4. fejezet: Kumpi

Kumpiról először mindig a kiskori énje jut eszembe, ahogy mutogatja magát a dobozban, hogy vigyem magammal őt is. Leírhatatlanul aranyos volt, és ellenállhatatlanul bájos. Nem véletlenül nem tudtam nemet mondani a szavak nélküli kérésére: a tiéd akarok lenni.

Makkával ellentétben ő szomorkás szemű cica volt, és ennek a tekintetnek néha meg is kellett felelnie: néhanapján előfordult, hogy 1-2 órán át a fotelban, a támla felé befordulva, depis pózban gubbasztott. Nem lehetett kizökkenteni ebből a sarokba állított, duzzogó kisgyerekre hajazó lelkiállapotból. Szerencsére nem ez a hangulat volt rá jellemző, és az ébren töltött órák nagy részében kiegyensúlyozott volt. Kivétel, amikor a másik irányba is sikerült kibillennie abból az alaphangulatból, amit úgy általában normálisnak nevezünk. Ennek a kiugróan pozitív állapotnak volt ám előjele: a szeme narancssárgára váltott, és Kumpi „megőrült”. Az eszétvesztettség idején a legklasszabb és egyben a legfélelmetesebb cselekedet a „fejjel rohanok a macskaajtónak” jelenet volt, amikor is hatalmas robajjal átrohant a kisajtón oda, majd vissza. (A kisajtó lengő része le is szakadt egyszer.) Mindezt trappolással kísérte egészen a nagyszobáig. A trappolás pedig kifejlett macska korában a nagyobbacska testtömegnek köszönhetően már nem is olyan kis zajjal járt. Mindehhez tű hang párosult, ami elég viccesnek hatott a nagy bufli fejét látva. (Egy kedves ismerősöm el is nevezte őt lángosképűnek.)

jobbra fent: az ominózus "depis póz";
balra lent: a kötött sapka, ami nem találta meg az igazi gazdáját, és csak a macskáim próbálták fel

szomorkás szemek + tériszony
a régi lakásban 2004 nyarán

Kutyika (ez is egy mások számára érthetetlen névváltozata a Kumpinak) kimondottan kényesen tudott nyávogni, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, pl. le lett tessékelve valahonnan, ahol őkelmének nem volt szabad lennie, akkor emberi érzelmekre emlékeztető jó' van naaa!-szerű sipítással véleményezte.

Kumpi emellett igazi rontópál volt. Ezt a csodás képességét elsősorban akkor szerette megcsillogtatni, amikor őszerinte reggel túl sokáig aludtam. Hangsúlyozom, őszerinte, mert szerintem marhára nem, sőt az óra is engem igazolt, mert 6-kor még simán és büntetlenül lehet durmolni, főleg hétvégén. Kumpi persze ezt felesleges és számára unalmas tevékenységnek ítélte, és mindent elkövetett, hogy felverjen. Az ébresztőóra funkció 1. fokozata az volt, hogy felugrott az ágyra, a fejem közelébe ült és mereven bámult. Ezt a csukott szemhéjamon át is láttam. (Na jó, néha lestem.) A 2. fokozat a manccsal való rásegítésben öltött testet, de szerencsére a karmocskák behúzva maradtak – így érintette az arcomat, és én mindezt simogatásnak éreztem.

A 3. fokozatra kapcsolás oka nyilván az lehetett, hogy „anya csak nem akart felkelni”, ezért aztán alattomosabb ébresztési technika bevetéséhez kellett folyamodni. Anya (ez most én vagyok, nem az én anyukám) kedvenc porfogóit szemelte ki gaztette eszközének. Ezek a porfogók az ágyam melletti polcon sorakoztak, úgy mint tengerpartról hozott csigaházak, mini üvegbe tuszkolt homok, csudálatosan szép kavicsok, amit csak külföldön talál az ember, Keanu Reeves pici képe mini képkeretben és a szent Bon Jovi CD-k. Kumpinak bezzeg semmi sem volt szent, de nagyon jól tudta, hogy számomra a fent felsorolt kincsek mind ilyen státuszban leledzenek. Ezeket kell leverni, és akkor anya felébred.
Eme 3. ébresztési fokozat B változata a zsinórok kirángatása a bútor mögül, ill. ezt követően azok rágása volt. A technika olyan jól bevált – lásd: anya szeme azonnal kipattant, teste hamar függőleges pozícióba került és felpattant az ágyból, csak hogy mentse az értékeket –, hogy az 1. és 2. ébresztési fokozatról hamar a harmadikra kapcsolt, sőt néha azzal kezdte. Máig nem értem, miért volt az jó neki, hogy azonnal érzelmi vulkánkitörést produkálva leszidtam, mint a bokrot, ő meg kufircolt kifelé hallva-látva a mennydörgésemet. De nyilván ez nem számított, lényeg, hogy felébredtem.

Kumpicseknek tériszonya volt, ami a régi lakásban a 3. emeletről letekintve teljesen érthető, de átköltözve a másik helyre, ő az 1. emeleti, korlátra rögzített kifutóra sem ugrott fel soha, annyira rettegett. Pedig anno nem ő esett ki a nagy magasságból, hanem Makka, akin viszont nyomát sem lehetett látni a magasságtól való félelemnek sem közvetlenül a - szerencsére sérülések nélkül megúszott - baleset után, sem pedig később.

 

bohóckodás Kumpi módra

 

napozni sem lehetett nélküle

a pocakmutogatás nagymestere - 2009 június

az ivartalanító műtét után - 2009 október

2009. december 24.

a húsra pályázik, a víz szagolgatása csak elterelés -
2013 novembere

Kumpi nagyon tudott szeretni, és csak engem. A ragaszkodását néha nemkívánatosnak éreztem, mert ő ott volt mindenütt, ha kellett, ha nem. Még szépítkezni sem tudtam anélkül, hogy ne akarna bejönni a fürdőszobába, és ne vizslatná a műveletet. Felugrott a kád szélére, és nyúlkált + tű hangon nyirvogott. Addig ült ott, amíg nem végeztem.
Fiatalabb korában szívesen felugrott az ölembe, amikor a fotelban ültem, és gerincre fordulva bekuckózott az egyik karomhoz. Képes volt így aludni vagy 2 órán át. Ahogy már fentebb írtam, reggelente az ágyra is felugrott, de nem csak azért, hogy galád módon felébresszen, hanem olykor kedve támadt velem aludni még egy kicsit. Olyankor bebújt a paplan alá, vagy csak letáborozott mellettem, és vég nélkül dorombolt.

Maximálisan megbízott bennem, gyakorlatilag bármit megtehettem vele, és még a szidástól sem bántódott meg.
Az én kis "mágnesem" szinte senkivel nem óhajtott megismerkedni, barátságot kötni meg pláne nem, így aztán a különféle szerelő bácsik, a haverok és a barátnők sem nagyon élvezhették a jelenlétét. Az ő kis lakásnyi világának középpontja mindvégig én voltam.
Olyan nagyon szeretett engem, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, amikor elment.

a borsó meg a héja

2004 nyarán

2010 novemberében