Április 22-ét Evo Morales bolíviai elnök kezdeményezésére 2009 óta a Földanya Nemzetközi Napjaként, azaz rövidebben a Föld napjaként tartjuk számon, bár e jeles nappal kapcsolatos felvetés ennél korábbra tehető. Ebből az alkalomból 175 országban különféle eseményeket rendeznek, amelyek arra hivatottak, hogy felhívják a figyelmet a természet megóvására. 1990 óta hazánkban is megünneplik.
Őszintén szólva én nem nagyon szoktam foglalkozni az ehhez hasonló napokkal/világnapokkal, de a Földünk mindenképp megérdemli, hogy külön napja legyen. Nem mintha ez a legtöbb embernek bármit is jelentene.
Számomra azonban jó pár éve különösen fontossá és szeretetté vált a mi bolygónk. Ahogy idősödöm, egyre inkább átérzem, mennyire fontos, hogy törődjünk az egyedülálló természeti környezetünkkel, és nagyon fáj látni, mit művelünk vele. Nem szégyellem bevallani, szinte azonnal elsírom magam, ha a környezetszennyezésről, ill. egyéb kapcsolódó témákról látok valamilyen kisfilmet.
Sajnos mi, emberek, egyik napon sem törődünk ezzel a nagyszerű planétával. Azt is csupán tudomásul vesszük, hogy „neki” is van napja, és sokan nyilván erre is csak legyintenek. Akiket valamilyen mértékben érdekel a téma, azok is gyorsan lapoznak magukban, és igazából bele sem gondolnak, mit tehetnének az ügy érdekében, hogy – csúnya szóval élve – környezettudatosan éljenek, és ezáltal a bolygót is megvédjék. A saját szervezetünket is mérgezzük akarva-akaratlanul, mindenféle mentségeket kitalálva, hogy miért nem változtatunk. A környezetünkkel pedig nyilvánvalóan még könnyebben megtesszük ezt. Csak az a fontos, hogy a lehető legkényelmesebb életet élhessük. Fotelból, egykedvűen nézzük az egyre növekvő szemétdombot, és akiket picit megérint a téma, azok talán a fejüket is ingatják, hogy jaj, de nem jó ez így. Valójában azonban csak a sült galambot várjuk, hogy majdcsak változik valami, és áthárítjuk a felelősséget azokra, akiket esetleg konkrétan látunk szemetelni az utcán, vagy szidjuk a gyárakat, amelyek a káros füstjeiket eregetik az értékes, nehezen regenerálódó és amúgy is igen sérülékeny légkörbe. Közben pedig még annak az egyetlen műanyag akárminek a megvételével is hozzájárulunk a pusztításhoz.
Nem vagyok álszent, tisztában vagyok vele, hogy én sem vagyok jobb másoknál! De legalább elkezdtem azon gondolkodni, mit mire válthatnék ki. Pl. nem igen használok öblítőt a ruháinkhoz. Sajnos, néha mégis befigyel egy kicsi, amikor már nagyon sprőddé váltak a törölközőink és a fehérneműink. Még mindig van itthon néhány nem természetes tisztítószer: a Domestos, a mosogatószer, az ablaktisztító és a fugatisztító. Viszont ecettel vízkőtelenítek, és az esetek 90%-ában azzal öblítem a ruháinkat is. Fogmosás közben nem folyatom a vizet. A papírt és az üveget szelektíve gyűjtöm, de ugyanezt kellene tennem a műanyaggal, a fémmel és az egyéb szeméttel is.
A majdani házunkat is természetes anyagból tervezzük felépíteni, hogy a lehető legkisebb rezsiköltséggel használhassuk, és ennek folyományaként jóval kevésbé szennyezzük a környezetünket.
Szégyenletes, de tényleg nem jut az eszembe, mi egyebet teszek még az ökolábnyomom pozitívabbá tételének érdekében, úgyhogy a Földünkért hullajtott könnyeim ebből a szempontból részben álságosnak vagy hiábavalónak nevezhetőek. Nem akarok olyan mentségeket keresni a környeztem pusztításához való hozzájárulásom kapcsán, hogy „bizonyos szempontból bele is vagyunk kényszerítve, hogy szennyezzük a bolygót”, meg hogy „majd, ha olyan törvényeket hoznak, akkor én is örömmel betartom ezeket, de addig én ehhez kevés vagyok”, vagy „minek, úgyis felolvadunk a Napban?!”, „kit érdekel, mi lesz utánam, úgy is meghalok?!”, stb.
A változásért igen is tenni kell, mert ha én, te, ő, és így egyenként mindannyian lépünk, akkor valódi fordulatot érhetünk el. Már egy egészen kicsi változtatás is sokat számít!
Én valóban úgy érzem, hogy kész vagyok elfogadni és megszokni a mostani életünkhöz képest kényelmetlennek tűnő majdani szigorú törvényeket és azok betartását, amelyek a szemétgyűjtésre, a fosszilis üzemanyagok használatára és egyebekre vonatkoznak. Személy szerint nagyon drukkolok a megújuló (nem fosszilis) energiaforrások széleskörű elterjedéséhez.
Ehhez a témához persze egy csomó mindenről lehetne még beszélni, hiszen a környezetünk ilyen mértékű károsításának egyik fő oka a népességnövekedés. De ebbe inkább nem mennék bele, mert nagyon ingoványos talaj, és jelen esetben csak mellékvágány.
A környezetünkhöz való felelősségteljes hozzáállás először a lelkünkben dől el, majd pedig tudatossá válik. Ehhez nagyon fontos lenne, hogy a gyerekeinket ennek megfelelően neveljük. Talán nincs is más esélyünk, csak ez: a szemléletváltás. Megtanítani az utánunk következő generációknak, hogy csak úgy van jogunk ezen a Földön élni, ha vigyázunk is rá. Újra meg kell találnunk ősi önmagunkat, amikor még tiszteltük mindazt, ami körülvesz bennünket.
Nekem nagyon fontos ez, mert a Föld nevű bolygó minden élőlényével és tájaival együtt maga a csoda. Ugye te is így gondolod? Ezek nem csupán nagy szavak – valóban így van. ;)
