...és házi szilvalekvár
Ez a poszt tulajdonképpen két receptet rejt magában: a szilvalekvárét, amit direkt a barátfüle miatt főztem, és a barátfüle leírását. Ez a cím alapján ugyebár egyértelmű :D
No, de hogy a barátfüle lelkénél, a szilvalekvárnál maradjak, el kell mondanom, hogy ez az első alkalom, hogy ilyet főztem. Mivel azonban csak egészen kis mennyiségű gyümölcs állt a rendelkezésemre, ezért ezt a mostanit nem is nevezném igazi lekvárfőzésnek. Ettől függetlenül kevés szilva esetén is ugyanúgy kell eljárni, mint amikor egyszerre sok gyümölcs rotyog az üstben/fazékban vagy akár a sütőben, bár a kis mennyiséggel nyilván sokkal könnyebb dolgunk van.
Én most a lábasban főzős módszert választottam, mert az alig több, mint 1 kg szilva miatt nem láttam értelmét bekapcsolni a sütőt. Igaz, az energiafelhasználás szempontjából talán mindegy is lett volna. Sajnos, ha a pénztárcánkra mért hatását vesszük alapul, akkor se így, se úgy nem jó ötlet manapság lekvárt főzni, hacsak nem szabad tűzön, és akkor persze nagyobb mennyiséget.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme lekvárt készíteni kis adag gyümölcsből, amikor még így is sok időbe telik, meg hát nem is olcsó mulatság. Talán kielégítő magyarázatul szolgál, hogy egyrészt ki akartam próbálni, miként működik a dolog kicsiben, hogy aztán a későbbiek során több üveggel is bátran tegyek el, ill. mert úgy éreztem, hogy egy családi kedvenchez mindenképp saját szilvalekvár dukál. Már csak azért is, mert még a piacos leki is jóval folyósabb annál, mint ami a barátfüléhez kellene. Kóstoláskor könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott az a lekvár, amit anyai nagymamámnál kóstoltam gyerekként. Igaz, idősebb korában már nem ő főzte, egy nénitől vette, számomra azonban az jelentette az igazi szilvalekvárt. A masszív „anyagban” megállt a kanál, főzés vagy sütés hatására pedig nem folyt ki a tésztából. Úgyhogy mindenképp ahhoz hasonlót kellett prezentálnom.
Tóth Maminak egyébként két specialitása volt: a derelye és a barátfüle – és bár ez nem egy nagy repertoár, de az biztos, hogy a készítésükhöz nagyon értett. :) Mindenképp örökségnek tekinthető, hiszen szinte ünnepnek számított, amikor megörvendeztetett vele bennünket. Sajnos, sem a sós túrós, ill. szilvalekváros derelye, sem pedig a barátfüle receptjét nem osztotta meg velünk, ezeket érzésre csinálta. Viszont az utóbbi kapcsán Anyától legalább őrzök egy nyúlfarknyi leírást, amely valószínűleg Mami körülbelüli elmesélése nyomán lett rögzítve. A zsír- és tejfölmennyiségre vonatkozó adat ugyan x-akta maradt, de mivel a rutin a barátom, így neki köszönhetően könnyen kiokoskodtam, hogy ezekből mennyi kerüljön a tésztába.
Boldog vagyok, mert a kóstolás alapján úgy érzem, sikerült megidéznem a nagymamám emlékét. :)
No, de hogy a barátfüle lelkénél, a szilvalekvárnál maradjak, el kell mondanom, hogy ez az első alkalom, hogy ilyet főztem. Mivel azonban csak egészen kis mennyiségű gyümölcs állt a rendelkezésemre, ezért ezt a mostanit nem is nevezném igazi lekvárfőzésnek. Ettől függetlenül kevés szilva esetén is ugyanúgy kell eljárni, mint amikor egyszerre sok gyümölcs rotyog az üstben/fazékban vagy akár a sütőben, bár a kis mennyiséggel nyilván sokkal könnyebb dolgunk van.
Én most a lábasban főzős módszert választottam, mert az alig több, mint 1 kg szilva miatt nem láttam értelmét bekapcsolni a sütőt. Igaz, az energiafelhasználás szempontjából talán mindegy is lett volna. Sajnos, ha a pénztárcánkra mért hatását vesszük alapul, akkor se így, se úgy nem jó ötlet manapság lekvárt főzni, hacsak nem szabad tűzön, és akkor persze nagyobb mennyiséget.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme lekvárt készíteni kis adag gyümölcsből, amikor még így is sok időbe telik, meg hát nem is olcsó mulatság. Talán kielégítő magyarázatul szolgál, hogy egyrészt ki akartam próbálni, miként működik a dolog kicsiben, hogy aztán a későbbiek során több üveggel is bátran tegyek el, ill. mert úgy éreztem, hogy egy családi kedvenchez mindenképp saját szilvalekvár dukál. Már csak azért is, mert még a piacos leki is jóval folyósabb annál, mint ami a barátfüléhez kellene. Kóstoláskor könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott az a lekvár, amit anyai nagymamámnál kóstoltam gyerekként. Igaz, idősebb korában már nem ő főzte, egy nénitől vette, számomra azonban az jelentette az igazi szilvalekvárt. A masszív „anyagban” megállt a kanál, főzés vagy sütés hatására pedig nem folyt ki a tésztából. Úgyhogy mindenképp ahhoz hasonlót kellett prezentálnom.
Tóth Maminak egyébként két specialitása volt: a derelye és a barátfüle – és bár ez nem egy nagy repertoár, de az biztos, hogy a készítésükhöz nagyon értett. :) Mindenképp örökségnek tekinthető, hiszen szinte ünnepnek számított, amikor megörvendeztetett vele bennünket. Sajnos, sem a sós túrós, ill. szilvalekváros derelye, sem pedig a barátfüle receptjét nem osztotta meg velünk, ezeket érzésre csinálta. Viszont az utóbbi kapcsán Anyától legalább őrzök egy nyúlfarknyi leírást, amely valószínűleg Mami körülbelüli elmesélése nyomán lett rögzítve. A zsír- és tejfölmennyiségre vonatkozó adat ugyan x-akta maradt, de mivel a rutin a barátom, így neki köszönhetően könnyen kiokoskodtam, hogy ezekből mennyi kerüljön a tésztába.
Boldog vagyok, mert a kóstolás alapján úgy érzem, sikerült megidéznem a nagymamám emlékét. :)
Hozzávalók 50 db barátfüléhez:
a szilvalekvárhoz (kb. 60 dkg-hoz):
1,2 kg szilva (magozott mennyiség)
10 dkg cukor
1-2 citrom (a szilvához nagyon illik, kiemeli az ízeket, ill. a kész lekvár szép színű lesz tőle)
a barátfüléhez:
40 dkg finomliszt
10 dkg szilárd sertészsír (nálam mangalicazsír)
5 dkg vaj
4 dkg cukor
1 mk. só
1 tojás
5 dkg tejföl
kb. 1 dl tej
1,5 dkg friss élesztő
házi szilvalekvár
elkészítés:
- A felezett szilvaszemeket lábasba tesszük, meglocsoljuk a citromlével, hozzáadjuk a cukrot, és alaposan összeforgatjuk. (A szilvát akár kisebb darabokra is vághatjuk vagy ledarálhatjuk.)
- Lefedve, közepes lángon felforraljuk, és puhulásig főzzük. Ezután fedő nélkül, kis lángon, néha megkeverve, sűrűsödésig főzzük. (Ki-ki addig, amennyi ideig jónak látja, de a keményebb állag eléréshez min. 3 órát érdemes főzni.)
- A kész lekvárt csírátlanított üvegbe töltjük, lezárjuk, és száraz dunsztba téve hagyjuk teljesen kihűlni. (Ha hamar felhasználjuk, akkor erre nincs szükség.)
- Az élesztőt egy csipet cukorral a langyos tejbe morzsoljuk és csomómentesre keverjük. Letakarva hagyjuk felfutni.
- A cukorral, sóval vegyített lisztet elmorzsoljuk a zsírral, a vajjal, hozzáadjuk az élesztős tejet, a szobahőmérsékletű tejfölt, a felvert tojást, és tésztát gyúrunk belőle. Ha szükséges, kevés lisztet gyúrunk még bele, majd kettévesszük. Letakarva, mindkettőt 20 percre hűtőbe tesszük.
- A pihentetett tésztagombócokat (érdemes előbb csak az egyiket kivenni a hűtőből) lisztezett munkalapon 25x25 cm-es (0,5 cm vastag) téglalapokra nyújtjuk, és 5 cm oldalhosszúságú négyzetekre vágjuk.
- A tésztalapocskák közepére 1-1 mokkáskanál szilvalekvárt teszünk, és a két szemközti tésztacsücsköt erőteljesen összecsippentjük fölötte. A tésztát kissé eldolgozzuk.
- A barátfüléket sütőpapírral bélelt tepsikre sorakoztatjuk, és csak addig hagyjuk kelni, amíg a sütő bemelegszik. Aranybarnára sütjük, majd langyosra hűlve, igény szerint porcukorral hintve kínáljuk.
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: kb. 15 perc
Megjegyzés:
Én egy kicsit lágyabb tésztát gyúrtam, hogy szebben el lehessen dolgozni az összecsípett csücsköket.
A lekvárfőzés nálam Berghoff lábasban indukciós főzőlapon 4-5-6-os fokozaton három és fél óráig tartott, de csak mert közben beiktattunk egy órás sétát is, és féltem, hogy erősebben „pörcögtetve” leragadna. Minden esetre, aki a hígabb és darabosabb szilvalekit kedveli, és nem barátfülébe szánja, az ne főzze ennyi ideig. ;)
A lekvárfőzés nálam Berghoff lábasban indukciós főzőlapon 4-5-6-os fokozaton három és fél óráig tartott, de csak mert közben beiktattunk egy órás sétát is, és féltem, hogy erősebben „pörcögtetve” leragadna. Minden esetre, aki a hígabb és darabosabb szilvalekit kedveli, és nem barátfülébe szánja, az ne főzze ennyi ideig. ;)
Tipp:
A tésztát teljes egészében zsírral is készíthetjük – úgy egy hangyánit talán még porhanyósabb lesz.
