2. fejezet: Legdrágább Kincseim

Az élet nem élet macska nélkül, és akinek az első szava az volt, hogy „tita”, amellett mindig lennie kell egy cicának. Vagy többnek.
A veszteség után egyértelmű volt, hogy kell egy új cicagyerek. Mivel MAKKÁ-t a világ legszebb macsekjának láttam, nem volt kérdés, hogy az utódját is ugyanattól a macskamamától fogom „beszerezni”. Az anyuka – Baba – még ereje teljében volt, és 2001. április 6-án új alommal ajándékozta meg a gazdáit, egy nagyon kedves nénit és bácsit, akik az akkori párom ismeretségi körébe tartoztak. 1 héttel a gyermekáldást követően elmentünk hozzájuk babanézőbe, és örömmel konstatáltam, hogy 2 barna cirmos is van az alomban. Később kiderült, hogy az egyikük fiú, a másik pedig kislány. Hetente mentünk és figyelgettük, ahogy cseperednek. Mindenképp a kislányt akartam elhozni, mert akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy kandúrom legyen – csak mert az első MAKKA lány volt.
A nagy macskaszemlélgetés közepette megvillant egy teljesen más színű pocok is, egy fehér-szürke cirmos, fehér zoknikkal, fehér előkével. Rettentő erőteljesen mutogatta magát – magából is elsősorban a pocakrészt –, mint aki azért könyörög, hogy inkább őt válasszuk. El is varázsolt rendesen, de én továbbra is az első kiválasztotthoz ragaszkodtam, hiszen ő pont úgy nézett ki, mint MAKKA. Sajnos az én kis kegyeltem, a barna cirmos leányzó inkább az anyukájával akart maradni, és félénken egyre beljebb húzódott a dobozban, nehogy elérjem. Ezt a sértést!

 

Az egyik ilyen látogatás után felvetődött, miért ne lehetne két cicánk, és akkor az is a miénk lenne, aki annyira jönni akar, és az is, akit meg én akarom, hogy jöjjön. De egy darabig, mindenféle ürügyeket kitalálva, lebeszéltem magam arról, hogy kétgyerekes anyuka legyek. Végül aztán a szív győzött, és nagy hirtelen ikreim lettek. Az akarom-gyereknek azonnal a Makka nevet adtam, a kis magamutogatót pedig – egy hamburgerezés alkalmával az asztalon illatozó sült krumpli láttán – Krumplinak neveztük el, mert a pocakja, amit ő olyan nagy hévvel szeretett mutogatni, épp olyan volt, mint egy szép szem burgonya. A Krumpli név hamar Kumpira módosult a könnyebb kiejtés érdekében – más kérdés, hogy a fülnek nem éppen tetszetős, sőt inkább röhejes nevet sikerült találnunk. A többi becéző forma maradjon magánügy, úgy sincs értelme leírni a százféle névváltozatot, amit a szeretet okán képes az ember kitalálni egy ilyen kis szőrgombócra. Lényeg, hogy Kumpi hamar megjegyezte, hogy ezzel az idétlen szóval őt hívom. :D

a nap, amikor az anyukátok lettem - 2001 tavaszán

Makka és Kumpi, a két kis dinnye, elképesztően vicces dolgokat műveltek, amit leírni persze nem lehet. Mindketten imádni való kölkök voltak. Az egyéniségük teljesen különbözött egymástól, de felnőtt korukra kiderült, hogy egy dologban abszolút megegyeznek: csak és kizárólag engem szerettek. Na jó, egy picit másokat is, de ANYA akkor is csak egy volt számukra. :)
Egymással is jól kijöttek, és amíg egyedül éltem, gyakran tapasztaltam, hogy hol Makka gondoskodott Kumpiról, hol pedig fordítva – szeretettel nyalogatták egymást. A fotelban összebújva szundikáltak, mivel velem tilos volt, én ui. sokáig képtelen voltam macskával aludni.

 

leigázva

egyetértésben

♥

az utolsó együttalvás - 2009 karácsonya

a hobbim lelkes követői  - 2011 szeptember

Alig 2 éves korukra hárman maradtunk, és onnantól elmélyült a kapcsolatunk. Már csak rájuk összpontosítottam. 6 évesek voltak, amikor átélték az első költözést, de szerencsére negyedórás szimatolás után máris otthon érezték magukat az új lakásban, ott, ahol most is lakom.
Mivel Anya fölöttem lakik, könnyen be tudott segíteni a „gyereknevelésbe”. Amikor 1-1 hétre az ország másik felében énekeltem az óvodákban, addig ő gondoskodott a macsekjaimról. Ekkor derült ki igazán, hogy Makka és Kumpi nehezen viselik, ha másvalakitől kapják a kaját, sőt a szeretgetésből Anyától – az ő legnagyobb bánatára – nem is nagyon kértek.
Amikor fél évre külföldre költöztem, 1 hónapnyi kitartó várakozás után lelkileg mindketten elfáradtak, feladták a büszkeségüket, és belátták, hogy el kell fogadniuk a szeretgetést az anyukámtól is, hiszen rajta kívül ezt egy darabig senki mástól nem kapták meg.
Én odakint nem is mertem rájuk gondolni, szinte jelenlétvesztéses állapotban dolgoztam nap nap után, különben nem bírtam volna a nélkülük való létet. Amikor 4 hónap után hazajöttem, ők azonnal tudták, hogy én vagyok az, és mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra együtt vagyunk.
Én azonban megint magukra hagytam őket. Szerencsére csak kb. feleannyi időre, mint első alkalommal, de amikor hazajöttem, mást is hoztam magammal. A cicáimnak új apukájuk lett, és 2 másik macskával is osztozniuk kellett az otthonukon. A párom ui. hozzám hasonlóan szintén hideg üvegburának tartaná az életet cirkányok nélkül. Persze Makka és Kumpi számára a lét sokkal jobb volt édes hármasban. Az összeköltözés hatalmas törést jelentett a számukra. Kettejük közül is főleg Kumpit viselte meg. Nem beszélve a Kutyafül cicáiról, akik eleinte ugyanúgy nehezen vették az együttéléssel járó akadályokat. Pontosan olyan lehetett ez nekik, mintha bennünket össze akart volna zárni egy óriás a nemszeretem szomszédokkal. Azt hiszem, én sosem tudnék hozzászokni.

Hirtelen vége szakadt a gondtalan életnek. Kumpi agresszorként lépett fel, féltette a pozícióját, és sokat bántotta Mollyt, a Kutyafül nőstény cicáját. Mi meg olyankor szegény Kumpit büntettük. Egy elfertőződött harapásnak Molly farkincáján végül orvos lett a vége.
Egy idő után aztán a 2 mostohatesó összefogott, és letaszította a trónjáról az én Kumpikutyimat. Akkor kezdődtek az igazi nagy bajok – ketten támadtak egy ellen, és Kumpiból megtört, rettegő cica lett. A szívem is belesajdult, ha láttam a támadni készülő Leot, és folyton lesben álltam, hogy elejét vegyem az összecsapásnak. De ez nem mindig sikerült.
Makka, Kumpival ellentétben elfogadta Molly-t és Leot, és ha nem is lettek puszipajtások, de volt rá példa, hogy kedvesen üdvözölték egymást.
Makka talán a félénksége miatt is békeszerető volt, és csak akkor suhintott oda a Kutyánszki cicáinak, ha azok előzőleg viccből csintalankodtak vele. Sőt volt arra is példa, hogy Makka játszani hívta Leot, és élvezte, ha kergetik.

Kumpi itt még agresszorként lefetyel, miközben Leo figyeli - 2009 június

tűzszünet - 2012 február

balra: Makka, Kumpi és Leo; jobbra: Makka és Molly - 2012 augusztus

tűzszünet vol.2 - az albérletben 2014 tavaszán

ritka pillanat a felújított lakásban - 2014 július

Aztán köztük is odalett az egyetértés, miután Kumpi elment. Már csak Makka volt, akivel szórakozni lehetett, és őt kezdték el bántani. Különösen Leo, akinek időközben megváltozott a hormonműködése. Mancikám nehezen viselte az atrocitásokat, de szinte sosem vágott vissza, és megfélemlített lett. Gyakran elbújt a hálószobában a komód és a kiserkély ajtaja közötti helyen, és onnan leste, hogy követik-e. Természetesen őt is mindig megvédtem, de úgy sajnáltam, hogy ilyesmit kellett elszenvednie.
Haragudtam Leora és Molly-ra, de ez nem tartott sokáig, mert ők is szeretni valóak. Szerencsére gyakran itthon voltam velük, így szemmel tudtam tartani őket.

A Kutyafül és az én két cicalányom viszont jól kijöttek egymással, de így is világosan látszott, hogy nem hódította meg annyira a szívüket, ahogy én az ő gyerekeiét. A Kutyánszki Kumpival majdnem 6 évig élt együtt, de ebből az időből csaknem 3 év azzal telt, hogy Kumpi háborúzott az ő cicáival. Így bizonyára nem volt könnyű megszeretni az én harcias macskámat. A kapcsolatuk inkább akkor mélyült el, amikor megváltozott a felállás, és üldözőből üldözött lett.
Makka kapcsán más volt a helyzet, őt könnyű volt megszeretni, de mivel ő eleve nehezen fogadott el rajtam kívül mást, így ez valamelyest meggátolta a szeretet kiteljesedését. Ráadásul a Kutyafül keveset is volt itthon ahhoz, hogy esélye legyen magához édesgetni őt. De azért voltak szép jelenetek így is, láttam, hogy Makka tőle is elfogadja a simogatást, és kialakult a bizalom.

a Kutyafül és a csajok - 2009 augusztus

szieszta - 2009 nyara

Makka és Kumpi egymás felé irányuló gyengédségének egyértelműen Molly és Leo jelenléte vetett véget. Többé már nem bújtak össze, nem gondoskodtak egymásról, sőt egyáltalán nem foglalkoztak egymással. Kumpi halálakor Makkán nem vettem észre hiányérzetet, és ez egy kicsit fájt is. Bár egy állat szempontjából mindenképp jobb, ha nem kell szenvednie a társa elvesztésének fájdalmától.