2017. január 18., szerda

Forró csokoládé feketén-fehéren






Az utóbbi időben megint rákaptam a kakaóra. Ez úgy kb. 15 évente előfordul velem. :D
Egyik alkalommal egy kicsit fel akartam dobni, és ez a kétféle csokoládéból készült itóka lett az eredmény. Jó pár hónapja a lecker.de-n láttam meg ezt a fekete-fehér változatot, de kicsit átdolgoztam, mert abban őrült sok volt a kakaópor, és pluszban még cukrot is írtak, ami szerintem túlzás, mert így is éppen elég édes. Csokilikőrrel is kipróbáltam, és naná, hogy úgy még finomabb volt. Persze ha gyerekeknek készül, akkor a likőr elhagyható.
Egy nyugodtan elfogyasztott téli reggeli vagy vacsora tökéletes kísérője lehet, de egy jó beszélgetés mellett, csak magában kortyolgatva is megjárja. :)








Hozzávalók 2 személyre:

12 dkg fehér csokoládé
6 dkg étcsokoládé
2 dkg keserű kakaópor
5 dl tej
2 ek. csokilikőr (elmaradhat)
kandiscukorpálcák a tálaláshoz

elkészítés:

  1. A durvára vágott fehér csokoládét felolvasztjuk 0,5 dl forró tejben, 2 üvegpohárba töltjük, majd hagyjuk langyosra hűlni.
  2. Az 1 dl hideg tejjel simára kavart kakaóport hozzáöntjük a felforralt 3,5 dl tejhez, összeforraljuk, majd felolvasztjuk benne a durvára darabolt étcsokoládét. (Ha melegítő italnak készítjük, adhatunk hozzá 2 evőkanál csokilikőrt is.)
  3. A csokoládés kakaót óvatosan a fehér csokoládéra öntjük, majd az italt tejszínhabbal díszítjük, és kakaóporral meghintve tálaljuk.












A recept a Kifőztük gasztromagazin januári számában is megjelent.


2017. január 16., hétfő

Húsos túrókifli









Mivel mással is kezdhettem volna 2017-et receptügyileg, mint kelt tésztával! Így cselekszik az, aki nem tesz újévi „most aztán lefogyok!” fogadalmat. :D A kelt tészta idén is a legjobb barátom lesz, és eszem ágában sincs lemondani róla. Legfeljebb kevesebbet eszem belőle és nem vacsorára, már ha épp nem csábulok el a mennyiséget és az időpontot tekintve. :D No, de ez most mellékes, lényeg, hogy ezt a kiflit a sörkiflim ihlette, amiből az utóbbi hetekben annyit sütöttem, hogy az már vicc, de még mindig nem sikerült megunni. :D A legutóbbi kiflisütés közben agyamban ismét fény gyúlt, és már láttam is magamat, ahogy darált hússal töltöm a kifliket. A „nagy” ötletet pár nappal később tett követte, és bár a tésztát jelentősen átalakítottam (és közben az is kiderült, hogy ehhez hasonló kiflim már van fent a blogon), a töltés-tekerés legalább pont úgy történt, ahogy elképzeltem. :D
A Kutyafülnek a kisült péksütikkel megint sikerült mosolyt csalnom az arcára, de én se voltam morcos, amikor beleharaptam. :)








Hozzávalók 16 darabhoz:

Tésztához:
30 dkg fehér tönkölybúzaliszt
10 dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt
25 dkg túró
1 tojás
5 dkg olvasztott vaj
1 púpozott ek. morzsolt oregánó
1 ek. só
1 csapott ek. cukor
1 dl tej
2,5 dkg friss élesztő

Töltelékhez:
45 dkg darált sertéshús
1 fej vöröshagyma
2 nagy gerezd fokhagyma
1 ek. grillfűszer (pl. Kotányi grill klasszikus fűszersó)
őrölt fekete bors
1 ek. mangalicazsír
10 dkg natúr krémsajt

Kenéshez és szóráshoz:
1 tojás
szezámmag

elkészítés:

  1. A kétféle liszt közepében kialakított kis mélyedésbe morzsoljuk az élesztőt, beletesszük a cukrot, simára keverjük a langyos tejjel, majd letakarva felfuttatjuk.
  2. Hozzáadjuk a felvert tojással és a langyosra hűlt olvasztott vajjal elkevert túrót, az oregánót, a sót, és megdagasztjuk.
  3. Vajjal vékonyan kikent tálba tesszük, és letakarva kétszeresére kelesztjük.
  4. A töltelékhez a finomra aprított vöröshagymát a zsíron megdinszteljük, majd az áttört fokhagymát is hozzáadva 1 percig továbbsütjük.
  5. Rátesszük a darált húst, fűszersóval, borssal ízesítjük, készre sütjük, majd szűrőkanálba öntjük és lecsepegtetjük róla a felesleges zsiradékot.
  6. Miután a töltelék teljesen kihűlt, késes aprítóval finomabbra daráljuk, majd alaposan elkeverjük a krémsajttal.
  7. A megkelt tésztát lisztezett felületre borítjuk, négyfelé vesszük, és mindet meggömbölygetjük. Letakarva pihentetjük negyedórát.
  8. A tésztagombócokat egyenként 30 cm átmérőjű körlapokká kinyújtjuk, és mindegyiket 8-8 cikkre vágjuk.
  9. 16 tésztaháromszögön elosztjuk a tölteléket úgy, hogy a szélek szabadon maradjanak, majd mindegyiket befedjük a töltetlen tésztadarabokkal, és kissé összenyomkodjuk.
  10. Kiflikké formázzuk, sütőpapírral bélelt tepsire rendezzük, és letakarva kelesztjük még kb. 20 percig.
  11. A kiflik tetejét megkenjük felvert tojással, megszórjuk szezámmaggal, és aranybarnára sütjük. A kész péksüteményeket rácsra szedjük, majd langyosra hűlve kínáljuk.

sütési hőfok: 200°C
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: kb. 25 perc


Tipp:
Mártogatónak tejfölt kínálhatunk hozzá.
























2017. január 13., péntek

6. fejezet: "Csöndes Makka-sirató"


Kumpi kapcsán sokáig azt hittem, hiba volt kivárni, hogy a daganat túl nagy legyen. Úgy éreztem, hamarabb meg kellett volna operáltatni, mert akkor esélye lett volna felépülni, és még ma is velünk lenne. Ebben most már egyáltalán nem vagyok biztos.

2015. november legvégén vagy december legelején Makka pocakján bal oldalt a 2009-ben megműtött emlődaganat addig eltűntnek hitt helyén sejtburjánzás indult meg. Először csak az emlőbimbó volt duzzadtabb, de később az udvara is kezdett furcsán elváltozni. Szerencsére viszonylag lassú ütemben növekedett, de aggasztott, hogy egyre sűrűbben nyalogatja. Pár hónappal később jobb oldalt a hóna alatti egyik emlőben és a már burjánzó rész alatt bal oldalt egy másik emlőben is borsszemnyi bogyót tapintottam. Az állatorvos megállapította a tényt, hogy ezek bizony daganatok, de mivel az 1-2 havonta megejtett kontrollvizsgálatok során ő is lassúnak ítélte a fejlődésüket, azt javasolta, várjunk még a műtéttel, az ő szavaival élve, hogy időt nyerjünk. Ráadásul a régi heg helyén növekvő duzzanat annyira mélyen ült a hasfalban, és olyan amorf alakú volt, hogy azt eredetileg nem is akarta volna bolygatni.
A bogyók idővel egyre nagyobbak lettek, és mivel könnyen elhatárolódtak a körülötte lévő szövetektől, így mindvégig jól operálhatónak ítéltettek. Nyár végégre az állatorvos számára is egyértelművé vált: nem kockáztathatjuk, hogy kifakadjanak.



élete 1. műtétje utáni napon - 2009. augusztus 27.


1 órával a nagy műtét előtt - 2016. augusztus 23.


Makka a műtét előtti és utáni vizsgálatokra való utazásokat nagyon rosszul tűrte, egészen másként reagált, mint korábban a testvére, Kumpi. A sírás mellett folyton a hordozó fémből lévő ajtórácsához dörgölte a pofiját, amitől olyan szinten beindult nála a nyáltermelés, hogy úgy lógott két oldalt a nyála, mint valami buldogkutyának. Bár épp nevethettünk is volna az ennek köszönhető mulatságos ábrázatán, mi mégis inkább sajnáltuk és együttéreztünk vele.
Az is előfordult, hogy bepisilt és betojt a hordozóba, aminek az lett az eredménye, hogy félútról vissza kellett fordulnunk, mert ilyen szagkísérettel mégsem lett volna ildomos a doktorbácsi elé járulni. Ha a vizit meghiúsítása volt Makka célja, akkor jól kitervelte. De mi nem kíméltük, akkor is menni kellett az ő érdekében.

Az augusztus 23-ai operációt követően Kumpi révén a 2 évvel korábbi tapasztalatok miatt már abszolút felkészült voltam a műtét utáni teendők kapcsán, és egy kicsit nyugodtabb lelkiállapotban figyeltem Makka ébredését, ill. támogattam a még kómás lépteit. Miután a másnapot is szinte átaludta, harmadnapra újult erővel tekintett a jövőbe. Nem haragudott ránk, elfogadta a helyzetet, és azon volt, hogy minél hamarabb helyrejöjjön. Mindez leginkább a jó étvágyában, a rendszeres ivásban és a hasi szőr jó ütemben történű visszanövekedésében mutatkozott meg. Makka hamarosan újra a régi volt: ugyanúgy visszapasszolta az alufólialabdát, hallatta a hangját, mutogatta a pocakját, és fokozott igény mutatkozott éjjelente a mellettem való alvásra is.
Úgy tűnt, teljesen felépül, és mi örültünk, hogy attól a daganattól is megszabadult, amit az állatorvos először nem akart kivenni.



2 hónappal a műtét után - 2016. október 23.


Aztán október közepén feltűnt valami. Egy több macskás gazdi akkor is tudja, melyik cicája iszik éppen a tálkából, ha nem is néz oda, és csak a nyelvcsapásokat hallja. Sőt a székletet látva is be tudja azonosítani, melyik „kábel” melyik macskához tartozik. Én is azonnal tudtam, ki kakil egyre kisebbeket és állagra nem megfelelőeket. Persze, hogy Makka volt az. Az egyre apadozó mennyiségű végtermék oka pedig egyértelműen a csökkent étvágy volt. Az étvágytalanság pedig a kiújult daganat(ok) számlájára írható – mint ez utóbb ki is derült.
Ezúttal nem azért vittük Makkát megint orvoshoz, hogy a műtét utáni gyógyulás tényét harmadjára is megerősítse, hanem azért, hogy étvágyfokozó löttyöt és vitamininjekciót kapjon. A pocakvizsgálat kapcsán az orvos ekkor még mindig jó hírekkel szolgált. Nem úgy 2 hétre rá, amikor újabb vitamininjekció és pocakszemle után már a doki is a fejét csóválta. Innentől kezdve Makka fokozott figyeléséé és a napi imáé volt a főszerep.
Hogy is csináltam én azt anno az agykontrollal? – tettem fel magamnak a kérdést, és naponta mentem le alfába, hogy őt gyógyítsam, majd pedig azért, hogy így kapjak segítséget valahonnan.
Makka étvágya rohamosan csökkent, aminek vérvétel lett a vége, abból pedig megtudtuk, hogy egekben a cukorszintje. Azzal együtt egy másik szint is magas volt – az LDH enzimé, ami daganat jelenlétére utal. A diagnózis eredménye: imádkozás naponta többször, és erős hit a csodában.
Csodavárás közben Makka étvágya totálisan odalett. Nem kellett neki az időközben berendelt hatféle prémium száraz eledel egyike sem, sem a minikonzerv, sem pedig a prágai sonka. A Béres Cseppeket, amit az orvos javasolt, szintén nem fogadta el.

Irány a 30 km-re lévő, állítólag még jobb macskaspecialista több szem többet lát alapon. A kézzel végzett hasi vizsgálat eredménye: megint ott vannak azok a rohadék bogyók! Röntgen, ultrahang: nincs áttét, de ez nem 100%. A daganat sűrűsége ui. közel azonos a körülötte lévő szövetekével, ezért ha a bogyók még picik, az áttétet a gépek nem érzékelik. Az újabb műtétnek nincs értelme, annak is újbóli daganatképződés lenne a vége, és ennek a tortúrának nem tehetem ki a cicámat. Ő egészen biztosan nem akarná, de mivel beszélni nem tud, nem mondhatja el nekem, hogy „anya, ne!”. De mivel szeretem, megérezhetem, meddig lehet enyém a döntés őhelyette, és mi az a pont, ahonnan már nincs jogom beleszólni.
Csak egyvalamit tehettünk: az orvos javaslatára DMGuard immunerősítő cseppeket adagoltunk neki naponta, vízzel keverve, fecskendővel szájon át beadva.
Nagy néha csak akkor evett, ha közben őt simogatva megkértem rá, és eléje tartottam egy-egy kis falatkát. Akkor is csak napi 2-6 darabot, azt is elosztva egész napra. A porrá tört, meleg vízzel hígított, fecskendőbe felszívott száraz eledel nem kellett neki.
Egyedül inni volt hajlandó és nyilván kénytelen is, mert a magas cukorszint erre ösztönözte.

Makkát a születésnapom körül, november közepén láttam utoljára önmagának, de a tekintete onnantól kezdve mély szomorúságot tükrözött. Ezt követően – élete utolsó 1 hónapjára – beköltöztem hozzá a hálószobába a nagy ágyra, hogy napközben is együtt legyünk, és őriztem az álmát.
Napról-napra egyre gyengébb lett, és november végére már az ajtót sem tudta kilökni. Ő ui. sosem használta a macskaajtót, hanem felágaskodva kilökte a nagy ajtót, majd visszafelé a karmaival húzta maga felé, hogy a résen be tudjon jönni. Legyengült állapotában csak a visszafelé jövetel ment neki a régi módszer szerint, és hihetetlen módon az átlagosnál magasabb francia ágyunkra is mindvégig, bár egyre nehezebben, fel tudott ugrani.
A hangját már csak néhanapján hallottam, és hiányzott az az igazi, mintaszerű nyávogás, ami csak őrá volt jellemző a 4 cicánk közül.



a vérvétel előtt volt utoljára önmaga - 2016. november 10.
a legkedvesebb Makka-fotóm - pont ilyen volt



Az emberi léptékkel számított 75-80 éves kort az operáció előtt pláne nem, de még ebben a szívfájdító állapotában sem lehetett látni rajta – a pofikája nem változott semmit 1 éves kora óta. Bár a heteken át tartó nem evéstől rettentően lesoványodott, de látványra még így sem volt annyira rossz állapotban, mint a testvére. A tekintete mégis elárulta, hogy pontosan ugyanaz történik vele is, ami Kumpival. Viszont volt egy hatalmas különbség közte és a testvére között: Makka feladta. Nem akart tovább élni. És erre csak utólag jöttem rá.
Már ketten is mondták, hogy altassuk el, de én még mindig a csodában bíztam, és kértem rá reikit, deeksha-t, hátha épp az segít, ill. szüntelenül imádkoztam.
A névnapom előtt hasított belém a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább, és talán éppen az a válasz, hogy nincs válasz a kérdésemre. Makka akkor már menni is alig bírt, ill. rengeteget ivott és járt az alomba éjjelente. Sem ő, sem én nem aludtunk éjjelente napokon át, csak el-elszenderedtünk.
Akkor már azt kívántam, bárcsak mellettem, álmában menne el. Nem volt szívem állatorvosi segítséget kérni ehhez, mégis így lett végül.



2016. november 18.


Kumpi halálának napján - 2016. december 5.


A névnapomat most is, mint mindig nagyon szűk családi körben ünnepeltük, és erre az alkalomra én készítettem harapnivalót. A konyhai elfoglaltság miatt nem tudtam Makkával lenni, csak be-benéztem hozzá, biztosítva őt arról, hogy azért jelen vagyok. Mindeközben már tudtam, hogy a holnap lesz az utolsó együtt töltött idő. Aztán a kora estét is Makkától távol kellett töltenünk, és nehéz volt tartani magunkat a névnapozás ideje alatt.
Másnapra semmit sem terveztem, vele akartam lenni, és bekuckóztam mellé – a lábamon Mollyval és Leoval – a hálószobába. Az állatorvostól délelőtt akartam megkérdezni, kijönne-e házhoz, de képtelen voltam felhívni. Az agykontrollal ezúttal kudarcot vallottam, nem tudtam ellazulni annak érdekében, hogy fogjam a jeleket. Még utoljára feltettem a gyakran ismételt kérdést, és azért imádkoztam, hogy valamilyen formában választ kapjak. Egyszer csak belém hasított, hogy apukám verseskönyvét kell levennem a polcról, és ahol az kinyílik, ott lesz a válasz – a Búcsú c. versén, annak is a 2. strófáján akadt meg a szemem. 

Szenti Ferenc:

Búcsú

Öreg kézben öreg kéz.
Nem fogjuk soha.
Egy-két elhamvadt mosoly
alatt az Ígéret,
nem piroslik, rohad.

Szürkülő fejem fölött
szomjas madár:
csőrében a halál.
Torkában rekedt
énekével száll.

Valamit súgnék még
a szikrázó szivárványkagyló
fülébe, hogy én már
Óceán vagyok –
parttól partig.


Így kell hát lennie… És már megint december van.



1 órával a végső búcsú előtt - 2016. december 13.

 
Felhívtam az orvost, aki megnyugtatott, hogy nem kell a cicát az utolsó útja előtt felzaklatni az általa annyira utált utaztatással, és ígérte, hogy 2-3 óra között kijön.
A következő telefon Anyának ment, aki azonnal lejött hozzánk. Sírva búcsúzott az „unokájától”, akit nagyon szeretett.
Déltől a Kutyafül is csatlakozott hozzánk a nagy ágyon – együtt vártuk a halált.
Makka végre elaludt mellettem a kis takaróján a lila párnák között – talán megnyugodott, hogy vele vagyunk.
Az orvos negyed 3-kor érkezett. Túl hamar.
Makka az altató injekciótól 10 perc alatt mély álomba merült, mi közben mellette voltunk. Becézgettük, puszilgattuk, sírtunk, búcsúztunk. Hallania kellett, hisz még élt.
10 perccel később megkapta a végső injekciót: a szívébe. Én sokkos állapotban, kiürült fejjel a konyhában vártam, a Kutyafül pedig könnyek között az előszobában. Hallottam, ahogy kattan az orvosi táska – a sztetoszkóp megtette kötelességét, kihallgatta hogy már nem ver a kicsi szíve, és visszavonult a táska mélyére. Már jött is az orvos, könnyezve, én pedig futottam a szobába Hozzá.
Arcocskáján megláttam az elmúlást, a mellkasa már nem járt fel s alá – csak feküdt ott, üresen, mi pedig fölötte zokogtunk. Elment.

Molly és Leo megszagolgatták, hagytuk, hogy ők is elbúcsúzzanak tőle. És tudták, biztos, hogy tudták...
Fehér vászonlepedőbe takartam, és együtt helyeztük a kis sírba, a diófa tövébe Kumpi mellé.
Nem hagyott maga után mást, csak a hiányt, és ami újdonságként hat rám, az üresség érzését. Mi ez? Miért nem fáj? Vagy ilyen az, ha nagyon fáj? Nem szabad éreznem?
Az a rissz-rossz kis búcsúvers, amit neki írtam, nem fejezi ki elég jól, mit jelentett Ő nekem.

Vele együtt kihalt az a vérvonal, ami három olyan tökéletes cicával ajándékozott meg, amilyen MAKKA, Kumpi és Makka volt.
Ők mindhárman az élet ajándékai voltak, amit csak az érthet meg, aki úgy szereti az állatokat, ahogyan a Kutyafül és én.

Pontosan ma 1 hónapja nincs többé Makka.

"Mellesleg, ha valaki ebnek emel mauzóleumot, kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni." (Weöres Sándor)



2010. november 11.


Szenti Ferenc:

Csöndes Makka-sirató

Nem a hó, nem a hóhiány…
Valami mégis feketül,
pedig jön, jön a Karácsony,
megcsendül lelke szép hangja
a szívnek – szeretet-lángok élnek:
holtaknak, élőknek –
Könnyű szelídségű lélek
várakozó örömében
mégis ott, ott a fájdalom –
Szebbnél szebb emlékek élnek:
a legelső nyávogástól
az utolsó sóhajáig – – –
A Kicsi Állat úgy tudta lelkét,
mintha valós gyermek volna,
és szinte: AZ.
Gazda-Anyja most siratja:
MAKKA, MAKKA, MAKKA, MAKKA…

2016. december 23-24.

2017. január 10., kedd

5. fejezet: Kumpi elvesztése



Sokáig úgy tudtam, az állatoknak is büntetlenül adhatunk nekik való fogamzásgátló tablettát, ha nem akarjuk, hogy több cicánk legyen a kelleténél. Én persze el tudnám képzelni, hogy egy macskafarmon éljek, de a társasházi lakás több okból sem alkalmas sok cica tartására.
Mivel Makka és Kumpi nem óhajtott megismerkedni a kinti élettel, nem is volt rá sok esély, hogy részük legyen a gyermekáldásban. Viszont ettől még ugyanúgy eljött az ivarérettség ideje, amit ők igen erőteljesen a tudtomra is adtak. Baromi idegesítő volt hallgatni azt a kérlelő nyirvogást, amit tüzeléskor produkáltak. Mivel eszem ágában sem volt kitenni őket a drasztikus műtétnek, a fogamzásgátló tabletta mellett döntöttem.
Az alattomos, macskagyilkos piruláról senki sem mondta, hogy veszélyes lehet, és hosszú távon mit okozhat, így hát a legnagyobb nyugalommal adogattam nekik a kellő időben, így szüntetve meg az időről-időre „felcsendülő” macskazenét. Imádták ezt a kis halálosztót, mert nyilván olyan anyag volt benne, amitől a macska úgy érzi, a fogához való.
A tabletta nevére nem emlékszem, bár talán Ovaridnak hívják, viszont arra igen, hogy aranyszínű alufóliaszerű anyagba volt csomagolva, és nem papírdobozba téve árulták, hanem csak úgy ebben a fóliában. Az állatgyógyszertárban azon kívül, hogy hetente mennyit és meddig kell adni belőle a macskának, nem hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy idő után ideje lenne szünetet tartani, mint ahogyan nekünk nőknek is így illene. Így aztán én abban a tudatban adtam nekik, hogy akkor legalább nem szenvednek az ivarzás okozta kellemetlenségektől.
De a tudatlanság nem menthet fel senkit sem a tette következményeitől, az önvád alól meg aztán pláne nem, akármennyire is mondják most mások, hogy „ne emészd magad, nem tudhattad”. Valóban nem tudhattam, de azért a józan paraszti ész pici fénye már jóval korábban is kigyúlhatott volna az agyamban.
Amikor a baj bekövetkezett, akkor először hallottam arról, hogy még az állatorvosok között is vita van abban, hogy okozhat-e a fogamzásgátló tabletta tumort vagy se. Én most már egyértelműen úgy gondolom, hogy igen, és ebben megerősített az egyik állatorvos is, aki ugyanígy vélekedik.
Az én cicáimnak fokozottan esélyük volt a daganatos megbetegedésre, mert egyrészt a gyógyszerész nem mondta el a fő tudnivalókat az adagoláson kívül, másrészt én, aki bíztam az elvileg hozzáértő instrukcióiban, nem néztem utána, milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen készítménynek, ill. meddig ajánlatos adni az állatnak. De ne szaladjunk ennyire előre!

Makkát és Kumpit 8 évnyi tablettás fogamzásgátlás után a Kutyafül javaslatára végre ivartalaníttattam. Az operációt azonban megelőzte egy tumoreltávolító műtét, amit Makkán hajtottak végre, ui. az egyik emlőjében, még 2009-ben, észrevettem egy kis bogyót. Még időben kikapták onnan, és miután a helye gyönyörűen begyógyult, 2 hónapra rá, október végén Kumpival együtt elbúcsúztak a petefészküktől. Az operáció után gyorsan helyrejöttek, és nem volt több kandúr utáni, vágyódó jajveszékelés. Makka bundailag ettől kezdve még pompázatosabb volt, és súlyban megasszonyosodott. Kumpi viszont pont olyan szép volt, mint annak előtte. A két tesó vígan élt egészségben, boldogságban, már ha nem számítjuk Kumpikám Mollyval és Leoval folyó állandó harcát.

Egy nap Kumpinyek pocakjának odaadó simogatása közepette megakadt az ujjam egy pici dudorban. A púpocskában aztán egyre könnyebben megbotlott a kezem, de úgy döntöttünk, nem vetetjük ki, várunk, hátha megáll a növekedés, hátha csak egy ciszta az, ami nem feltétlenül okoz bajt, és nem fejlődik tovább. A dudor azonban máshogyan döntött, és gyorsan nőtt. Egy idő után már nem volt más megoldás, csak a műtét. Az pedig igen komoly volt, hosszú ideig tartott, és Kumpi ugróbőre is bánta, mert bizony abból is ki kellett metszeni egy jókora darabot.
Az én kis Csimpilimpim azonban úgy tűnt, gyorsan helyrejött a 2014. március 12-i megpróbáltatások után, és áprilisban megnyugodva vágtunk bele a lakásfelújításba.



az első műtét előtt 1 héttel, a kontrollra készülve -
2014 március


A költözés az átalakítások idejére egy egészséges macskát is megviselhet, hát még egy olyat, aki épp csak túljutott a nagy szenvedésen. De Kumpi simán vette az akadályokat, és hősiesen viselte az időleges otthon nyújtotta még szűkösebb terep miatti kellemetlenségeket.
A lakásfelújítás egyébként abban az időszakban zajlott, amikor Kumpi már egy ideje trónfosztott volt, és Leoék terrorizálták. Érdekes módon az albérletben sem Leo, sem Molly nem bántotta őt. Bizonyára nem véletlenül – biztosan kiszagolták, hogy megint beteg. A kiújult bajt mi is hamar észrevettük, és nyár közepére már azért imádkoztam, hogy megérje szegény a hazaköltözést. És Kumpi kitartott. Otthon voltunk újra, bár a régi szagokat már sehol sem találta, hiszen minden ki lett cserélve. A lakás tetőtől-talpig kipofozódott, és mi a megújult otthon mellé Kumpinak is új esélyt akartunk adni: egy újabb műtét révén a gyógyulás ismételt lehetőségét. Az állatorvos is azt mondta, próbáljuk meg, hátha, és július 30-án az én kis hősöm megint kés alá feküdt.
Az operáció az előzőhöz hasonlóan komoly volt, de az ébredés a korábbinál sokkal fájdalmasabbra sikerült. Éjjel Kumpi ébredezése fölött őrködve nagyon megbántam, hogy megint kitettük a szenvedésnek, és míg ő a testi kínoktól szenvedett, én ezt látva lelkileg törtem össze.
Aztán lábra állt – megint! Kumpi elképesztően szívós volt és igazi hős. Nem csak az orvoshoz autóval való oda-vissza szállításokat tűrte zokszó nélkül, és a vizsgálatok ideje alatt is mintaszerűen viselkedett (még a doki is megemelte nem létező kalapját előtte), hanem a műtét utáni fájdalmakat is vasakarattal viselte. Sok ember nem bírja ilyen tartással a bajokat. Kumpi iránt ekkor mélyült el bennem igazán a szeretet érzése, és rádöbbentem, micsoda nagyszerű lélek ő.



a legkedvesebb fotóm Kumpiról (az albérletben) - 2014 június


végre itthon, a felújított lakásban - 2014. július 2.



 

ez a cica vasból van - 1 nappal a 2. műtét után -
2014. július 31.


Augusztusban boldog voltam: Kumpit gyógyulni láttam, és ő küzdött is rendesen, hogy ezt lássam. Aztán eljött a szeptember, és vele az aggódás: megint…
Nem kényszeríthettem rá egy újabb műtétet, nem bírtam volna elviselni az ezzel járó szenvedését, nem mintha a leépülés fázisait nézni lélekemelőbb lett volna. Tudtam, hogy itt már semmi sem segít, de természetesen mindvégig bíztam valamiféle csodában, ami meghozza a gyógyulást. Gyógygombát kapott és erősítő cseppeket, ám Kumpi napról-napra, hétről-hétre egyre csak soványodott. Szomorú szeme megtörtté vált, teste totálian elfogyott, már sántított is, de ő még mindig küzdött. Élni akart. Előbb kiskanálból, majd a kezemből etettem pici falatonként – prémium macskakaját, majd csirkemájat.
Újra és újra felállt, kibotorkált, meglátogatott a konyhában, és mindig dorombolt, ha megsimogattam, miközben ő a kosarában feküdt. Mindvégig imádta, ha az állát, nyakát vakargattam. Már nem tudott ugrani, annyira feszült a hasa a kimetszett bőr hiánya miatt, ill. ereje sem volt már hozzá. A csodálatosan szép teste már olyan volt, mint a leghányattatottabb sorsú utcamacskának.
Én eközben mindent dokumentáltam, hetente készítettem róla fényképeket, videókat, amik közül az utolsó héten készülteket azóta is képtelen voltam megnézni, annyira szívfájdító.



10 nappal a halála előtt - 2014. november 25.

December 5-én a Kutyafülnek vidékre kellett utaznia, én itthon voltam a pockokkal. Este 7 óra körül elmentem fürdeni, és Kumpi bejött velem a fürdőszobába. A puha kádkilépő szőnyegre ült, én pedig a kádból becézgettem. Ő szeretetteljesen nyávogott folyamatosan, mintha azt mondaná el az ő nyelvén, hogy szeret.
Aztán nyakig a vízbe merültem – Kumpi közben elfeküdt a szőnyegen –, becsuktam a szemem, az agykontroll módszerével ellazultam, és egyszer csak megrohamoztak a képek: kedvenc képzeletbeli pihenőhelyemen voltam, Kumpi a karjaimban. Egyszer csak leereszkedett a felhők közül, jobbról, egy aranyszínű képkeret. Mintha egy angyali lény karja nyúlt volna ki a képből, és én megértve a jelzést, átadtam neki a nagybeteg Kumpit. A kép a levegőbe emelkedett vele együtt, majd kis idő múlva a felhőzetből balról egy új, fehér képkeret szállt alá: az egészséges, ereje teljében lévő Kumpi ugrott ki belőle, én elkaptam őt, és összevissza puszilgattam. Amikor kijöttem a látomásból, potyogtak a könnyeim, mert szívem mélyén éreztem, hogy ez egy jel volt: így búcsúzott tőlem az én hős Cicám.

A Kutyafül nem sokkal később ért haza, gyorsan megfürdött ő is, és bekuckóztunk filmet nézni. Nem sokkal később az előszobából az alomtartó „macskafiók” irányából zajt hallottunk. Kirohantam. Kumpi wc-n volt, és mire kiértem, ő már a szoba felé tartott, de nem sántikálva, 4 lábon, hanem mindkét hátsó lábát maga után húzta. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de szinte sokkot kaptam. Azonnal tudtam, hogy itt az idő, nem várhatunk tovább, és a fürdés közben látott kép itt azonnal értelmet nyert. Kumpi hányt, és ez a fajta hányás ijesztő volt.
De még tanakodtunk, mi legyen, fel merjük-e hívni ilyen kései órán az állatorvosunkat a kéréssel, hogy altassa el. Az orvos ui. napközben 3 órát itt rendel, de amúgy 20 km-re lakik tőlünk.
Végül döntöttem, nem érdekelt, mit fog rólunk gondolni, hiszen a Kislányomról volt szó. Közöltem vele, hogy megyünk.

Kumpi életében akkor először volt kénytelen elviselni ilyen hosszú utazást, és ezúttal sírdogált. Este 10 körül értünk át az állatorvoshoz, aki addigra előkészítette a vizsgálót, és hamarosan el is kezdte rajta a szomorú procedúrát. Mi mögötte álltunk, én beszéltem hozzá, de máig nem értem, miért nem simogattam közben. Egyszerűen nem mertem zavarni az orvost, és csak álltam ott kiüresedett, gondolatok nélküli fejjel.
A vénásan kapott örök altatótól Kumpi hamar elkábult, de utolsó erejével még hátranézett rám – pontosan tudta, hogy ott vagyok. Én pedig csak annyit mondtam búcsúzóul: „Itt vagyok, Kiscicám.”
Ez a kép beleégett a lelkembe, és azóta is szinte csak ezt látom, ha rá gondolok: ő hátranéz rám, a tekintete telve szeretettel, de mindeközben a kétségbeesés és a megnyugvás megmagyarázhatatlan keverékével.
És elment.

Próbáltam tartani magam, amíg kifelé mentünk, de a kocsiba beülve – a hordozóban a halott Cicámmal – már nem bírtam tovább. Könnyek között utaztunk a telkünkig, ahol a kocsival a felázott talajon behajtottunk oda, ahol a diófa áll, és körös körül nincs más, csak csend és nyugalom.
A Kutyafül kiásta a sírt, és én beletettem hős Kumpi cicám meggyötört kis testét a hideg, decemberi földbe. Erre az érzésre nincsenek szavak.
A felázott föld nem akart elengedni bennünket sem: a kocsi beragadt a sárba, és esélytelen volt, hogy aznap kiszedjük onnan. Ott maradt őrizni a hantot, bennünket pedig egy barátunk vitt haza.
Másnap 2 tűzoltóautó is kijött a telkünkre, de az egyik csak azért, hogy kihúzza a másikat. A mi kocsinkat pedig kézi erővel 6 tűzoltó mentette ki a föld fogságából.

Kumpi halála óta 2 év telt el, de nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Valahogy mindig is tudtam, hogy őt veszítem el előbb, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Makka volt a kedvenc, és nem tudtam elképzelni, hogy ő menjen el korábban. Végül tényleg Kumpi hagyott itt hamarabb, és csak akkor jöttem rá, valójában mennyire szerettem őt, amikor elveszítettem.







2017. január 8., vasárnap

4. fejezet: Kumpi



Kumpiról először mindig a kiskori énje jut eszembe, ahogy mutogatja magát a dobozban, hogy vigyem magammal őt is. Leírhatatlanul aranyos volt, és ellenállhatatlanul bájos. Nem véletlenül nem tudtam nemet mondani a szavak nélküli kérésére: a tiéd akarok lenni.












Makkával ellentétben ő szomorkás szemű cica volt, és ennek a tekintetnek néha meg is kellett felelnie: néhanapján előfordult, hogy 1-2 órán át a fotelban, a támla felé befordulva, depis pózban gubbasztott. Nem lehetett kizökkenteni ebből a sarokba állított, duzzogó kisgyerekre hajazó lelkiállapotból. Szerencsére nem ez a hangulat volt rá jellemző, és az ébren töltött órák nagy részében kiegyensúlyozott volt. Kivétel, amikor a másik irányba is sikerült kibillennie abból az alaphangulatból, amit úgy általában normálisnak nevezünk. Ennek a kiugróan pozitív állapotnak volt ám előjele: a szeme narancssárgára váltott, és Kumpi „megőrült”. Az eszétvesztettség idején a legklasszabb és egyben a legfélelmetesebb cselekedet a „fejjel rohanok a macskaajtónak” jelenet volt, amikor is hatalmas robajjal átrohant a kisajtón oda, majd vissza. (A kisajtó lengő része le is szakadt egyszer.) Mindezt trappolással kísérte egészen a nagyszobáig. A trappolás pedig kifejlett macska korában a nagyobbacska testtömegnek köszönhetően már nem is olyan kis zajjal járt. Mindehhez tű hang párosult, ami elég viccesnek hatott a nagy bufli fejét látva. (Egy kedves ismerősöm el is nevezte őt lángosképűnek.)



jobbra fent: az ominózus "depis póz";
balra lent: a kötött sapka, ami nem találta meg az igazi gazdáját, és csak a macskáim próbálták fel


szomorkás szemek + tériszony
a régi lakásban 2004 nyarán


Kutyika (ez is egy mások számára érthetetlen névváltozata a Kumpinak) kimondottan kényesen tudott nyávogni, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, pl. le lett tessékelve valahonnan, ahol őkelmének nem volt szabad lennie, akkor emberi érzelmekre emlékeztető jó' van naaa!-szerű sipítással véleményezte.

Kumpi emellett igazi rontópál volt. Ezt a csodás képességét elsősorban akkor szerette megcsillogtatni, amikor őszerinte reggel túl sokáig aludtam. Hangsúlyozom, őszerinte, mert szerintem marhára nem, sőt az óra is engem igazolt, mert 6-kor még simán és büntetlenül lehet durmolni, főleg hétvégén. Kumpi persze ezt felesleges és számára unalmas tevékenységnek ítélte, és mindent elkövetett, hogy felverjen. Az ébresztőóra funkció 1. fokozata az volt, hogy felugrott az ágyra, a fejem közelébe ült és mereven bámult. Ezt a csukott szemhéjamon át is láttam. (Na jó, néha lestem.) A 2. fokozat a manccsal való rásegítésben öltött testet, de szerencsére a karmocskák behúzva maradtak – így érintette az arcomat, és én mindezt simogatásnak éreztem.

A 3. fokozatra kapcsolás oka nyilván az lehetett, hogy „anya csak nem akart felkelni”, ezért aztán alattomosabb ébresztési technika bevetéséhez kellett folyamodni. Anya (ez most én vagyok, nem az én anyukám) kedvenc porfogóit szemelte ki gaztette eszközének. Ezek a porfogók az ágyam melletti polcon sorakoztak, úgy mint tengerpartról hozott csigaházak, mini üvegbe tuszkolt homok, csudálatosan szép kavicsok, amit csak külföldön talál az ember, Keanu Reeves pici képe mini képkeretben és a szent Bon Jovi CD-k. Kumpinak bezzeg semmi sem volt szent, de nagyon jól tudta, hogy számomra a fent felsorolt kincsek mind ilyen státuszban leledzenek. Ezeket kell leverni, és akkor anya felébred.
Eme 3. ébresztési fokozat B változata a zsinórok kirángatása a bútor mögül, ill. ezt követően azok rágása volt. A technika olyan jól bevált – lásd: anya szeme azonnal kipattant, teste hamar függőleges pozícióba került és felpattant az ágyból, csak hogy mentse az értékeket –, hogy az 1. és 2. ébresztési fokozatról hamar a harmadikra kapcsolt, sőt néha azzal kezdte. Máig nem értem, miért volt az jó neki, hogy azonnal érzelmi vulkánkitörést produkálva leszidtam, mint a bokrot, ő meg kufircolt kifelé hallva-látva a mennydörgésemet. De nyilván ez nem számított, lényeg, hogy felébredtem.


Kumpicseknek tériszonya volt, ami a régi lakásban a 3. emeletről letekintve teljesen érthető, de átköltözve a másik helyre, ő az 1. emeleti, korlátra rögzített kifutóra sem ugrott fel soha, annyira rettegett. Pedig anno nem ő esett ki a nagy magasságból, hanem Makka, akin viszont nyomát sem lehetett látni a magasságtól való félelemnek sem közvetlenül a - szerencsére sérülések nélkül megúszott - baleset után, sem pedig később.
 


bohóckodás Kumpi módra



 


napozni sem lehetett nélküle


a pocakmutogatás nagymestere - 2009 június


az ivartalanító műtét után - 2009 október








2009. december 24.





a húsra pályázik, a víz szagolgatása csak elterelés -
2013 novembere


Kumpi nagyon tudott szeretni, és csak engem. A ragaszkodását néha nemkívánatosnak éreztem, mert ő ott volt mindenütt, ha kellett, ha nem. Még szépítkezni sem tudtam anélkül, hogy ne akarna bejönni a fürdőszobába, és ne vizslatná a műveletet. Felugrott a kád szélére, és nyúlkált + tű hangon nyirvogott. Addig ült ott, amíg nem végeztem.
Fiatalabb korában szívesen felugrott az ölembe, amikor a fotelban ültem, és gerincre fordulva bekuckózott az egyik karomhoz. Képes volt így aludni vagy 2 órán át. Ahogy már fentebb írtam, reggelente az ágyra is felugrott, de nem csak azért, hogy galád módon felébresszen, hanem olykor kedve támadt velem aludni még egy kicsit. Olyankor bebújt a paplan alá, vagy csak letáborozott mellettem, és vég nélkül dorombolt.

Maximálisan megbízott bennem, gyakorlatilag bármit megtehettem vele, és még a szidástól sem bántódott meg.

Az én kis "mágnesem" szinte senkivel nem óhajtott megismerkedni, barátságot kötni meg pláne nem, így aztán a különféle szerelő bácsik, a haverok és a barátnők sem nagyon élvezhették a jelenlétét. Az ő kis lakásnyi világának középpontja mindvégig én voltam.
Olyan nagyon szeretett engem, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, amikor elment.




a borsó meg a héja


2004 nyarán


2010 novemberében