2017. január 7., szombat

3. fejezet: Makka



Makka egy darabig félénk volt velem szemben, időbe telt elnyerni a bizalmát, de végül odáig „fajultak” a dolgok, hogy rajtam kívül senkivel sem tudott a kettőnkéhez hasonló szintű bizalmas viszonyt kialakítani. A régi apukáját ugyan gyerekfejjel szerette, de mivel keveset voltak együtt, nem kötődtek úgy egymáshoz. Sok évvel később az új apukájának is jó időbe telt, mire olyan kegyben részesülhetett, hogy láthassa, sőt megsimogathassa a pocakját. Ehhez képest az ilyen-olyan szerelő bácsikkal szemben kifejezetten bátran és barátságosan viselkedett, és a műszeres táskáik tartalma mindig nagy érdeklődést váltott ki belőle. Úgy tűnt, szívesen megtanulna konvektort, bojlert és bútort szerelni is.






2001 - 2009


Makkát a méretei miatt mindig kandúrnak nézték, és idősebb korára sűrűn kapott olyan, kissé sértő, megjegyzéseket, ami azt sugallta, nem ártana fogynia. Persze ezektől rendre nem ő, hanem én bántódtam meg, és tiltakoztam a vádak ellen. Makka ui. tényleg nem volt kövér, csak félperzsa lévén igen tömött volt a bundája, ami főleg idősebb korára, az ivartalanítást követően vált különösen széppé. Főleg télvíz idején nőtt még látványosabbra, és Makka csak úgy tündökölt tőle. A mellkasán olyankor két, egészen sötétbarna színű nyakláncot mintázó félkörívet viselt, és a hátán lévő majdnem fekete sáv is erőteljesebbé vált. Na jó, azért be kell látni, a zimankó miatt muszáj volt egy picit felszedni magára nem csak szőrileg is.
Kumpi dettó, rá éppen úgy érvényesek voltak a fent leírtak, sőt kettejük közül mindenkinek ő tetszett jobban. Csak Anya és én voltunk azok, akik Makkát tartottuk szebbnek. Valószínűleg a régi MAKKÁ-hoz fűződő érzelmek és emlékek miatt lehetett.




télen (2013) - nyáron (2008)


Az én kis Bohócképűm maga volt a kiegyensúlyozottság. Élete utolsó 1 hónapját leszámítva sosem láttam szomorúnak. Kicsi korában persze rengeteget idétlenkedtek a testvérével, de felnőttként a játék nem igazán érdekelte. Egyedül az alufóliából sodort labdával lehetett felkelteni az érdeklődését, sőt a labda szót is értette. Nagyon magasra tudott ugrani a feléje dobott kis galacsin láttán, amit az egyik mancsával a levegőben lecsapott, vagy épp őrült módjára rohant a guruló laszti után. De csak úgy a bútormentes nappaliba berohanni is jó móka volt számára, amit leírhatatlanul vicces hanggal kísért. Ez az ún. „bürrögés” abszolút a jókedv jele volt nála, és rendszerint pocakmutogatásba torkollt. A kérdéses hangot egyébként még fiatal korában fejlesztette ki Kumpival egyetemben, és csak akkor mutatták be, amikor a munkám miatt egy-egy hetet más városokban töltöttem – tőlük távol. Ahogy hazaérkezve kicsomagoltam a sporttáskából, ők ketten beleugrottak, és egymást nyalogatva ezen a fura hangon panaszkodtak-örvendeztek, hogy végre otthon vagyok. Lenyávogósodtak – ahogyan ezt a jelenséget akkoriban nevezetem.






Makka tekintetéből sütött az a nagy mennyiségű ész, ami a kobakjában volt. Ez bárkinek feltűnt, még ha csak fotón látta is. Eszességét leginkább a jólneveltségéből lehetett leszűrni, ő ui. valóban nem csinálta azt, amit nem volt szabad. Megértette és szót fogadott. Akkor legalábbis biztos, ha jelen voltam. :D
Arcocskája vidámságot tükrözött, emiatt Bohócképűnek is neveztem a természetesen megannyi más becenév mellett.










Makkermanó egyébként megfigyelőkameraként is működött, és „idős” korára valóban úgy viselkedett, mint az öregasszonyok, akik a függöny mögül lesik az utcabeli történéseket. Ha pedig a kukás autó a kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőnél az üvegeket tartalmazó kukát ürítette, akkor úgy morgott, mint aki nem helyesli, hogy mindez akkora zajjal jár.
Nagyon érzékeny fülű cica volt, vájt fülűnek azonban nem mondanám, mert amikor épp a Bon Jovi nótákat gyakoroltam otthon, mindig fedezékbe vonult. Valahogy nem tudta értékelni a dallamos rockzenét.
A zajok ugyanúgy zavarták őt is, ahogy engem, de Makka még rajtam is túltett – nem bírta elviselni, ha a tisztára mosott edények elpakolása közben csörömpöltem. A legrosszabb viszonyban a porszívóval volt, és ahogy az évek alatt egyre jobb teljesítményű és ennél fogva magasabb/erőteljesebb hangon süvítő gépekkel szívattam fel a koszt, Makka félelme ezzel egyenes arányban nőtt. Mivel a macskákat úgy általában, de különösen az én cicáimat mindig is emberszámba vettem, ezért minden ajtót gondosan becsuktam, amíg a többi szobában takarítottam, nehogy zavarjam azt a kis érzékeny fülét. Majd pedig bementem a hálószobába szólni neki, hogy akkor most jönnék a porszivattyúval. Meg is mutattam neki a még be nem kapcsolt gépet, mire ő már a látványától is betojt és kirohant a szobából. A gyors porszívózást követően pedig betessékeltem a tiszta szobába, hogy most már alhat újra nyugalomban.

Manókám napsütötte bundájának illata most is az orromban van. Ilyen különlegesen finom szagot korábban még sosem éreztem, és nagyon szerettem belefúrni az arcomat a hátába, hasába, hogy mélyen beszívjam ezt a kellemes macskaparfümöt. Kumpinak nem volt ilyen illata, ő mással hódított.
A macskáim testével, bundájával való ilyen bensőséges érintkezés egyébként csak jóval később, 3-4 éves korukban történt meg. Egyszer csak megpusziltam Kumpi kobakját a feje tetején a két füle közt, mondván, hogy ugyan mi bajom lehet egy kis toxoplazmózison kívül. Ők ui. nem mentek ki az utcára, így aztán nem érintkeztek más macskákkal, mivel néhány dugába dőlt próbálkozás után föladtam, hogy kinti-benti cicákat faragjak belőlük. Makka, a félénksége miatt, kifejezetten nem akart megismerkedni a természeti környezettel, és úgy voltam vele, hogy akkor már Kumpit sem szoktatom hozzá. Bevallom, féltem is attól, hogy őket is idejekorán elveszíthetem.
Szóval abszolút tiszta macskáknak számítottak, és egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondolna, ha látná, mit össze nem puszilgatom őket. Csak épp a talpukat és a hátsójukat hagytam ki a szórásból. És nem bántam meg, mert macskát puszilgatni a legeslegjobb dolog a világon! :D







Makka nagyon finoman mutatta ki, hogy szeret. Ő nem dörgölőzött úgy, ahogyan azt a legtöbb cica teszi – csak elfeküdt a földön, bürrögő hangot adott, gerincre vágta magát, és kérte, hogy simogassam. Vagy amit a legjobban szerettem tőle: hátra-hátranézve rám, hívott, hogy menjek be vele a hálószobába, felugrott az ágyra, és arra kért, hogy legyünk egy kicsit együtt. Hopp-hopp – hálószoba, ágy, együttlevés… nem illik rosszra gondolni! :D
Ha a kezemet a feje fölé helyeztem, ő kinyújtotta a nyakát, és belenyomta a fejét a tenyerembe. Nem szeretett a kezembe lenni, de idővel megszokta, hogy néha felkapkodom a földről, és ha nem ficánkol, hanem hagyja, hogy picit babusgassam, akkor hamarabb szabadul. Aztán közösen kitaláltuk, melyik a legkényelmesebb póz számára, amikor a karomban tartom, és abban a testhelyzetben képes volt 1 egész percet is kibírni.
Volt egy különleges szokása: Makka „szopikázott”. Valószínűleg túl korán lett elszakítva az anyukájától (nem én döntöttem így, jönnie kellett), ezért ő kitalálta magának, hogyan érezze magát közel a mamájához. A paplanhuzatot nevezte ki cicamamának, és elkezdte benyálazni, miközben a nyelvecskéje csattogó hangot adott, éppen olyan formán, mint amikor a kiscicák szopnak. A macskanyálat viszont nem szívesen láttuk egy olyan helyen, amivel takarózunk, ezért megtanítottuk neki, hogy a saját mancsát szopikázza. Ahogy elkezdte a műveletet, óvatosan a szája alá toltuk a mellső lábát, és ő onnantól kezdve a saját szőrét nyálazta össze. Hamar megtanulta, hogy így már egész nyugodtan elszórakoztathatja magát anélkül, hogy mi fújjogva leparancsoljuk a takaróról (bár ha mindezt hajnalban adta elő, akkor azért idegesítőt tudott lenni a csattogás), és aztán hosszú éveken át meg is tartotta ezt a szokását, míg végül sajnos egyszer csak abbahagyta. Az ok a 2 másik macska jelenléte volt.





 








le kell meózni a díszletet






Sokáig azt hittem, Makka az egyetlen cica, aki nem tud dorombolni. Ő ui. évekig elrejtette előlem ezt a képességét. Aztán egy szép napon megtört a jég, és onnantól kezdve egyre jobban ment neki, míg végül pont úgy dorombolt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
Miután a testvére elment, még szorosabbra fonódott a kapcsolatunk, és megengedtem neki, hogy velem aludjon. Olyan ügyesen feküdt mellettem, hogy könnyű volt együtt aludni. A jobb combom mentén, a combom felé fordulva elnyúlt, és csak akkor jött egy kicsit feljebb, ha átfordultam a másik oldalamra, félig hasra fekve. A popójával bekuckózott a hónom alá, én pedig visszakézzel érinteni tudtam a hátát, a pofikáját. A dorombolása volt a legszebb altatódal.
Benne ott volt a régi MAKKA – elsősorban a testi adottságai miatt éreztem így, és a tekintete is szinte pont olyan volt a nagy, okos szemeinek köszönhetően. És közben mégis más volt: önmaga.
Ő volt és ő marad örökre a Kedvenc cicám.







2 megjegyzés:

  1. Okos kis buksikája... :'( ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ♥ Mindig azt várom, hogy kijön velem reggel a konyhába, vagy az ágy mellett, a szőnyegen mutogatja a pocakját este. :(

      Törlés