egy macskás emlékem, miszerint az egyik „tita”, aki barátságtalan kandúr hírében állt, egyszer csak felugrott az ölembe, és nagy kegyesen engedte, hogy szeretgessem. Megtiszteltetésnek éreztem ezt, és kiderült, hogy ilyet ez a macska még sosem csinált senkivel.
Később voltak próbálkozásaim a macskatartásra vonatkozóan, de ezek a cicák végül vagy Maminál kötöttek ki, és persze sűrűn látogattam őket, vagy szégyenszemre visszavittem oda, ahonnan elhoztam. Akkor még éretlen voltam arra, hogy felelősségteljes gazdája legyek egy macskának. Csak Picirit, az egyszínű szürke kandúrt éreztem egy kicsit az enyémnek is. Az anyukája, Busika ui. egy kudarcba fulladt macskatartási próbálkozásom kapcsán került Mamiékhoz. Anya ui. úgy kiakadt, hogy a két cica szétszedte a tapétát, hogy azonnal túl kellett adnunk rajtuk, és felcseperedvén az egyikük Mamiéknál adott életet a kiscicáinak. Abból az alomból maradt meg a fent említett kandúr, aki a nagy méretei ellenére csak azért lett Piciri, mert Mami nem tudta megjegyezni azt a nevet, amit én adtam neki.
Csak jóval később tudtam meg, hogy Picirit elütötte az autó, miután Mami – Papa halála után – eladta a házat, és a cicát kikergették az útra az új lakó kutyái.
Ez a kedves szürke cica máig élénken él az emlékeimben.

Az igazi gazdi státuszt a felnőtté válás – szigorúan csak az életkort nézve – hozta meg, amikor a szülői (társas)házat elhagyva átköltöztem a szomszéd utcába, és összebútoroztam az akkori párommal. Egyértelműnek látszott, főleg a részemről, hogy mi ketten most már szülők legyünk, de egyelőre még csak állattartói minőségben.

A mi gyönyörű klasszikus, barna cirmos cicánk 1999 tavaszán született perzsa anyától és házi macska apától. Talán 3 hónapos lehetett, amikor egy szempillantás alatt a karomban termett, jelezvén, hogy innentől kezdve mindenképpen én legyek az anyukája. Mindez azért volt olyan felemelő élmény, mert direkt őérte mentünk, és úgy tűnt, ő is pont erre vágyott. Macska és leendő gazdi részéről is szerelem volt első látásra.
Rettentő fantáziadúsan a MAKKA nevet adtam neki, és az elkövetkező hónapokban boldogan figyeltem/figyeltük a fejlődését. A cicuska hatalmasra nőtt, pontosan úgy nézett ki, mint egy vadmacska: széles fekete csík a hátán, gyönyörűen görbülő, sötétbarna cirmok, jól megtermett test, vagyis amilyennek az „igazi”, az „eredeti” macskát elképzeli az ember.

az első MAKKA 1999 nyarán

Mindenki azt hitte, hogy kandúr, és minden elfogultságomat félretéve is azt kell mondjam, nagyon okos cica volt. Mivel mindig is úgy éreztem, az állatoknak maximális joguk van a szabadsághoz akkor is, ha a gazda társasházban él, ezért MAKKA kijárhatott a lakásból. Sőt igazából inkább bejárt a lakásba, mert rövidke életét főleg a szabadban töltötte. Kora hajnalban a postás engedte be, ő felrohant a lépcsőkön a 3. emeletre, és egy kis időt otthon töltött velünk. Utána spuri ki, és ha épp nagyon hiányzott, csak kiordítottam a konyhaablakból, hogy „MAKAAA!!!” – és ő már rohant is árkon-bokron túlról. Hihetetlen, de szétnézett előbb az úton, és csak utána szaladt át. Ezt egyébként én tanítottam meg neki, előbb az út szélén, mellette állva, majd pedig az ablakból lekiabálva neki az instrukciókat, miszerint: „várj még, még nem jó, még nem, még mindig nem... na most jó, futás!” Mindig jót mulattam a konyhaablakban, amikor MAKKA már kiokosodván, instrukcióadás nélkül, magától is végrehajtotta ezt a mutatványt, és közben oltári büszke voltam rá. De nem csak az úton való átkelés kapcsán mutatta be a jópofaságot, hanem akkor is, amikor átkísért engem a párhuzamos utcába, ahol Anya lakott. Csak egy kis füves terület választott el a szülői háztól, és MAKKA minden egyes alkalommal velem jött. Úgy ugrált a fűben, farkát begörbítve, mint valami kis majom. Aztán a kapuban elváltunk egymástól, és amíg én „anyáztam”, addig ő „ellegelészett” a bokrok között. Visszafelé pedig ugyanezt a produkciót élvezhettem.
MAKKÁ-nak – mint később megtudtam – nagy udvartartása volt, csodájára jártak a környékbeli kandúrok, és ennek folyományaként egy szép nyári napon 4 kiscicával ajándékozott meg bennünket. Stílusosan a földszinten a lépcső alatti kis zugba egy oda kitett babakocsiba fialt. A szülés után nem sokkal feljött szólni, hogy megvannak a picik. Babaáldás kipipálva.

2000 nyara: az egyetlen felnőttkori MAKKA-fotóm,
itt már anyaszerepben, nyári bundával

Az ezt követő télen, közvetlenül karácsony előtt, MAKKA eltűnt. A szomszédok mondták, hogy többször is látták őt az út közepén... khm… inkább nem írom le, mit csinálni a macskafiúkkal. Lényeg, hogy klasszul elvolt a kis drágám, jól ment neki a magamutogatás.
Karácsonykor nagyon hiányzott, az ünnepek után pedig már csordultig telt a szívem aggodalommal. December 27-én kora hajnalban az utcáról egy rövidke, keserves nyárvintás hangja szűrődött be az ablakon, erre ébredtem, és belém hasított, hogy MAKKA az. De az ablakon kitekintve semmit sem láttam. Délelőtt át akartam menni Anyához, és a füves területen átkelve ide-oda tekintgettem, MAKKÁ-t szólintgattam.
Jellemző, hogy én sosem emlékszem rá, melyik évben milyen telünk volt, de 2000 decemberének időjárását sosem fogom elfelejteni – nagyon enyhe volt az idő, aznap szemerkélt az eső, és a hőmérő higanyszála +13 fokot mutatott. Hirtelen a bokrok előtt megpillantottam valamit: a vizes füvön ott feküdt az én gyönyörűséges cicám – a kis csengő a nyakában abszolút igazolta, hogy ő az. Még sosem zokogtam hisztérikusan, de akkor először igen. Könnyek között rohantam fel Anyához, de a sírástól percekig megszólalni sem tudtam. Nem sokkal később az akkor még meglévő mártélyi parasztházunk kertjében az akkori párommal együtt temettük el a mi csodaszép cicukánkat.
Nagy valószínűséggel mérgezett egeret vagy patkányt evett, ez okozhatta a halálát.
Hetek teltek el letargikus hangulatban, hiszen MAKKA volt az első igazi veszteségem. Még évekkel később is könnybe lábadt a szemem, ha eszembe jutott az az alig másfél évnyi együtt töltött idő. Aztán valahogy elcsitult a fájdalom, és örökre elengedtem őt.