...egy kis önvallomással fűszerezve
Rajongó típus vagyok, egy idealista, örök gyerek, miközben fura mód mégis józan és racionális. :D Hogy hogy jöhet össze a kettő egyazon testben/lélekben, nem tudni, de tény, hogy egyszerre hasonlítok Anyára (a racionalitás átörökítőjére) és az apukámra (a rajongás-gén felelősére), amiben persze nincsen semmi fura.
A kifejtendő témát talán túl messziről indítom, de így jobban érthető, hogy hogyan lehetséges az, hogy a tizenéves koromon sokszorosan túl most is belefeledkezem a régen szeretett, vagy akár a tőlem akkoriban csak érintőleges figyelmet kapott zenészek (színészek) fotóinak böngészésébe, videoklipjeinek, interjúinak nézegetésébe, életútjuk lázas olvasásába. :D Basszus, minden fent van a neten, bele lehet szédülni!
Úgy tűnik, mit sem változtam annyi sok év alatt, és még ha ma már a nagy hőfokon égő plátói szerelem kizárt (bezzeg régen éveken át rohadtul nem sikerült elnyomnom azt főleg Keanu Reeves vagy Jon Bon Jovi kapcsán), azért van, aki még mindig be tud szippantani, ha csak röpke időre is.
A ’80-as évek derekán a fenét se érdekelte Joey Tempest, amikor én épp Thomas Andresbe haltam bele (előbbit illetően némi cáfolat azért lentebb olvasható). Mégis ezerszer végignéztem a Final Countdown és a Rock The Night klipjeit, az aranytorkú frontember szájmozgását analizálva, miközben magamban bocsánatot kértem Thomastól a hűtlenségem miatt. :D Őszintén szólva ezek a szájak a gyengéim, és annak idején pl. Jason Donovan se menekülhetett az elemzés elől – az összes 1988-91-es klipjét imádtam, és a kisfiús fejétől ma is elolvadok. Két hónapja ő volt az, aki megnyomta rajtam a nosztalgiagombot, miután a neve minden előzetes bejelentkezés nélkül kipattant a fejemből. Az azonnali rákeresés nyomán jött „utánam a vízözön”, és naná, hogy nem a jelenkori Jason, hanem az újra felfedezett fiatal miatt. Ám hamar felismerve a közelgő vészt, azt csírájában elfojtottam – jó lesz az későbbre, ínséges időkre, a 10 évenkénti őrületemhez. :D
De vissza Bernd Weidunghoz (alias Thomashoz), aki persze már rég a múlté, sőt szerelmileg a még komolyabb „utódai” is (Keanu, Jon stb.), akik már nem „tilthatnak” meg nekem semmilyen újabb rajongást, szóval nyugodt szívvel vethetem bele magam a lelkesedésbe. Igen, azok után, hogy Jason barátunkat alighogy sikerült ledugóznom magamban! :D
Nemrég ui. azon kaptam magam, hogy Joey Tempest (tudtad, hogy a valódi neve Rolf Magnus Larsson?!) ősrégi, fürdőgatyás fotóján lógok, rácsodálkozva, hogy ennek a fiatalon igézően gyönyörű (Charlieze Theron-szemű-szájú-fogú) pasinak a formás combikájából kiinduló szexi lábszára végén még a lábfeje is maga volt a tökély. :D Erre nem kiderült most az interjúk alapján, hogy emberileg is nagyon szeretni való?! Úgy tűnik, a tévéből (youtube-ról) mindig jól választok. :D
De nem csak az okos tekintetű, huncut fejű szépek rabolták-rabolják ám el a szememet/szívemet (főleg, ha a slágerek/szerepek mögött az embert is megláthatom), mert bizony a fülem is szerelembe tud esni. De még hogy?!
Alighogy lefojtottam a tüzet, újabb szikrát pattintott ki belőlem a neten nemrég újra felfedezett Peter’s Pop Show, amit egyébként gyerekként 1985-ben láttam először a jugó tévében (meg is pecsételődött a sorsom akkor: fénysebességgel taszította le szívem trónjáról Mark Hamillt [Luke Skywalkert] a szépséges Thomas bájolgása [8 hosszú, de apróbb hűtlenségekkel tarkított évre :D]), és most némi degradálással vegyes nosztalgiával néztem végig – gyakran beletekerve – 3 évadnyi maratoni play back zenés műsort (ami egyébként 1985-93-ig futott).
Épp túl voltam a C.C. Catch haján és Sandra vagy Mandy Smith táncikolásán való rötyögésen (akiknek a jócsajságát egyébként egykor iszonyúan irigyeltem, [szerintem visszatekintve is gyönyörűek]), valamint az arra való rácsodálkozásból is pont felocsúdtam, hogy a Depeche Mode akkor szinte még babakorú tagjait mégis hogy tarthatom ma már cukinak, a zenéjüket pedig klassznak, amikor pedig hajdan utáltam őket leginkább azért, mert egyes rajongóik állandóan csesztettek a Modern Talking miatt. Ilyeneken merengtem, miközben a laptopom képernyőjén sorjáztak egymás után a régen népszerű zenészek, akiknek a nagy része most 60 pluszos, vagy már nem is él. :(
Már 1987-nél járok, amikor is Peter Illmann (a Peter’s Pop Show kitalálója és házigazdája) felkonferál egy kanadai rockzenekart: LOVERBOY. Fú, apám, ez a név… de gáz! Jó’ van, nézzük, kik ezek – gyerekként sosem hallottam róluk, és később a rocker haverok sem világosítottak fel ez ügyben a ’90-es évek végén. (Pedig akkoriban olyanokat is ismertem, akiket mások nem.)
A Loverboy frontembere Varga Miki és Emilio Estevez (van más is, ki e nevet ismeri? :D) keveréke, nem az esetem, a többiek se feltűnőek. A BRAVO-ban, Popcornban sosem jöttek velem szembe, az fix.
Már megy az intro, a pasas végre belekezd... He? Jól hallok?! Ki az, aki ezzel a fejjel Joey Tempest hangján énekel?! (Nem mintha a jó hanghoz csak szép fej társulhatna.) Ki eeez??? Jesszusatyaúriteeen!!! …. Áhh, kész, vége, beszippantott, elkapott a gépszíj: lázas kutatás a neten, egy rakat videoklip, interjúk, a Turn Me Loose és a Love Will Rise Again hallgatása számolatlan mennyiségben – főzés közben, locsolás közben, séta közben, kajaképek szerkácsolása közben/helyett –, és persze együtt éneklés a bandával – főzés közben, locsolás közben, séta közben és képszerkácsolás helyett. :D
Mike Reno – így hívják ezt a csoda énekest, aki ma már pocakos, 70 éves bácsi – óriási tehetség, Kanada-szerte és az USA-ban ismert. A mai napig koncerteznek! A klipjeik alatti kommentek szerint a Loverboy egy világhírűvé nem vált, méltatlanul elfeledett rockzenekar. Kimaradt az én életemből is, de szerencsére most megtalált! :) Mike Reno hangja azonnal szerelem lett, miközben az ikerhang Joey Tempesté a ’80-as években, az egyéb körülmények (értsd: Thomas) miatt nem, de persze őt mindig emlegetem, ha a tehetségek szóba kerülnek.
A Peter’s Pop Showban ott volt a Europe is, tehát a Loverboy fellépése előtt 1 évvel. Újranéztem: Joey hamvas barack pofikája ma is elvarázsol (máshogyan persze, mint a sokáig imádott és a zenéjükön keresztül letagadhatatlanul részemmé vált Jon Bon Jovié). :)
És ha már fokozott figyelmet kapott tőlem a fent említett, Joeyéval azonos karakterű kanadai szerelem-hang, akkor a Europe utáni nézgélődés sem maradhatott ki. Persze, őket az eltelt évek alatt láttam itt-ott, esetükben képben voltam az idő múlásával, de volt mit pótolni így is. Főleg interjúkra vadásztam. Kuriózum, ahol svédül beszélnek, és ott még inkább átjön Joey kedves egyénisége. :) Az angol nyelvű interjúk alapján pedig egyértelműen látom, hogy nem véletlenül szimpiztem vele a nagy Thomas Anders-imádat ellenére is, suttyomban. :D
Aztán Joey átadta a stafétabotot: újfent kopogtatott Jason, akit ugyebár – ezek szerint túl hamar – ledugóztam magamban. Ááááá, nem hiszem eeeel!!! Nem volt mit tenni, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie! Megetettem hát a fenevadat. :D Jelesül: megnéztem ezúttal az összes régi klipjét, jó pár interjút, miközben rácsodálkoztam arra, hogy a régen hallott dalszövegei milyen hirtelenséggel képesek előtörni memóriám rejtekéből. Míg végül visszaszuszakoltam őt is oda, ahonnan előbújt. Most már aztán csend legyen srácok! :D
A videókban, a fotókon a régi kedvencek örökre fiatalok – olyanok, amilyeneknek megismertük őket. Önmagunk fiatal énjére is emlékeztetnek. Az idő azonban mindenkin nyomot hagy. Talán éppen ezért is tudok akkora erővel rárepülni a ’80-as évekre. Biztos nem vagyok egyedül az ilyen érzésekkel, de azt nem tudhatom, kiben mekkora hullámokat vetnek a múltbéli élmények. Csak azt tudom, hogy bennem, a mindent analizáló Skorpióban jelentősen felkorbácsolódnak, vagy esetenként újak születnek, hogy aztán hosszú évekre vagy örökre elcsituljanak.
A régi kedvencek dalszövegeire igen, de arra bezzeg nem emlékszem, mikor sütöttem utoljára szilvás sütit. :D Szerencsére a blog segít a feledékenységen, vagy legalábbis külső memóriaként funkcionál. Persze, nem az a lényeg, hogy pontosan mikor is használtam szilvát édességbe, mert a szomszéd fája a potyogó gyümölcsein keresztül ordítva hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt az ideje szilvátlopni szedni, hiszen az tőle úgy is csak kárba veszne. – Az első adag nagy szemű szilvát a kisebbik fáról Anya számára mentettem meg, én pedig megvártam, hogy az öregebbik fa is megérlelje a kisebb szemű, de éppolyan szép, hamvas lila gyümölcsét, amiért egyébként nem annyira rajongok (kivétel, ha keményebb húsú és igazán zamatos), de süteményekhez mindig szívesen használom.
A szilva egy része már potyog, más része még keményen dülleszti a mellét az ágakon, amelyik viszont már kellően érett, de még nem adta meg magát a gravitációnak, azt megszabadítottam ágas-bogas fogságából, hogy a kosaramban landoljon, és végül ez az egyszerű, ám igen finom linzer legyen belőle. A konyhát sokáig belengő sütiillat kísértetiesen emlékeztetett a fahéjas tejberizsre. A falatozása közben pedig kicsit már halkabban szólt bennem az új kedvenc Turn Me Loose, de a szívem azért tele van vele. :)
A kifejtendő témát talán túl messziről indítom, de így jobban érthető, hogy hogyan lehetséges az, hogy a tizenéves koromon sokszorosan túl most is belefeledkezem a régen szeretett, vagy akár a tőlem akkoriban csak érintőleges figyelmet kapott zenészek (színészek) fotóinak böngészésébe, videoklipjeinek, interjúinak nézegetésébe, életútjuk lázas olvasásába. :D Basszus, minden fent van a neten, bele lehet szédülni!
Úgy tűnik, mit sem változtam annyi sok év alatt, és még ha ma már a nagy hőfokon égő plátói szerelem kizárt (bezzeg régen éveken át rohadtul nem sikerült elnyomnom azt főleg Keanu Reeves vagy Jon Bon Jovi kapcsán), azért van, aki még mindig be tud szippantani, ha csak röpke időre is.
A ’80-as évek derekán a fenét se érdekelte Joey Tempest, amikor én épp Thomas Andresbe haltam bele (előbbit illetően némi cáfolat azért lentebb olvasható). Mégis ezerszer végignéztem a Final Countdown és a Rock The Night klipjeit, az aranytorkú frontember szájmozgását analizálva, miközben magamban bocsánatot kértem Thomastól a hűtlenségem miatt. :D Őszintén szólva ezek a szájak a gyengéim, és annak idején pl. Jason Donovan se menekülhetett az elemzés elől – az összes 1988-91-es klipjét imádtam, és a kisfiús fejétől ma is elolvadok. Két hónapja ő volt az, aki megnyomta rajtam a nosztalgiagombot, miután a neve minden előzetes bejelentkezés nélkül kipattant a fejemből. Az azonnali rákeresés nyomán jött „utánam a vízözön”, és naná, hogy nem a jelenkori Jason, hanem az újra felfedezett fiatal miatt. Ám hamar felismerve a közelgő vészt, azt csírájában elfojtottam – jó lesz az későbbre, ínséges időkre, a 10 évenkénti őrületemhez. :D
De vissza Bernd Weidunghoz (alias Thomashoz), aki persze már rég a múlté, sőt szerelmileg a még komolyabb „utódai” is (Keanu, Jon stb.), akik már nem „tilthatnak” meg nekem semmilyen újabb rajongást, szóval nyugodt szívvel vethetem bele magam a lelkesedésbe. Igen, azok után, hogy Jason barátunkat alighogy sikerült ledugóznom magamban! :D
Nemrég ui. azon kaptam magam, hogy Joey Tempest (tudtad, hogy a valódi neve Rolf Magnus Larsson?!) ősrégi, fürdőgatyás fotóján lógok, rácsodálkozva, hogy ennek a fiatalon igézően gyönyörű (Charlieze Theron-szemű-szájú-fogú) pasinak a formás combikájából kiinduló szexi lábszára végén még a lábfeje is maga volt a tökély. :D Erre nem kiderült most az interjúk alapján, hogy emberileg is nagyon szeretni való?! Úgy tűnik, a tévéből (youtube-ról) mindig jól választok. :D
De nem csak az okos tekintetű, huncut fejű szépek rabolták-rabolják ám el a szememet/szívemet (főleg, ha a slágerek/szerepek mögött az embert is megláthatom), mert bizony a fülem is szerelembe tud esni. De még hogy?!
Alighogy lefojtottam a tüzet, újabb szikrát pattintott ki belőlem a neten nemrég újra felfedezett Peter’s Pop Show, amit egyébként gyerekként 1985-ben láttam először a jugó tévében (meg is pecsételődött a sorsom akkor: fénysebességgel taszította le szívem trónjáról Mark Hamillt [Luke Skywalkert] a szépséges Thomas bájolgása [8 hosszú, de apróbb hűtlenségekkel tarkított évre :D]), és most némi degradálással vegyes nosztalgiával néztem végig – gyakran beletekerve – 3 évadnyi maratoni play back zenés műsort (ami egyébként 1985-93-ig futott).
Épp túl voltam a C.C. Catch haján és Sandra vagy Mandy Smith táncikolásán való rötyögésen (akiknek a jócsajságát egyébként egykor iszonyúan irigyeltem, [szerintem visszatekintve is gyönyörűek]), valamint az arra való rácsodálkozásból is pont felocsúdtam, hogy a Depeche Mode akkor szinte még babakorú tagjait mégis hogy tarthatom ma már cukinak, a zenéjüket pedig klassznak, amikor pedig hajdan utáltam őket leginkább azért, mert egyes rajongóik állandóan csesztettek a Modern Talking miatt. Ilyeneken merengtem, miközben a laptopom képernyőjén sorjáztak egymás után a régen népszerű zenészek, akiknek a nagy része most 60 pluszos, vagy már nem is él. :(
Már 1987-nél járok, amikor is Peter Illmann (a Peter’s Pop Show kitalálója és házigazdája) felkonferál egy kanadai rockzenekart: LOVERBOY. Fú, apám, ez a név… de gáz! Jó’ van, nézzük, kik ezek – gyerekként sosem hallottam róluk, és később a rocker haverok sem világosítottak fel ez ügyben a ’90-es évek végén. (Pedig akkoriban olyanokat is ismertem, akiket mások nem.)
A Loverboy frontembere Varga Miki és Emilio Estevez (van más is, ki e nevet ismeri? :D) keveréke, nem az esetem, a többiek se feltűnőek. A BRAVO-ban, Popcornban sosem jöttek velem szembe, az fix.
Már megy az intro, a pasas végre belekezd... He? Jól hallok?! Ki az, aki ezzel a fejjel Joey Tempest hangján énekel?! (Nem mintha a jó hanghoz csak szép fej társulhatna.) Ki eeez??? Jesszusatyaúriteeen!!! …. Áhh, kész, vége, beszippantott, elkapott a gépszíj: lázas kutatás a neten, egy rakat videoklip, interjúk, a Turn Me Loose és a Love Will Rise Again hallgatása számolatlan mennyiségben – főzés közben, locsolás közben, séta közben, kajaképek szerkácsolása közben/helyett –, és persze együtt éneklés a bandával – főzés közben, locsolás közben, séta közben és képszerkácsolás helyett. :D
Mike Reno – így hívják ezt a csoda énekest, aki ma már pocakos, 70 éves bácsi – óriási tehetség, Kanada-szerte és az USA-ban ismert. A mai napig koncerteznek! A klipjeik alatti kommentek szerint a Loverboy egy világhírűvé nem vált, méltatlanul elfeledett rockzenekar. Kimaradt az én életemből is, de szerencsére most megtalált! :) Mike Reno hangja azonnal szerelem lett, miközben az ikerhang Joey Tempesté a ’80-as években, az egyéb körülmények (értsd: Thomas) miatt nem, de persze őt mindig emlegetem, ha a tehetségek szóba kerülnek.
A Peter’s Pop Showban ott volt a Europe is, tehát a Loverboy fellépése előtt 1 évvel. Újranéztem: Joey hamvas barack pofikája ma is elvarázsol (máshogyan persze, mint a sokáig imádott és a zenéjükön keresztül letagadhatatlanul részemmé vált Jon Bon Jovié). :)
És ha már fokozott figyelmet kapott tőlem a fent említett, Joeyéval azonos karakterű kanadai szerelem-hang, akkor a Europe utáni nézgélődés sem maradhatott ki. Persze, őket az eltelt évek alatt láttam itt-ott, esetükben képben voltam az idő múlásával, de volt mit pótolni így is. Főleg interjúkra vadásztam. Kuriózum, ahol svédül beszélnek, és ott még inkább átjön Joey kedves egyénisége. :) Az angol nyelvű interjúk alapján pedig egyértelműen látom, hogy nem véletlenül szimpiztem vele a nagy Thomas Anders-imádat ellenére is, suttyomban. :D
Aztán Joey átadta a stafétabotot: újfent kopogtatott Jason, akit ugyebár – ezek szerint túl hamar – ledugóztam magamban. Ááááá, nem hiszem eeeel!!! Nem volt mit tenni, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie! Megetettem hát a fenevadat. :D Jelesül: megnéztem ezúttal az összes régi klipjét, jó pár interjút, miközben rácsodálkoztam arra, hogy a régen hallott dalszövegei milyen hirtelenséggel képesek előtörni memóriám rejtekéből. Míg végül visszaszuszakoltam őt is oda, ahonnan előbújt. Most már aztán csend legyen srácok! :D
A videókban, a fotókon a régi kedvencek örökre fiatalok – olyanok, amilyeneknek megismertük őket. Önmagunk fiatal énjére is emlékeztetnek. Az idő azonban mindenkin nyomot hagy. Talán éppen ezért is tudok akkora erővel rárepülni a ’80-as évekre. Biztos nem vagyok egyedül az ilyen érzésekkel, de azt nem tudhatom, kiben mekkora hullámokat vetnek a múltbéli élmények. Csak azt tudom, hogy bennem, a mindent analizáló Skorpióban jelentősen felkorbácsolódnak, vagy esetenként újak születnek, hogy aztán hosszú évekre vagy örökre elcsituljanak.
A régi kedvencek dalszövegeire igen, de arra bezzeg nem emlékszem, mikor sütöttem utoljára szilvás sütit. :D Szerencsére a blog segít a feledékenységen, vagy legalábbis külső memóriaként funkcionál. Persze, nem az a lényeg, hogy pontosan mikor is használtam szilvát édességbe, mert a szomszéd fája a potyogó gyümölcsein keresztül ordítva hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt az ideje szilvát
A szilva egy része már potyog, más része még keményen dülleszti a mellét az ágakon, amelyik viszont már kellően érett, de még nem adta meg magát a gravitációnak, azt megszabadítottam ágas-bogas fogságából, hogy a kosaramban landoljon, és végül ez az egyszerű, ám igen finom linzer legyen belőle. A konyhát sokáig belengő sütiillat kísértetiesen emlékeztetett a fahéjas tejberizsre. A falatozása közben pedig kicsit már halkabban szólt bennem az új kedvenc Turn Me Loose, de a szívem azért tele van vele. :)
a tésztához:
30 dkg finomliszt
9 dkg porcukor
1 cs. Bourbon vaníliás cukor
1 tk. őrölt fahéj
6 g sütőpor
10 dkg vaj
1 tojás
5 dkg görög joghurt
3 ek. napraforgóolaj
a töltelékhez:
5 db (kb. 45 dkg) nem túlérett szilva
25 dkg tejföl
4 dkg porcukor
1 cs. Bourbon vaníliás cukor
1 ek. frissen facsart citromlé
2 dkg vaníliaízű pudingpor
a tetejére:
6 dkg kesudió
2 dkg kristálycukor
1 cs. Bourbon vaníliás cukor
½ tk. őrölt fahéj
elkészítés:
- A tésztához a lisztet elvegyítjük a cukorral, vaníliás cukorral, fahéjjal, sütőporral, majd összemorzsoljuk a hideg vajjal. A közepében kialakított mélyedésbe tesszük a joghurtot, a tojást, az olajat, és puha tésztává gyúrjuk.
- A lágy tésztából 12 gombócot formázunk, és egymás után a minipiteformákba nyomkodjuk. A tésztakosárkákat villával több helyen megszurkáljuk, majd letakarva, 1,5 órára hűtőbe tesszük.
- A töltelékhez a tejfölt kikeverjük a porcukorral, vaníliás cukorral, majd citromlével ízesítjük, és csomómentesre keverjük a pudingporral.
- A szilvát megmossuk, kicsumázzuk, szárazra töröljük, és mindegyiket 4 cikkre szeljük.
- A kesudiót felaprítjuk, és elkeverjük a fahéjjal, a cukrokkal.
- A tésztakosárkákban elosztjuk a vaníliás tejfölt, mindegyikre ráhalmozunk 5 szilvacikket, és megszórjuk a cukros-fahéjas kesudióval.
- A sütőformákat a sütő rácsbetétjére sorakoztatjuk, és előmelegített sütőbe toljuk. Miután a sütemények megsültek, tortarácsra szedjük, és 10 perc után óvatosan kiemeljük a formákból. Így hagyjuk teljesen kihűlni.
sütési mód: alul-felül sütés (alulról a 2. sínben)
sütési idő: 25-30 perc
