2014. június 25., szerda

8. "Induljon a banzáj, essen szét a ház!"


Tudtuk, hogy hatalmas meló lesz. Mégis minden nap örömmámorban úsztunk, mert flottul haladt minden. Szinte hajszál pontosan a tervek szerint, ahogy elképzeltük. Azt hiszem, ez egyrészt annak köszönhető, hogy időben elkezdtünk megszervezni mindent, ill. olyan mestereket sikerült szereznünk, akik tudták tartani a határidőket. Másrészt a VÉGZET biztos így rendelte. :)

A munkálatokat megelőző napokban kialmoztam a lomkamrát - odaajándékoztam mindent az egyik szomszédnak, akivel együtt kölcsönösen örültünk ennek a haditettnek. Én azért, mert végre megszabadultam az évek alatt felszaporodott, számomra csupán haszontalannak tekintett dolgaimtól, ő meg azért, mert tovább hordhatja/használhatja vagy ő is túladhat rajta. Most nyilván kicsit megint elkezdett szeretni (nem mintha vágynék erre), és talán ismételten rájött, hogy mégsem vagyok olyan gonosz boszorka, mint megboldogult színpados korszakomban, amikor banyából leánnyá alakultam. Ezen felbuzdulva még azt is meg merte kérdezni, mennyibe' van a felújítás, és bátorkodott javasolni, hogy legyenek színesek a falaink. No comment!

Húsvét hétfőjének reggelén - míg mások meghitten szelték a sonkát és pucolták a tojást, majd pedig körbelocsolták a rokonokat, barátokat, valamint begyűjtötték a piros (csoki)tojásokat - mi zsákokban hordtuk le az összes motyónkat, legyen az ruha vagy egyéb más használati tárgy, és koppanásig töltöttük velük a lomkamrát, ill. a fontosabbakat átcuccoltuk ideiglenes lakhelyünkre. Az biztos, hogy térdízületeink koptatásához most is jelentősen hozzájárultunk a sok lépcsőzéssel, akárcsak tavaly, amikor is az osztrák szurdoknézegetési mániánk miatt kb. a Holdig jutottunk, annyiszor mentünk fel- s le, igencsak megterhelve ezzel a futóműveinket.
Utolsó lépésként a 4 macskagyerekünket is átköltöztettük, és kíváncsian figyeltük, hogyan hat rájuk a környezetváltozás. Aznap éjjel ugyan nem sokat aludtunk, de másnap már megnyugodva konstatáltuk, hogy a cickányoknak mit sem számít, hol laknak, de az már annál inkább, hogy mi körülöttük legyünk.
Másnap 4 különböző bútorszállító, ill. kedves ismerős vagy rokon vitte el és kapta meg ajándékba az összes bútorunkat, szinte egymásnak adva a kilincset. Pár óra alatt teljesen kiürült a lakás, és mi ott álltunk a nappali közepén. Nagyon vigyorogtunk. Elsősorban nem is amiatt, mert a holmijainkat javarészt pénzzé tettük - és ahelyett, hogy az elvitel számunkra jelentett volna kiadást, még a szállítók fizettek nekünk azért, hogy pl. megkapják a tetszetősebb berendezési tárgyakat, a hűtőt, a tévét és egyéb elektromos kütyüt -, hanem attól voltunk olyan jókedvűek, hogy végre eljött ez a nap is. Szabad lett a pálya.

Harmadnap beindult a kégli szétbombázása, és örömteli búcsút intettünk a régi villanyvezetékeknek. Negyednapra javarészt bekerült a falba az új elektromos hálózat (persze volt vele még munka rendesen ezután is), azt követően pedig az ócska vízvezetékektől is elköszöntünk.











Ez az 5. nap volt az egyik legcsodásabb, mert végre megszabadulhattunk a retro fílinget legerőteljesebben képviselő csempétől, a műkő járólapoktól és a nemkívánatos beton elemektől is. Ezeket 2 ügyes srác cuppantotta le a helyéről, és a Kutya apukája is segédkezett a törmelék lehordásában. A lakás ebben a formájában majdnem úgy nézett ki, mint 40 évvel ezelőtt, amikor építés alatt állt, és amikor én magam is még Anya pocakjában laktam. Nagy volt az öröm, amikor egy abból az időből való napilap is előkerült a falból, büszkén hirdetve a tényt, hogy papírral is szépen meg lehet erősíteni a ház „tartópilléreit”, nem csak a jó öreg téglával; sőt nagyszerű hézagpótlóként is funkcionálhatott a boldog (purhabmentes) időkben. Valóban vicces volt kezemben tartani ezt a megsárgult nyomdaipari terméket, mert a bontás előtt még poénkodtam is, hogy kíváncsi vagyok, megajándékoz-e bennünket a ház egy múltbéli, papír alapú emlékkel. Nem kellett csalódnom, az „időgép” valóra váltotta a vágyamat.







 



Ha már a bontásról van szó, meg kell említenem, hogy ez a ház és környező társai egy bizonyos építési cég szégyene voltak annak idején, a falak és a padló ui. egyenetlen és ferde, a szigetelés meg szinte nem is létezik. Tök jó lehet csőtörés vagy egy komoly árvíz idején, mert minden befelé folyna a lejtésnek hála. (Ezt a jópofa folyási irányt egyszer megtapasztaltam, amikor felborítottam a felmosóvizes vödröt.) A szigetelés hiányát pedig naponta tapasztaljuk, hiszen éppen, hogy csak a durvább élettani hangok nem szűrődnek át a födémen vagy a válaszfalon, de minden egyéb igen. Nem véletlenül ébredünk fel minden nap hajnali 6-kor, hiszen nálunk a „vekker” ébresztőhangja bagós köhögésre van beállítva, amit nem sokkal később a szokásos lépcsőházi zajok követnek akkora erővel, mintha nem is lenne bejárati ajtónk.
Érdekes volt lecsupaszítva látni a falakat - így fény derült a turpiszságra. Sebaj, mi a meztelen tégláknak is úgy örültünk, mint lyukas cipő a foltozóvargának, mert számunkra ez azt jelentette, hogy sínen vagyunk.












Ezen munkálatok közepette nekem nem sok dolgom volt (egyelőre), max. kávét és csokit áthordani a srácoknak, ebédet főzni a munkában megfáradt Kutyánszkinak, felmosni a lépcsőházat, belakni az albérletet, illetve majdhogynem fotóriporterré lényegülve naponta kattintgattam a pillanatmegörökítő gépezetet. Tettem ezt egyrészt azért, mert milyen jó lesz majd egyszer visszanézni a különböző kicsomagolási fázisban leledző lakás képeit, hiszen biztosan lesznek majd olyan napok, amikor elfelejtünk örülni annak, hogy mi változtattuk át olyanná, amilyen most. Másrészt nem árt tudni, merre is futnak a vezetékek és a csövek, nehogy egy későbbi alkalommal rossz helyre üssük a szöget. Harmadrészt pedig muszáj volt megmutatnom mindezt a Barátnőmnek, mert nehogy már ne lássa a részleteket. ;) A lecsupaszított lakás fényképezése közben nem tudtam elmenni a viruló természet mellett, meg kellett örökítenem a konvektor parapetjének helyén át látszódó, valamint a betonos, vakolatos és csemperagasztós zsákokkal megrakott utánfutó árnyékában pompázó virágokat, amelyek azt szimbolizálták számomra, hogy új élet sarjad a romokon.
Azóta persze a hosszú várakozás miatt ugyanúgy elhervadt a türelmünk, mint ezek a virgányák.



























Amikor hatodnapra a csempe is megérkezett, már nem is csodálkoztunk rajta, hogy megy minden, mint a karikacsapás, de persze drukkoltunk, hogy így is maradjon. Az ezt követő első pihenőnapon, (mondhatnám, hetednapra) a Kutya végre fellélegezhetett egy kicsit. Ő ezzel egy időre megtette a magáét, ami a fizikai munkát illeti, és onnantól kezdve a terep már csakis a mestereké volt. Helyére került az új bejárati ajtó, a burkolók pedig ripsz-ropsz vakoltak, betonoztak, csempéztek és járólapoztak, önszántukból még a Munka Ünnepét is munkával köszöntötték. Később pedig helyükre kerültek a szaniterek is.

Meg kell mondjam, nagy szerencsénk volt a 2 burkoló sráccal, mert azon túl, hogy alkohol helyett csak kávéval és tejcsokival kellett feltankolni őket, gyönyörűen dolgoztak és mindig percre pontosan érkeztek. Arról nem is beszélve, hogy a javaslataik kivétel nélkül egybevágtak az elképzeléseimmel. (Érdeklődni nálam lehet.) :) Ha nem jött volna közbe a hosszú hétvége, 1 hét alatt végeztek volna, de így éppen 2 hétbe telt.















A bontás kapcsán azt tanácsolom a lakás- vagy házfelújításon gondolkodóknak, hogy érdemes megfontolni, hogy utánfutóval akarják-e elszállítani a törmeléket, és azok közül is mit érdemes pénzzé tenni. A vashulladékot pl. mindenképp érdemes kivinni a MÉH-be, mert csupán egy öntött vas kádért, pár csőért és 2-3 konvektorért egész jó kis lóvét adnak. A sitt elszállítása sajnos pénzbe kerül, de ha valaki nem szívesen vergődik az utánfutóra való fel- és lelapátolással, esetleg nincs hozzá segítsége vagy akár elég ideje, akkor célszerű inkább konténert bérelni. Fura, de nekünk anyagilag jobban megérte így, és kevesebb fáradsággal, ill. időráfordítással is járt. Míg az utánfutóval elszállított törmeléket a szeméttelepen pontosan lemérik, és azután fizet a delikvens, addig a konténeres elvitel esetében csak megbecsülik a sitt köbméterét (itt a súly nem számít), és az alapján kell perkálni. Nálunk volt beton is a törmelék között, ami igencsak súlyossá tette az egész cucc tömegét. Ha mindezt utánfutóval szállítottuk volna el, akkor jóval többe került volna. A konténerbérlet pedig szintén nem egy ökör ára: a mi városunkban 600 Ft/nap. Utóbb kiderült, hogy olyan nehéz volt a sitt, hogy a teherautó alig tudta beemelni, szóval tényleg jól döntöttünk, amikor ezt a megoldást választottuk.







A csempézés után a Kutya és apukája beapplikálták a falba az új konvektorok parapetjeit (időközben gazdagabbak lettünk egy 4. és tartaléknak egy 5. fűtőtesttel szintén potom pénzért, csak hogy a máksorozat folytatódjon), aztán én is hordtam egy kicsit a téglát, és már jöhettek is a festők, ill. egy helyi asztalos, hogy a falainkat és az ajtóinkat újjá varázsolják. Utóbbi olyan olcsón számította meg az elvégzett munkát, hogy még én adtam neki borravalót, és újfent megállapítottam, hogy őt leszámítva más mesterek milyen pofátlanul drágán dolgoznak, úgyhogy jól döntöttünk, amikor nem rájuk esett a választásunk.
A festési munkálatok tartottak a legtovább, hála a rossz falaknak. A piktorok a stafétát aztán átadták a parkettacsiszolónak, aki minden szobára nézve csilivili padlóval ajándékozott meg bennünket. A piktorok ezután az utolsó sor színt is felkenték a falra, és ezzel a lakás, de legfőképp mi, boldogan vártuk, hogy az asztalos cég helyére tegye az új bútorokat. Ekkor azonban már jelentősen megemelkedett bennünk a türelmetlenségi szint.

De már csak pár napot kell aludni és végre hazamehetünk!!!

A bontástól számítva 43 nap alatt készült el a lakás alapjául szolgáló villany- és vízvezetékezés, járólapozás, csempézés, az új szaniterek és konvektorok berakása, a parkettacsiszolás, valamint a festés és mázolás.




Ez a történet a képzelet szüleménye. Bármely hasonlóság valódi, még élő vagy elhunyt személyekhez kizárólag a véletlen műve. Bármilyen utalás valóságos eseményekre, vállalatokra, szervezetekre vagy helyszínekre pusztán a valósághű, hiteles ábrázolást szolgálja.






Meggyszósz

 




Nem is tudom, mióta készülök meggyszószt főzni. Valahogy tavaly sem sikerült, pedig illő lett volna a saját termésből készíteni egy adaggal, annál is inkább, mert ez az egyetlen gyümölcsszósz, amit gyerekkorom óta szívesen megeszek. Most a Kutyafül anyukájától kaptunk pontosan 75 dkg meggyet, így végre elkészíthettem.
Érdekes, de egyformán szeretem az Anya- és az Ápá féle meggyszószt, pedig ég és föld a különbség a kettő között. Anyáé világos színű, apukámé pedig mélybordó. Hogyhogy nem, az enyém is ilyen erőteljes színű lett, pedig nem tőle, hanem Anyától kértem el a receptet. Persze nem pont úgy készítettem, ahogy Anya, mert a rántás nagy mumusom, ezért saját módszer szerint sűrítettem be az ételt. Nagyon jól bevált, és akárki akármit mond, nem csinálom másként, mert ami másnak működik, az rajtam sajna mindig kifog, hiába tudom pontosan, hogy mi a titka. Lényeg, hogy az én módszeremmel is besűrűsödik. :) Olyan finom lett, hogy az egész kotlival fel tudtam volna falni. :D Csak egyetlen baj volt ezzel: a meggy savanyúsága miatt olyan nagy mennyiségben kellett bele nyírfacukrot tennem, hogy miután elmentem futni, hazafelé már a halálomon voltam, és bár rohannom kellett volna a mellékhelyiségbe, mégis csigalassúsággal tettem meg az utolsó pár 100 métert, miközben úgy éreztem, mindjárt elszállok. :D Aki tehát hozzám hasonlóan érzékenyen reagál a nagyobb mennyiségű xilitre, az tegyen bele cukrot vagy fele-fele arányban xilitet, esetleg egyéb édesítőszert.

Persze több meggyet is meg lehet menekíteni a turmixolás elől, de mi csak nagyon kevés egész szem meggyel szeretjük.
Magamnak szezámmagos rántott pecsenye kacsamájat készítettem hozzá.






Hozzávalók 4 személyre:

75 dkg magozott meggy
5 púpozott ek nyírfacukor/egyéb édesítőszer vagy cukor
1 ek mangalicazsír
2 ek liszt
csipet só

elkészítés:

  1. A meggyet a levével együtt lábosba tesszük és felengedjük annyi vízzel, amennyi éppen ellepi, és forrástól számítva 10 percig főzzük.
  2. Kiveszünk belőle annyi meggyet, amennyit szeretnénk (én 15 dkg-ot vettem ki), félretesszük, a többit pedig botmixerrel összeturmixoljuk. Ízesítjük a cukorral és a sóval. Kicsit hűlni hagyjuk.
  3. A rántáshoz a zsírt egy serpenyőben felhevítjük, hozzákeverjük a lisztet, és világosra pirítjuk. Kicsit hűlni hagyjuk.
  4. A rántást egy kiöntőbe kanalazzuk, rámerünk 1 merőkanálnyit az összeturmixolt meggyből, simára keverjük, majd megint hozzámerünk 1 merőkanálnyit, és ezt addig ismételjük, amíg már viszonylag folyékony állagú szószt kapunk.
  5. A rántásos szószt hozzáöntjük a maradék meggyturmixhoz, és kevergetve éppen csak felforraljuk. Beletesszük a félretett magozott meggyet is, és tálaljuk.