4. fejezet: Kumpi

Kumpiról először mindig a kiskori énje jut eszembe, ahogy mutogatja magát a dobozban, hogy vigyem magammal őt is. Leírhatatlanul aranyos volt, és ellenállhatatlanul bájos. Nem véletlenül nem tudtam nemet mondani a szavak nélküli kérésére: a tiéd akarok lenni.

Makkával ellentétben ő szomorkás szemű cica volt, és ennek a tekintetnek néha meg is kellett felelnie: néhanapján előfordult, hogy 1-2 órán át a fotelban, a támla felé befordulva, depis pózban gubbasztott. Nem lehetett kizökkenteni ebből a sarokba állított, duzzogó kisgyerekre hajazó lelkiállapotból. Szerencsére nem ez a hangulat volt rá jellemző, és az ébren töltött órák nagy részében kiegyensúlyozott volt. Kivétel, amikor a másik irányba is sikerült kibillennie abból az alaphangulatból, amit úgy általában normálisnak nevezünk. Ennek a kiugróan pozitív állapotnak volt ám előjele: a szeme narancssárgára váltott, és Kumpi „megőrült”. Az eszétvesztettség idején a legklasszabb és egyben a legfélelmetesebb cselekedet a „fejjel rohanok a macskaajtónak” jelenet volt, amikor is hatalmas robajjal átrohant a kisajtón oda, majd vissza. (A kisajtó lengő része le is szakadt egyszer.) Mindezt trappolással kísérte egészen a nagyszobáig. A trappolás pedig kifejlett macska korában a nagyobbacska testtömegnek köszönhetően már nem is olyan kis zajjal járt. Mindehhez tű hang párosult, ami elég viccesnek hatott a nagy bufli fejét látva. (Egy kedves ismerősöm el is nevezte őt lángosképűnek.)

jobbra fent: az ominózus "depis póz";
balra lent: a kötött sapka, ami nem találta meg az igazi gazdáját, és csak a macskáim próbálták fel

szomorkás szemek + tériszony
a régi lakásban 2004 nyarán

Kutyika (ez is egy mások számára érthetetlen névváltozata a Kumpinak) kimondottan kényesen tudott nyávogni, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, pl. le lett tessékelve valahonnan, ahol őkelmének nem volt szabad lennie, akkor emberi érzelmekre emlékeztető jó' van naaa!-szerű sipítással véleményezte.

Kumpi emellett igazi rontópál volt. Ezt a csodás képességét elsősorban akkor szerette megcsillogtatni, amikor őszerinte reggel túl sokáig aludtam. Hangsúlyozom, őszerinte, mert szerintem marhára nem, sőt az óra is engem igazolt, mert 6-kor még simán és büntetlenül lehet durmolni, főleg hétvégén. Kumpi persze ezt felesleges és számára unalmas tevékenységnek ítélte, és mindent elkövetett, hogy felverjen. Az ébresztőóra funkció 1. fokozata az volt, hogy felugrott az ágyra, a fejem közelébe ült és mereven bámult. Ezt a csukott szemhéjamon át is láttam. (Na jó, néha lestem.) A 2. fokozat a manccsal való rásegítésben öltött testet, de szerencsére a karmocskák behúzva maradtak – így érintette az arcomat, és én mindezt simogatásnak éreztem.

A 3. fokozatra kapcsolás oka nyilván az lehetett, hogy „anya csak nem akart felkelni”, ezért aztán alattomosabb ébresztési technika bevetéséhez kellett folyamodni. Anya (ez most én vagyok, nem az én anyukám) kedvenc porfogóit szemelte ki gaztette eszközének. Ezek a porfogók az ágyam melletti polcon sorakoztak, úgy mint tengerpartról hozott csigaházak, mini üvegbe tuszkolt homok, csudálatosan szép kavicsok, amit csak külföldön talál az ember, Keanu Reeves pici képe mini képkeretben és a szent Bon Jovi CD-k. Kumpinak bezzeg semmi sem volt szent, de nagyon jól tudta, hogy számomra a fent felsorolt kincsek mind ilyen státuszban leledzenek. Ezeket kell leverni, és akkor anya felébred.
Eme 3. ébresztési fokozat B változata a zsinórok kirángatása a bútor mögül, ill. ezt követően azok rágása volt. A technika olyan jól bevált – lásd: anya szeme azonnal kipattant, teste hamar függőleges pozícióba került és felpattant az ágyból, csak hogy mentse az értékeket –, hogy az 1. és 2. ébresztési fokozatról hamar a harmadikra kapcsolt, sőt néha azzal kezdte. Máig nem értem, miért volt az jó neki, hogy azonnal érzelmi vulkánkitörést produkálva leszidtam, mint a bokrot, ő meg kufircolt kifelé hallva-látva a mennydörgésemet. De nyilván ez nem számított, lényeg, hogy felébredtem.

Kumpicseknek tériszonya volt, ami a régi lakásban a 3. emeletről letekintve teljesen érthető, de átköltözve a másik helyre, ő az 1. emeleti, korlátra rögzített kifutóra sem ugrott fel soha, annyira rettegett. Pedig anno nem ő esett ki a nagy magasságból, hanem Makka, akin viszont nyomát sem lehetett látni a magasságtól való félelemnek sem közvetlenül a - szerencsére sérülések nélkül megúszott - baleset után, sem pedig később.

 

bohóckodás Kumpi módra

 

napozni sem lehetett nélküle

a pocakmutogatás nagymestere - 2009 június

az ivartalanító műtét után - 2009 október

2009. december 24.

a húsra pályázik, a víz szagolgatása csak elterelés -
2013 novembere

Kumpi nagyon tudott szeretni, és csak engem. A ragaszkodását néha nemkívánatosnak éreztem, mert ő ott volt mindenütt, ha kellett, ha nem. Még szépítkezni sem tudtam anélkül, hogy ne akarna bejönni a fürdőszobába, és ne vizslatná a műveletet. Felugrott a kád szélére, és nyúlkált + tű hangon nyirvogott. Addig ült ott, amíg nem végeztem.
Fiatalabb korában szívesen felugrott az ölembe, amikor a fotelban ültem, és gerincre fordulva bekuckózott az egyik karomhoz. Képes volt így aludni vagy 2 órán át. Ahogy már fentebb írtam, reggelente az ágyra is felugrott, de nem csak azért, hogy galád módon felébresszen, hanem olykor kedve támadt velem aludni még egy kicsit. Olyankor bebújt a paplan alá, vagy csak letáborozott mellettem, és vég nélkül dorombolt.

Maximálisan megbízott bennem, gyakorlatilag bármit megtehettem vele, és még a szidástól sem bántódott meg.
Az én kis "mágnesem" szinte senkivel nem óhajtott megismerkedni, barátságot kötni meg pláne nem, így aztán a különféle szerelő bácsik, a haverok és a barátnők sem nagyon élvezhették a jelenlétét. Az ő kis lakásnyi világának középpontja mindvégig én voltam.
Olyan nagyon szeretett engem, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, amikor elment.

a borsó meg a héja

2004 nyarán

2010 novemberében

3. fejezet: Makka

Makka egy darabig félénk volt velem szemben, időbe telt elnyerni a bizalmát, de végül odáig „fajultak” a dolgok, hogy rajtam kívül senkivel sem tudott a kettőnkéhez hasonló szintű bizalmas viszonyt kialakítani. A régi apukáját ugyan gyerekfejjel szerette, de mivel keveset voltak együtt, nem kötődtek úgy egymáshoz. Sok évvel később az új apukájának is jó időbe telt, mire olyan kegyben részesülhetett, hogy láthassa, sőt megsimogathassa a pocakját. Ehhez képest az ilyen-olyan szerelő bácsikkal szemben kifejezetten bátran és barátságosan viselkedett, és a műszeres táskáik tartalma mindig nagy érdeklődést váltott ki belőle. Úgy tűnt, szívesen megtanulna konvektort, bojlert és bútort szerelni is.

2001 - 2009

 

Makkát a méretei miatt mindig kandúrnak nézték, és idősebb korára sűrűn kapott olyan, kissé sértő, megjegyzéseket, ami azt sugallta, nem ártana fogynia. Persze ezektől rendre nem ő, hanem én bántódtam meg, és tiltakoztam a vádak ellen. Makka ui. tényleg nem volt kövér, csak félperzsa lévén igen tömött volt a bundája, ami főleg idősebb korára, az ivartalanítást követően vált különösen széppé. Főleg télvíz idején nőtt még látványosabbra, és Makka csak úgy tündökölt tőle. A mellkasán olyankor két, egészen sötétbarna színű nyakláncot mintázó félkörívet viselt, és a hátán lévő majdnem fekete sáv is erőteljesebbé vált. Na jó, azért be kell látni, a zimankó miatt muszáj volt egy picit felszedni magára nem csak szőrileg is.
Kumpi dettó, rá éppen úgy érvényesek voltak a fent leírtak, sőt kettejük közül mindenkinek ő tetszett jobban. Csak Anya és én voltunk azok, akik Makkát tartottuk szebbnek. Valószínűleg a régi MAKKÁ-hoz fűződő érzelmek és emlékek miatt lehetett.

télen (2013) - nyáron (2008)

Az én kis Bohócképűm maga volt a kiegyensúlyozottság. Élete utolsó 1 hónapját leszámítva sosem láttam szomorúnak. Kicsi korában persze rengeteget idétlenkedtek a testvérével, de felnőttként a játék nem igazán érdekelte. Egyedül az alufóliából sodort labdával lehetett felkelteni az érdeklődését, sőt a labda szót is értette. Nagyon magasra tudott ugrani a feléje dobott kis galacsin láttán, amit az egyik mancsával a levegőben lecsapott, vagy épp őrült módjára rohant a guruló laszti után. De csak úgy a bútormentes nappaliba berohanni is jó móka volt számára, amit leírhatatlanul vicces hanggal kísért. Ez az ún. „bürrögés” abszolút a jókedv jele volt nála, és rendszerint pocakmutogatásba torkollt. A kérdéses hangot egyébként még fiatal korában fejlesztette ki Kumpival egyetemben, és csak akkor mutatták be, amikor a munkám miatt egy-egy hetet más városokban töltöttem – tőlük távol. Ahogy hazaérkezve kicsomagoltam a sporttáskából, ők ketten beleugrottak, és egymást nyalogatva ezen a fura hangon panaszkodtak-örvendeztek, hogy végre otthon vagyok. Lenyávogósodtak – ahogyan ezt a jelenséget akkoriban nevezetem.

 

Makka tekintetéből sütött az a nagy mennyiségű ész, ami a kobakjában volt. Ez bárkinek feltűnt, még ha csak fotón látta is. Eszességét leginkább a jólneveltségéből lehetett leszűrni, ő ui. valóban nem csinálta azt, amit nem volt szabad. Megértette és szót fogadott. Akkor legalábbis biztos, ha jelen voltam. :D
Arcocskája vidámságot tükrözött, emiatt Bohócképűnek is neveztem a természetesen megannyi más becenév mellett.

Makkermanó egyébként megfigyelőkameraként is működött, és „idős” korára valóban úgy viselkedett, mint az öregasszonyok, akik a függöny mögül lesik az utcabeli történéseket. Ha pedig a kukás autó a kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőnél az üvegeket tartalmazó kukát ürítette, akkor úgy morgott, mint aki nem helyesli, hogy mindez akkora zajjal jár.
Nagyon érzékeny fülű cica volt, vájt fülűnek azonban nem mondanám, mert amikor épp a Bon Jovi nótákat gyakoroltam otthon, mindig fedezékbe vonult. Valahogy nem tudta értékelni a dallamos rockzenét.
A zajok ugyanúgy zavarták őt is, ahogy engem, de Makka még rajtam is túltett – nem bírta elviselni, ha a tisztára mosott edények elpakolása közben csörömpöltem. A legrosszabb viszonyban a porszívóval volt, és ahogy az évek alatt egyre jobb teljesítményű és ennél fogva magasabb/erőteljesebb hangon süvítő gépekkel szívattam fel a koszt, Makka félelme ezzel egyenes arányban nőtt. Mivel a macskákat úgy általában, de különösen az én cicáimat mindig is emberszámba vettem, ezért minden ajtót gondosan becsuktam, amíg a többi szobában takarítottam, nehogy zavarjam azt a kis érzékeny fülét. Majd pedig bementem a hálószobába szólni neki, hogy akkor most jönnék a porszivattyúval. Meg is mutattam neki a még be nem kapcsolt gépet, mire ő már a látványától is betojt és kirohant a szobából. A gyors porszívózást követően pedig betessékeltem a tiszta szobába, hogy most már alhat újra nyugalomban.

Manókám napsütötte bundájának illata most is az orromban van. Ilyen különlegesen finom szagot korábban még sosem éreztem, és nagyon szerettem belefúrni az arcomat a hátába, hasába, hogy mélyen beszívjam ezt a kellemes macskaparfümöt. Kumpinak nem volt ilyen illata, ő mással hódított.
A macskáim testével, bundájával való ilyen bensőséges érintkezés egyébként csak jóval később, 3-4 éves korukban történt meg. Egyszer csak megpusziltam Kumpi kobakját a feje tetején a két füle közt, mondván, hogy ugyan mi bajom lehet egy kis toxoplazmózison kívül. Ők ui. nem mentek ki az utcára, így aztán nem érintkeztek más macskákkal, mivel néhány dugába dőlt próbálkozás után föladtam, hogy kinti-benti cicákat faragjak belőlük. Makka, a félénksége miatt, kifejezetten nem akart megismerkedni a természeti környezettel, és úgy voltam vele, hogy akkor már Kumpit sem szoktatom hozzá. Bevallom, féltem is attól, hogy őket is idejekorán elveszíthetem.
Szóval abszolút tiszta macskáknak számítottak, és egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondolna, ha látná, mit össze nem puszilgatom őket. Csak épp a talpukat és a hátsójukat hagytam ki a szórásból. És nem bántam meg, mert macskát puszilgatni a legeslegjobb dolog a világon! :D

Makka nagyon finoman mutatta ki, hogy szeret. Ő nem dörgölőzött úgy, ahogyan azt a legtöbb cica teszi – csak elfeküdt a földön, bürrögő hangot adott, gerincre vágta magát, és kérte, hogy simogassam. Vagy amit a legjobban szerettem tőle: hátra-hátranézve rám, hívott, hogy menjek be vele a hálószobába, felugrott az ágyra, és arra kért, hogy legyünk egy kicsit együtt. Hopp-hopp – hálószoba, ágy, együttlevés… nem illik rosszra gondolni! :D
Ha a kezemet a feje fölé helyeztem, ő kinyújtotta a nyakát, és belenyomta a fejét a tenyerembe. Nem szeretett a kezembe lenni, de idővel megszokta, hogy néha felkapkodom a földről, és ha nem ficánkol, hanem hagyja, hogy picit babusgassam, akkor hamarabb szabadul. Aztán közösen kitaláltuk, melyik a legkényelmesebb póz számára, amikor a karomban tartom, és abban a testhelyzetben képes volt 1 egész percet is kibírni.
Volt egy különleges szokása: Makka „szopikázott”. Valószínűleg túl korán lett elszakítva az anyukájától (nem én döntöttem így, jönnie kellett), ezért ő kitalálta magának, hogyan érezze magát közel a mamájához. A paplanhuzatot nevezte ki cicamamának, és elkezdte benyálazni, miközben a nyelvecskéje csattogó hangot adott, éppen olyan formán, mint amikor a kiscicák szopnak. A macskanyálat viszont nem szívesen láttuk egy olyan helyen, amivel takarózunk, ezért megtanítottuk neki, hogy a saját mancsát szopikázza. Ahogy elkezdte a műveletet, óvatosan a szája alá toltuk a mellső lábát, és ő onnantól kezdve a saját szőrét nyálazta össze. Hamar megtanulta, hogy így már egész nyugodtan elszórakoztathatja magát anélkül, hogy mi fújjogva leparancsoljuk a takaróról (bár ha mindezt hajnalban adta elő, akkor azért idegesítőt tudott lenni a csattogás), és aztán hosszú éveken át meg is tartotta ezt a szokását, míg végül sajnos egyszer csak abbahagyta. Az ok a 2 másik macska jelenléte volt.

 

le kell meózni a díszletet

Sokáig azt hittem, Makka az egyetlen cica, aki nem tud dorombolni. Ő ui. évekig elrejtette előlem ezt a képességét. Aztán egy szép napon megtört a jég, és onnantól kezdve egyre jobban ment neki, míg végül pont úgy dorombolt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
Miután a testvére elment, még szorosabbra fonódott a kapcsolatunk, és megengedtem neki, hogy velem aludjon. Olyan ügyesen feküdt mellettem, hogy könnyű volt együtt aludni. A jobb combom mentén, a combom felé fordulva elnyúlt, és csak akkor jött egy kicsit feljebb, ha átfordultam a másik oldalamra, félig hasra fekve. A popójával bekuckózott a hónom alá, én pedig visszakézzel érinteni tudtam a hátát, a pofikáját. A dorombolása volt a legszebb altatódal.
Benne ott volt a régi MAKKA – elsősorban a testi adottságai miatt éreztem így, és a tekintete is szinte pont olyan volt a nagy, okos szemeinek köszönhetően. És közben mégis más volt: önmaga.
Ő volt és ő marad örökre a Kedvenc cicám.

2. fejezet: Legdrágább Kincseim

Az élet nem élet macska nélkül, és akinek az első szava az volt, hogy „tita”, amellett mindig lennie kell egy cicának. Vagy többnek.
A veszteség után egyértelmű volt, hogy kell egy új cicagyerek. Mivel MAKKÁ-t a világ legszebb macsekjának láttam, nem volt kérdés, hogy az utódját is ugyanattól a macskamamától fogom „beszerezni”. Az anyuka – Baba – még ereje teljében volt, és 2001. április 6-án új alommal ajándékozta meg a gazdáit, egy nagyon kedves nénit és bácsit, akik az akkori párom ismeretségi körébe tartoztak. 1 héttel a gyermekáldást követően elmentünk hozzájuk babanézőbe, és örömmel konstatáltam, hogy 2 barna cirmos is van az alomban. Később kiderült, hogy az egyikük fiú, a másik pedig kislány. Hetente mentünk és figyelgettük, ahogy cseperednek. Mindenképp a kislányt akartam elhozni, mert akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy kandúrom legyen – csak mert az első MAKKA lány volt.
A nagy macskaszemlélgetés közepette megvillant egy teljesen más színű pocok is, egy fehér-szürke cirmos, fehér zoknikkal, fehér előkével. Rettentő erőteljesen mutogatta magát – magából is elsősorban a pocakrészt –, mint aki azért könyörög, hogy inkább őt válasszuk. El is varázsolt rendesen, de én továbbra is az első kiválasztotthoz ragaszkodtam, hiszen ő pont úgy nézett ki, mint MAKKA. Sajnos az én kis kegyeltem, a barna cirmos leányzó inkább az anyukájával akart maradni, és félénken egyre beljebb húzódott a dobozban, nehogy elérjem. Ezt a sértést!

 

Az egyik ilyen látogatás után felvetődött, miért ne lehetne két cicánk, és akkor az is a miénk lenne, aki annyira jönni akar, és az is, akit meg én akarom, hogy jöjjön. De egy darabig, mindenféle ürügyeket kitalálva, lebeszéltem magam arról, hogy kétgyerekes anyuka legyek. Végül aztán a szív győzött, és nagy hirtelen ikreim lettek. Az akarom-gyereknek azonnal a Makka nevet adtam, a kis magamutogatót pedig – egy hamburgerezés alkalmával az asztalon illatozó sült krumpli láttán – Krumplinak neveztük el, mert a pocakja, amit ő olyan nagy hévvel szeretett mutogatni, épp olyan volt, mint egy szép szem burgonya. A Krumpli név hamar Kumpira módosult a könnyebb kiejtés érdekében – más kérdés, hogy a fülnek nem éppen tetszetős, sőt inkább röhejes nevet sikerült találnunk. A többi becéző forma maradjon magánügy, úgy sincs értelme leírni a százféle névváltozatot, amit a szeretet okán képes az ember kitalálni egy ilyen kis szőrgombócra. Lényeg, hogy Kumpi hamar megjegyezte, hogy ezzel az idétlen szóval őt hívom. :D

a nap, amikor az anyukátok lettem - 2001 tavaszán

Makka és Kumpi, a két kis dinnye, elképesztően vicces dolgokat műveltek, amit leírni persze nem lehet. Mindketten imádni való kölkök voltak. Az egyéniségük teljesen különbözött egymástól, de felnőtt korukra kiderült, hogy egy dologban abszolút megegyeznek: csak és kizárólag engem szerettek. Na jó, egy picit másokat is, de ANYA akkor is csak egy volt számukra. :)
Egymással is jól kijöttek, és amíg egyedül éltem, gyakran tapasztaltam, hogy hol Makka gondoskodott Kumpiról, hol pedig fordítva – szeretettel nyalogatták egymást. A fotelban összebújva szundikáltak, mivel velem tilos volt, én ui. sokáig képtelen voltam macskával aludni.

 

leigázva

egyetértésben

♥

az utolsó együttalvás - 2009 karácsonya

a hobbim lelkes követői  - 2011 szeptember

Alig 2 éves korukra hárman maradtunk, és onnantól elmélyült a kapcsolatunk. Már csak rájuk összpontosítottam. 6 évesek voltak, amikor átélték az első költözést, de szerencsére negyedórás szimatolás után máris otthon érezték magukat az új lakásban, ott, ahol most is lakom.
Mivel Anya fölöttem lakik, könnyen be tudott segíteni a „gyereknevelésbe”. Amikor 1-1 hétre az ország másik felében énekeltem az óvodákban, addig ő gondoskodott a macsekjaimról. Ekkor derült ki igazán, hogy Makka és Kumpi nehezen viselik, ha másvalakitől kapják a kaját, sőt a szeretgetésből Anyától – az ő legnagyobb bánatára – nem is nagyon kértek.
Amikor fél évre külföldre költöztem, 1 hónapnyi kitartó várakozás után lelkileg mindketten elfáradtak, feladták a büszkeségüket, és belátták, hogy el kell fogadniuk a szeretgetést az anyukámtól is, hiszen rajta kívül ezt egy darabig senki mástól nem kapták meg.
Én odakint nem is mertem rájuk gondolni, szinte jelenlétvesztéses állapotban dolgoztam nap nap után, különben nem bírtam volna a nélkülük való létet. Amikor 4 hónap után hazajöttem, ők azonnal tudták, hogy én vagyok az, és mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra együtt vagyunk.
Én azonban megint magukra hagytam őket. Szerencsére csak kb. feleannyi időre, mint első alkalommal, de amikor hazajöttem, mást is hoztam magammal. A cicáimnak új apukájuk lett, és 2 másik macskával is osztozniuk kellett az otthonukon. A párom ui. hozzám hasonlóan szintén hideg üvegburának tartaná az életet cirkányok nélkül. Persze Makka és Kumpi számára a lét sokkal jobb volt édes hármasban. Az összeköltözés hatalmas törést jelentett a számukra. Kettejük közül is főleg Kumpit viselte meg. Nem beszélve a Kutyafül cicáiról, akik eleinte ugyanúgy nehezen vették az együttéléssel járó akadályokat. Pontosan olyan lehetett ez nekik, mintha bennünket össze akart volna zárni egy óriás a nemszeretem szomszédokkal. Azt hiszem, én sosem tudnék hozzászokni.

Hirtelen vége szakadt a gondtalan életnek. Kumpi agresszorként lépett fel, féltette a pozícióját, és sokat bántotta Mollyt, a Kutyafül nőstény cicáját. Mi meg olyankor szegény Kumpit büntettük. Egy elfertőződött harapásnak Molly farkincáján végül orvos lett a vége.
Egy idő után aztán a 2 mostohatesó összefogott, és letaszította a trónjáról az én Kumpikutyimat. Akkor kezdődtek az igazi nagy bajok – ketten támadtak egy ellen, és Kumpiból megtört, rettegő cica lett. A szívem is belesajdult, ha láttam a támadni készülő Leot, és folyton lesben álltam, hogy elejét vegyem az összecsapásnak. De ez nem mindig sikerült.
Makka, Kumpival ellentétben elfogadta Molly-t és Leot, és ha nem is lettek puszipajtások, de volt rá példa, hogy kedvesen üdvözölték egymást.
Makka talán a félénksége miatt is békeszerető volt, és csak akkor suhintott oda a Kutyánszki cicáinak, ha azok előzőleg viccből csintalankodtak vele. Sőt volt arra is példa, hogy Makka játszani hívta Leot, és élvezte, ha kergetik.

Kumpi itt még agresszorként lefetyel, miközben Leo figyeli - 2009 június

tűzszünet - 2012 február

balra: Makka, Kumpi és Leo; jobbra: Makka és Molly - 2012 augusztus

tűzszünet vol.2 - az albérletben 2014 tavaszán

ritka pillanat a felújított lakásban - 2014 július

Aztán köztük is odalett az egyetértés, miután Kumpi elment. Már csak Makka volt, akivel szórakozni lehetett, és őt kezdték el bántani. Különösen Leo, akinek időközben megváltozott a hormonműködése. Mancikám nehezen viselte az atrocitásokat, de szinte sosem vágott vissza, és megfélemlített lett. Gyakran elbújt a hálószobában a komód és a kiserkély ajtaja közötti helyen, és onnan leste, hogy követik-e. Természetesen őt is mindig megvédtem, de úgy sajnáltam, hogy ilyesmit kellett elszenvednie.
Haragudtam Leora és Molly-ra, de ez nem tartott sokáig, mert ők is szeretni valóak. Szerencsére gyakran itthon voltam velük, így szemmel tudtam tartani őket.

A Kutyafül és az én két cicalányom viszont jól kijöttek egymással, de így is világosan látszott, hogy nem hódította meg annyira a szívüket, ahogy én az ő gyerekeiét. A Kutyánszki Kumpival majdnem 6 évig élt együtt, de ebből az időből csaknem 3 év azzal telt, hogy Kumpi háborúzott az ő cicáival. Így bizonyára nem volt könnyű megszeretni az én harcias macskámat. A kapcsolatuk inkább akkor mélyült el, amikor megváltozott a felállás, és üldözőből üldözött lett.
Makka kapcsán más volt a helyzet, őt könnyű volt megszeretni, de mivel ő eleve nehezen fogadott el rajtam kívül mást, így ez valamelyest meggátolta a szeretet kiteljesedését. Ráadásul a Kutyafül keveset is volt itthon ahhoz, hogy esélye legyen magához édesgetni őt. De azért voltak szép jelenetek így is, láttam, hogy Makka tőle is elfogadja a simogatást, és kialakult a bizalom.

a Kutyafül és a csajok - 2009 augusztus

szieszta - 2009 nyara

Makka és Kumpi egymás felé irányuló gyengédségének egyértelműen Molly és Leo jelenléte vetett véget. Többé már nem bújtak össze, nem gondoskodtak egymásról, sőt egyáltalán nem foglalkoztak egymással. Kumpi halálakor Makkán nem vettem észre hiányérzetet, és ez egy kicsit fájt is. Bár egy állat szempontjából mindenképp jobb, ha nem kell szenvednie a társa elvesztésének fájdalmától.