2016. június 30.

IV. A város fölött


Mire a 4. nap is megvirradt, lélekben már abszolút fel voltunk vértezve a páratartalommal szemben, és rezzenéstelen képpel indultunk neki az egyik legizgalmasabbnak ígérkező látnivalóhoz, a KL Tower tévétoronyhoz. Persze a testünk a felvértezettséget még nem annyira akarta tudomásul venni, és aznap is átadta magát a vég nélküli izzadásnak. Ráadásul ezúttal a felhők is úgy döntöttek, hogy szabadságot vesznek ki Kuala Lumpur egén, és más tájakra úsznak. Így aztán verőfényes napsütést hagytak maguk mögött, ill. ránk.

A már megismert Merdeka térre mentünk (közben megint találtunk simogatni való – farok nélküli – cicát), mert úgy tudtuk, onnan indul a Hop-on hop-off buszjárata. A téblábolás közepette megismerkedtünk egy fura figurával, aki abban lelte örömét, hogy velünk lefotózkodjon, sőt leginkább a fiúkkal pózolt szívesen. Mindezt megkoronázva, még puszit is kicsikart tőlük, jobban mondva, csak ő illette csókkal a srácok izzadságtól csillogó arcát, ami sokkal inkább nedves törlőkendő általi felfrissülésre vágyott, nem pedig egy fogatlan szájból származó, üdének nyilván nem nevezhető maláj leheletre.
Az időközben Rozmárnak keresztelt barátunk hálája jeléül még valami bankkártya tartót is adományozott a srácoknak, de szerintem az ő öröme a közös, csókos fotózás miatt sokkal nagyobb volt, mint a fiúké. :D
Az ismeretlenekkel való fényképezkedésben nyilván lehet valamiféle perverz élvezet, mert a mi kedves barátunk is gyakran művel ilyesmit – ő is szó nélkül, simán beleáll mások pózolásába, aminek aztán mindig nagy röhögés a vége. Ilyen kis közjátékok tarkították hát az áthelyezett buszmegálló utáni keresgélést. Az átirányítás oka a közelgő Ramadán ünnepe, ami miatt a teret lezárták a forgalom elől, és a busz kapcsán másfelé tereltek bennünket.
Ott viszont hiába vártunk vagy fél órát, a busz csak nem jött. Szerencsére sikerült elkavarogni egy olyan buszmegállóba, ahonnan ingyenes járat indult a tévétorony irányába.

Aki még nem hallott róla, a Hop-on Hop-off egy olyan szolgáltatás, aminek keretében busszal juthatunk el az adott nagyváros különböző nevezetességeihez. Ez a lehetőség Budapesten is jelen van, csakúgy mint Párizsban, Londonban vagy Európa más fővárosaiban. A jegyet 24 vagy 48 órára lehet megváltani, ott szállunk le a buszról, ahol csak tetszik, és a kijelölt megállókban aztán újra felszállhatunk. Mi 48 órás bérletet szerettünk volna venni, ami nem olcsó, de aztán ez elmaradt, mert rájöttünk, hogy a metró/vonat sokkal kedvezőbb áron vehető igénybe, és ugyanúgy sok látnivalóhoz el lehet jutni. Persze nyilván nem mindenkinek van kedve elcaplatni az állomásig, és onnan egy kicsit többet gyalogolni az adott néznivalóhoz.



 






Az ingyenes buszról aztán leszálltunk valahol, és egy kis gyaloglás után megláttuk a tévétornyot, ami a Bukit Nanas dombon található.
A Bukit Nanas Kuala Lumpur szívében, a kb. 9 hektárnyi területen elterülő Bukit Nanas Erdei Rezervátumban, azaz mai nevén a Kuala Lumpur Erdei Eco-Parkban található. Ezt a területet a város építésekor hagyták meg, tehát ez volt az egyetlen szűznek mondható, trópusi esőerdővel borított rész. Itt volt eredetileg a maláji tigris és a maláj elefánt otthona, ma viszont már csak majmok, mókusok, madarak, varánuszok, kistestű hüllők, kígyók és egyéb gerinctelen állatok lakják, de sem velük, sem Sandokánnal nem találkoztunk. A terület mérete is jelentősen lecsökkent, így aztán szinte csoda, hogy mégis találni itt több száz éves fákat, amik között sétálhat az ide látogató.
A Bukit Nanas egyébként ananászdombot jelent, és ezen a kiemelkedésen épült fel a 421 méter magas KL Tower, ami csakis a domb miatti szintkülönbségtől tűnik magasabbnak a Petronas ikertornyainál. 1991-ben kezdtek hozzá az építési munkálatokhoz, és a nyilvánosság előtt 1996-ban nyitották meg.




A tévétorony bejáratához ingyenesen egy mikrobusz visz fel, itt azonban már fizetni kell a belépésért, méghozzá elég borsos árat. A kilátóhoz liftek visznek fel, viccelődő liftkezelőkkel fűszerezve a magasba vezető utat, és csakúgy mint a bejáratnál, itt is lehetőség van arra, hogy lefotózzanak bennünket direkt idétlen vagy éppen decens pózban. Az elkészült fotót aztán a kilépéskor szintén drága pénzért megvásárolhatjuk.
A főbejárati szinten imahely és éttermek vannak; a bejárathoz képest 276 m magasan található a fedett kilátóhely, ahol ajándékboltok, újabb fotózkodási lehetőség és egyéb érdekességek várják a közönséget; megint feljebb pedig a lényeg, ahol a hajunkat az arcunkba fújja a szél, és beleszagolhatunk Kuala Lumpur magaslati levegőjébe, ill. ahol egy üvegezett oldalú és aljú kilátóplatform… majdnem azt írtam, hogy kissé benyúlik a terület fölé, de nem, mert csak a torony síkjáig ér.
Még mielőtt próbára tettük volna a bátorságunkat, letekintettünk a városra, és természetesen az ilyenkor szokásos fotók sem maradhattak el. Még a hotelunkat is felfedeztük a távolban, nem beszélve a még messzebb látható, a Batu-barlangoknak otthont adó hegyről, ami előtt Murugán isten hatalmas szobra őrködik. Az üvegezett betontornyok sokasága innen fentről érdekesnek látszott, de még így is érzékelhető volt némelyik épület monumentalitása.

A kilátó előtt szerencsére nem állt kígyózó sor, ezért nem is kellett túl sokat várni, hogy a cipőinket levéve mi is bemerészkedhessünk az üvegdobozba. Itt megint elkapott a nosztalgia, ui. 19 éve az 553 m magas torontói CN Tower üvegpadlóján álltam ugyanígy, de az kevésbé volt izgi, mert azt a padlót sokkal kisebbre méretezték. Itt azonban teljesen átlátszó volt körben az egész. Láttunk olyan turistát, aki rá se mert lépni, nemhogy kiállni a legvégére. Nekünk ez nem okozott gondot, eszünkbe sem jutott, hogy leszakadhat alattunk, úgyhogy gyorsan-frissen és ilyen-olyan pózokban belemosolyogtunk a kamerába, hogy a fényképezésre kijelölt dolgozó megörökítse, milyen bátrak is vagyunk. Bár ezeket a fotókat mi is megvásároltuk kilépéskor, de tiszta szerencse, hogy a fotóst meg lehet rá kérni, hogy a saját gépünkkel is készítsen képeket. Így, akinek nincs kedve költeni rá, annak lehet ingyen sajátja is, ami persze nem biztos, hogy éppen olyan jóra sikerül, mint a megvásárolt fotók. Nekünk se volt kedvünk ilyesmire költeni, de azért megvettük. :D










a távolban a Batu-barlangok mészkőhegye





a Berjaya Times Square pláza vörösesbarna épülete









A madártávlati szemlélődés után mi ketten már nagyon szomjaztunk egy jó kávéra, de helyette sajnos életünk legrosszabbjába sikerült belekóstolni a kilátó egyik elegánsnak titulált éttermében. Nem kétlem amúgy, hogy a főztjük finom, de hogy a kávéjuk kritikán aluli, és ehhez képest túl drága is, az biztos. Az ezen való nevetgéléssel vegyes bosszankodás, valamint a fancsali képünk lefényképezése után megint szétváltak útjaink, és mi a Kutyafüllel előbb gyalog, majd utána egy éppen arra közlekedő busszal visszabumliztunk a hotelhoz. A barátaink valószínűleg ismét a Petronast vették célba, hiszen előző nap az eső lehetetlenné tette, hogy kivilágítva is láthassák a tornyokat.

A Central Market és a mellette futó Kasturi Walk sétálóutca már biztos pontot jelentett számunkra, szinte már otthon éreztük itt magunkat. Ez utóbbi két nagyszerű helyet is fel tud mutatni – a Juiceee nevű talponállós büfét, ahol irgalmatlanul finom, frissen turmixolt gyümölcsökből/zöldségekből, 100%-os gyümölcslevekből jéggel dúsított, cukormentes üdítőket lehet kapni, ill. egy indiai éttermet, ahová innentől kezdve minden nap visszajártunk.

Azt hiszem, mindannyian elmondhatjuk, hogy a Juiceee-nál vásárolt gyümölcslevekhez hasonlót még sosem ittunk. Örömmel vállalnám, hogy a cég reklámarca legyek, hátha így minden nap ihatnék a tumixaikból. :D Részemről itt is utolért a nosztalgia, mert a mangó hogy, hogy nem, megint csak a kanadai ezzel kapcsolatos élményeket hozta felszínre. Bár Kanada nagyon nem trópusi ország, de a mangó ott is hihetetlenül finom volt, míg az itthon vásároltat konkrétan utálom. Malajziában azonban ez a gyümölcs szinte úton-útfélen megtalálható. Sajnos a Juiceee-ról ez már nem mondható el, mert ilyen büfét emlékeim szerint a piacon kívül csak a Berjaya Times Square plázában láttunk. Úgy sejtem, más bevásárlóközpontokban is fellelhető, de csak úgy az utcán nem. Persze ezekhez hasonlatos, jeges gyümölcsleveket a vonatállomáshoz vezető felüljárókban és az utcákon is árulnak, akárcsak szeletelt gyümölcsöket.
Juiceee-féle lötyikéket majd' minden nap ittunk, sőt ezt szinte jutalomnak éreztük az egész napos sétafikák után vagy éppen két program között.




Most is éppen két látnivaló között voltunk, bár a Central Marketen való barangolást nem éppen nevezném igazi látványosságnak. Belőlünk azonban aznap délutánra totál kifogyott a kalandvágy, és inkább a lagymatag, piaci nézgélődés mellett maradunk. Kései ebéd gyanánt én közben sárkánygyümölcsöt és jackfruitot ettem. Ezeket itt láttam és kóstoltam életemben először. A sárkánygyümölcs ízre szerintem nem valami érdekes, de a leginkább a sárgadinnyére emlékeztető ízű jackfruit, azaz a jákafa gyümölcse azonnal a kedvencem lett. Jellegzetes illata van, de messze nem olyan zavaró, mint igen büdös társának, a Malajzia nemzeti gyümölcsének számító, hatalmas méretű duriánnak. Ez ui. annyira szagos, hogy ki van tiltva a zárt helyekről, így a repterekről, a tömegközlekedési eszközökről és a hotelokból is. Mégis egy alkalommal valaki olyan kedves volt, hogy felcsempészett a hotelszobába egyet, és éjszakai ébresztőnek használta. Mi legalábbis felébredtünk a bűzére. A rossz élmények ellenére úgy éreztük, csokiban finom lehet – állítólag ízre jó –, ám amikor a magunknak vásárolt csokis dobozt felpattintottuk, és megcsapott az a szag, rögtön túladtunk rajta, eltitkolva Anyáék előtt ama tényt, hogy ettől valójában felfordul az ember gyomra. Utólag elárultuk nekik a jótékonykodásunk okát, de ők mégis vígan megeszegették, mert nem tapasztalták meg a friss gyümölcs „illatát”. Csokitöltelék formájában számukra élvezhető volt.

Na de vissza a piacra! Mi nem igazán vagyunk oda a turistáknak szánt csecsebecsékért, vagy durvább jelzővel élve, a kínai bóvliért, így aztán nem értékeltük sokra a Petronas-tornyokat mintázó ilyen-olyan miniajándékokat, vagy éppen a tornyokról készült fotóval/szitanyomattal díszített bögréket és egyebeket. Persze pont az ilyesmiket áruló üzletekből volt a legtöbb, ami nem is csoda, hiszen az emberek nagy része éppen erre vevő. Mi másra vágytunk. Az igazi maláj népművészet remekeit azonban nem könnyű fellelni, és ha sikerül, akkor az adott dísztárgy vagy túl nehéz vagy túl nagy vagy őrült drága, vagy mindhárom egyszerre. Úgyhogy nem volt egyszerű olyat találni, ami tetszik, megfizethető és még bele is fér a bőröndbe.

Bár nem ezen a napon vettük, de sikerült találni kézzel festett képeket, amik közül mi természetesen olyat választottunk, amik macskákat ábrázolnak. Direkt jó, hogy a festményeken lévő cirkányok összebújva alszanak – és teszik ezt 3 különböző pózban –, mert így végre rátaláltam a hálószobánkban az ágy fölé akasztható, régóta keresett dísztárgyakra. :) Még egy kis kínai, porcelán szerencsemacskát is vettünk, ami errefelé nagy divat, bár kétség kívül ezek is túl színesek a mi ízlésünknek. Igyekeztem kevésbé cirkalmasat választani.
De nem csak magunknak, hanem az egész családnak és más barátaink számára is itt szereztük be az ajándékokat. Egyébként a piac emeletén számos ruha- és anyagboltot is láttunk, amik között biztosan találtam volna szép ruhadarabokat, főleg úgy, ha kezemben lett volna a lottó 5-ös. :D
Miután kifigyeltük mit, hol lehet kapni, felfedeztünk egy szimpatikusnak látszó indiai éttermet, a Restoran' Yusoof Dan Zakhir-t, és innetől kezdve ez lett a törzshelyünk. Hm, jó vicc, törzshely, ami mindössze 3 nap itt evését jelentette! :D Ráadásul mindháromszor naant tandoori csirkével. Tudom-tudom, bűn nem megkóstolni más ételt is, pláne Ázsiában, főleg egy indiai étteremben, de mi annyira, de annyira imádjuk az indiai lepénykenyeret, hogy a sok mászkálás után semmi másra nem vágytunk, csak erre. Ettünk lila hagymásat, fokhagymásat, sajtosat (mondjuk a lapka sajt használata picit fura volt), és hozzá mangólevet ittunk, vagy éppen Juiceee-féle egyéb üdítőt.

Annyi sok gyaloglás után olyan jól tud esni a meleg étel, meg tudja nyugtatni a rohanástól elszokott embert. Bár bírjuk a feszített tempót, de tőlünk mégis idegen, szeretünk nyugisan szemlélődni a kirándulások alkalmával is, és ahogy már írtam, szívesen megpihenünk kávézókban, kisebb éttermekben. A nyugit most csak Yusoof étterme biztosította, ezen a helyen le tudtunk engedni, és itt tudtunk igazán örülni annak, hogy eljutottunk a világ másik felére. Itt dolgoztuk fel a napi látnivalók okozta infóáradatot. Az étteremben ülve nyugodtan figyelhettük az embereket, akik között malájok, indiaiak, kínaiak, ill. nagyon kevés európai és más nemzetiségű turista taposta az utcaköveket.




































a Central Market és a Kasturi Walk a hotel ablakából

A finom vacsora után végre megfürödhettünk, ami a saját izzadságunkban való egész napos fürdés után kimondottan jól eső érzés volt. Az alvás sajnos itt sosem volt elég pihentető, tekintve, hogy a hotel egy igen forgalmas csomópont közepén állt.


2016. június 29.

III. A természet lágy ölén és a betondzsungel közepén


Miután harmadnap is elköltöttük a csupán kávéból, narancsléből és vajas pirítósból álló reggelinket, és felvérteztük magunkat egy nagy adag kitartással, ill. azt a hamis infót küldtük az agyunknak, hogy odakint hűvös van, négyesben nekiindultunk az aznapi első programunknak. A cél a Lake Gardens területén lévő természeti látványosságok egyike, a madárpark (KL Bird Park) volt.

Az utunk az 1963-65 között épült, impozáns méretű Nemzeti Mecset (Masjid Negara) előtt vitt el, ahol péntek lévén tilos volt fotózni, és ha akartunk volna, ezen a napon nem is mehettünk volna be. A 73 méter magas minaret melletti épületrész egy félig összecsukott esernyőre emlékeztet, és maga a mecset a modern iszlám építészetnek állítólag az egyik legszebb példája. Azért írom, hogy állítólag, mert a mi megítélésünk szerint – talán éppen a modernsége miatt is – nem valami tetszetős. Építészetileg a Mekkában lévő Nagy Mecset ihlette. Nagymecsetnek vagy más néven dzsáminak számít, és innen naponta 7-szer hallható a müezzin imára hívó éneke. Egyébként érdekes élmény volt minden reggel erre a hangra ébredni.


távolban a kék tetejű Nemzeti Mecset

A mecset mögötti területen már javában pakolták ki finomságaikat az árusok, bár valószínűleg ez még nem a Ramadán miatti készülődés lehetett, ui. azt idén június 6-a és július 5-e között ünneplik, és aznap viszont még csak június 3-a volt, hanem nyilván csak a pénteknek volt köszönhető.

 






Bár a Hotel Geo-tól (vagy egy még ismertebb ponttól, a főpályaudvartól) a madárparkig vezető út egyáltalán nem mondható hosszúnak, hiszen mindössze kb. 15 perc sétára van, de amikor az ember először megy végig rajta, pláne tikkasztó melegben, akkor bizony mégsem tűnik rövidnek. Természetesen a hotel elől induló taxik valamelyikével is el lehet jutni ide.

A parkban szerencsére kicsit megfeledkezhettünk a klímáról, hiszen végre természetközeli élményben volt részünk.
A város 60 hektáros zöldterületén kialakított, kb. 8,5 hektár alapterületű, a fák koronáján hálóval fedett, 1991 óta működő madárröptető a világon a legnagyobb. A 4 részből álló parkban 200 madárfaj kb. 3000 egyedét csodálhatjuk meg. Láthatunk itt flamingókat, íbiszeket, szarvascsőrű madarakat, papagájokat, kakadukat, vízityúkokat, gólyákat, pávákat, fácánokat, kacsákat, galambokat és különböző ragadozó madarakat. Az itt élő madarak közül sok Malajziában is honos, a többiek viszont elsősorban Ázsia más területeiről, illetve Dél-Amerikából érkeztek.
A madarak többsége a lehető legtermészetesebb körülmények között él, és ami a legfontosabb, viszonylag szabadon repülhet a fák között. Ennek köszönhetően természetes módon szaporodhatnak. Ennek pedig csak örülni lehet, mi legalábbis így éreztünk.
Jópofa élmény volt közöttük sétálni, látni, ahogy rohannak a halakkal megrakott talicskát toló dolgozó után.
Az etetések idejét táblákon jelzik, ill. lehetőség van papagájokkal, kakadukkal való fényképezkedésre, valamint különböző showműsorokkal szórakoztatják az ide látogatókat.
 
 
rózsás tantalusz



pásztorgém

balra: pompás koronásgalamb, kétszínű gyümölcsgalambok
jobbra: páva








kétszínű gyümölcsgalambok



Az én kedvencem a gólyafélék családjába tartozó rózsás tantalusz volt, és kíváncsi, ám kissé félénk, közben pedig vicces pofijának köszönhetően nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Csak akkor szeppentem meg kissé, amikor az egyik példány a csőrével megkopogtatta a fejemet. :D Na jó, inkább erőteljesen rákoppintott, mert szerinte túlságosan is belemásztam az intim szférájába. :D
Különleges látványt nyújtottak a dróthálóval borított fák is – elképesztő teljesítmény lehetett felhelyezni ezeket olyan magasra. A növényzet lélegzetelállító, és a közelségük már nagyon hiányzott a sok toronyház és az egyéb városi épületek után. A harsogó zöld színben pompázó erdő valóban felemelő látványt nyújt, ugyanakkor csak még inkább növeli a kontrasztot a csupán 1857-ben alapított főváros mai betondzsungele és az ónbányászat miatt javarészt kiirtott természeti környezet között.














pelikán

rózsás flamingók







pompás (háromszínű) fényseregély



pompás (legyezős) koronásgalamb, a galambok királynője















Miután körbesétáltuk a madárparkot, a Kutyinyekkel úgy döntöttünk, semmiképp sem hagyunk ki egy másik természeti néznivalót, a közeli pillangóparkot (KL Butterfly Park). Úgyhogy ezen a ponton szétvált a társaság, és a barátaink más program után néztek.
A pillangópark honlapja egyébként a világ legnagyobb ilyen típusú parkjának hirdeti magát, sőt a egyes források is kb. 7500 m²-esnek írják, de a valóságban közel sem tűnt annyinak – jó, ha max. 4000 m² alapterületű volt az előtérrel, a szuvenírbolttal, a múzeummal és a pillangóparkkal együtt. De nem a valós méret a lényeg, hanem a pillangók, amelyek közül 120 fajból több, mint 6000 látható itt. Sajnos ottjártunkkor éppen a lényeg maradt el, mert a lepkék nagy része nyilván éppen a levelek alatt pihente ki a virágból való nektár kiszivornyázásának fáradalmait, úgyhogy csak alig néhány példányt csodálhattunk meg. A Mainau-i élményekhez képest, amikor is a körülöttünk repkedő pillangóknak köszönhetően szinte a Paradicsomban éreztük magunkat, most inkább csak a lepkék utáni keresgéléssel töltöttük az időt. Ettől függetlenül 1 órát sétafikáltunk itt, hiszen a 15000 darab növény, ill. a rovarmúzeum is éppen elég érdekes látnivalót nyújtott.

 










Common Birdwing (Troides helena)

 



Rajah Brook's Birdwing (Trogonoptera brookiana)















a Blue Jay (Graphium evemon eventus) egy halott példánya




Ezek után visszasétáltunk a hotelhoz, majd a szokásos vízvásárlást és egy kis felfrissülést követően ismét négyesben és gyalog keltünk útra a város talán leghíresebb látnivalójához a KLCC Twin Towershez, azaz a Petronas-tornyokhoz.
 





A 452 m magas, 88 emeletes ikertornyokat a Petronas kőolajtársaság építtette 1996-1998 között, és 2003-ig ez számított a világ legmagasabb épületének. Ezt a titulust azonban bizonyos szempontok szerint mégis vitathatónak ítélték.
A koncepció az volt, hogy egy monumentális épület megalkotásával Kuala Lumpur kereskedelmi és kulturális fővárosként való kiválóságát sugározzák.
Az amerikai Cesar Pelli építész által tervezett tornyok a modern iszlám építészet jegyében készültek, és megtestesítik mindazon eszmerendszert, amit az építtetők sugározni kívántak. Ez sikerült is, hiszen ez az elegáns méretekkel rendelkező, karcsú ikertorony hamar népszerű lett, és szakmailag is elismerik.
A 395 ezer m² alapterületű tornyok felfelé egyre kisebb kerületű szintjei 8 ágú csillag alakúak, amikben visszaköszön a hagyományos iszlám motívum. Az összesen 32 ezer ablakkal rendelkező tornyokat 172 méter magasságban (kb. a teljes magassága felénél) egy kétszintes acélhíd, az 58 m hosszú Skybridge köti össze, amely a turisták számára is látogatható. Természetesen az épületbe való bejutás pénzbe kerül, de korlátozott számban ingyenes belépőjegyeket is kínálnak, amiket naponta 8:30-kor kezdenek kiosztani.
A Petronas-tornyok az Arany Háromszög elnevezésű negyedben állnak, és divatos kávézók, elegáns bárok, szórakozóhelyek, modern épületek, bankok, hatalmas bevásárlóközpontok, szórakoztató plázák övezik. Maguk a tornyok is otthont adnak több bevásárló- és szórakoztató központnak, a "Petrosains" természettudományi múzeumnak, a Malaysiai Filharmonikusok koncerttermének. A számtalan irodán túl még mecset is található benne, ill. képzőműveszeti galériát is kialakítottak az épületben. Az I. torony azonban teljes egészében a Petronas cég irodáinak ad helyet.
A Petronashoz kötődik egy sporttörténelmi momentum is – a bázisugrás királya, Felix Baumgartner a Föld akkoriban legmagasabbnak tartott épületéről végrehajtott ugrás rekordját köszönheti a tornyoknak.
 

























Az tornyok a modern épületek között a mi megítélésünk szerint is szépnek mondhatóak, különleges látványt nyújtanak annak köszönhetően, hogy fémből készültek, ezüstös színűek, sőt szerintem picit olyanok, mint két, egymás mellé állított kukoricacső. A mellettük álló épületek illeszkednek hozzájuk, tehát az összkép is szép a maga modernségében. Az előtte elterülő park a szökőkúttal ellensúlyozza a sok fémet, üveget és betont, és még messzebb sétálva a zöld terület és a további tavacskák is kellemes látványt nyújtanak a bennük lévő, fémből készült bálna- és delfinszobrokkal.
A hídra felsétálva további fotópont következik, és innen is klassz képek készíthetőek.
Itt már világosan látszott, hogy aznap nem kerül el bennünket az eső, de még egy kis fényképezkedést azért megkockáztattunk a híd mögötti területen is. Az ég ekkor úgy döntött, hogy leszakad, és be kellett húzódnunk az egyik nyilvános wc-be. Mivel nem tudhattuk, mikor áll el az eső, a nálunk lévő 2 ernyőn megosztozva, gyors léptekkel megindultunk visszafelé, és újra a két torony előtt lévő plázában találtuk magunkat, ám ezúttal csurom vizesen. Megindultunk kifelé, és hamar az esőben taxira váró tömeg részei lettünk. Semmi kedvünk nem volt, és értelmetlennek is látszott, hogy gyalog induljunk vissza a hotelhoz, ezért úgy döntöttünk, fogunk egy taxit. Sikerült kipécézni egy éppen szolgálaton kívül lévő sofőrt, aki mint utóbb kiderült, nem éppen olcsó fuvardíjat számolt föl. Az árnak akkor még nagyon örültünk, mert a fejenkénti kb. 1700 Ft-ra átszámított viteldíjat egyáltalán nem éreztük soknak ahhoz képest, hogy a világ másik felén voltunk. Később persze megtudtuk, hogy az ottani taxiárakhoz képest ez nagyon is drágának számított még menetidőn kívül is, de az ottaniak elmondása szerint az indiai sofőröktől nem is várhatunk mást. Sebaj, legalább száraz lábbal hazajutottunk és közben nevettünk egy jót! :)

Az esti fényben pompázó tornyokról a barátaink készítettek fotókat egy későbbi alkalommal.

 






Aznap este kiéhezve érkeztünk meg a hotel elé, ahol kedves útitársaink újfent elvegyültek a Central Market forgatagában, mi pedig szörnyű szentségtörést követtünk el azzal, hogy beültünk a hotel aljában működő Texas Chicken ízetlen hamburgert kínáló éttermébe. Akkor még nem tudtuk, hogy a Kasturi Walk sétálóutca elején lévő indiai étterem micsoda finomságokat kínál, sőt magát az éttermet sem fedeztük még fel.