3. fejezet: Makka

Makka egy darabig félénk volt velem szemben, időbe telt elnyerni a bizalmát, de végül odáig „fajultak” a dolgok, hogy rajtam kívül senkivel sem tudott a kettőnkéhez hasonló szintű bizalmas viszonyt kialakítani. A régi apukáját ugyan gyerekfejjel szerette, de mivel keveset voltak együtt, nem kötődtek úgy egymáshoz. Sok évvel később az új apukájának is jó időbe telt, mire olyan kegyben részesülhetett, hogy láthassa, sőt megsimogathassa a pocakját. Ehhez képest az ilyen-olyan szerelő bácsikkal szemben kifejezetten bátran és barátságosan viselkedett, és a műszeres táskáik tartalma mindig nagy érdeklődést váltott ki belőle. Úgy tűnt, szívesen megtanulna konvektort, bojlert és bútort szerelni is.

2001 - 2009

 

Makkát a méretei miatt mindig kandúrnak nézték, és idősebb korára sűrűn kapott olyan, kissé sértő, megjegyzéseket, ami azt sugallta, nem ártana fogynia. Persze ezektől rendre nem ő, hanem én bántódtam meg, és tiltakoztam a vádak ellen. Makka ui. tényleg nem volt kövér, csak félperzsa lévén igen tömött volt a bundája, ami főleg idősebb korára, az ivartalanítást követően vált különösen széppé. Főleg télvíz idején nőtt még látványosabbra, és Makka csak úgy tündökölt tőle. A mellkasán olyankor két, egészen sötétbarna színű nyakláncot mintázó félkörívet viselt, és a hátán lévő majdnem fekete sáv is erőteljesebbé vált. Na jó, azért be kell látni, a zimankó miatt muszáj volt egy picit felszedni magára nem csak szőrileg is.
Kumpi dettó, rá éppen úgy érvényesek voltak a fent leírtak, sőt kettejük közül mindenkinek ő tetszett jobban. Csak Anya és én voltunk azok, akik Makkát tartottuk szebbnek. Valószínűleg a régi MAKKÁ-hoz fűződő érzelmek és emlékek miatt lehetett.

télen (2013) - nyáron (2008)

Az én kis Bohócképűm maga volt a kiegyensúlyozottság. Élete utolsó 1 hónapját leszámítva sosem láttam szomorúnak. Kicsi korában persze rengeteget idétlenkedtek a testvérével, de felnőttként a játék nem igazán érdekelte. Egyedül az alufóliából sodort labdával lehetett felkelteni az érdeklődését, sőt a labda szót is értette. Nagyon magasra tudott ugrani a feléje dobott kis galacsin láttán, amit az egyik mancsával a levegőben lecsapott, vagy épp őrült módjára rohant a guruló laszti után. De csak úgy a bútormentes nappaliba berohanni is jó móka volt számára, amit leírhatatlanul vicces hanggal kísért. Ez az ún. „bürrögés” abszolút a jókedv jele volt nála, és rendszerint pocakmutogatásba torkollt. A kérdéses hangot egyébként még fiatal korában fejlesztette ki Kumpival egyetemben, és csak akkor mutatták be, amikor a munkám miatt egy-egy hetet más városokban töltöttem – tőlük távol. Ahogy hazaérkezve kicsomagoltam a sporttáskából, ők ketten beleugrottak, és egymást nyalogatva ezen a fura hangon panaszkodtak-örvendeztek, hogy végre otthon vagyok. Lenyávogósodtak – ahogyan ezt a jelenséget akkoriban nevezetem.

 

Makka tekintetéből sütött az a nagy mennyiségű ész, ami a kobakjában volt. Ez bárkinek feltűnt, még ha csak fotón látta is. Eszességét leginkább a jólneveltségéből lehetett leszűrni, ő ui. valóban nem csinálta azt, amit nem volt szabad. Megértette és szót fogadott. Akkor legalábbis biztos, ha jelen voltam. :D
Arcocskája vidámságot tükrözött, emiatt Bohócképűnek is neveztem a természetesen megannyi más becenév mellett.

Makkermanó egyébként megfigyelőkameraként is működött, és „idős” korára valóban úgy viselkedett, mint az öregasszonyok, akik a függöny mögül lesik az utcabeli történéseket. Ha pedig a kukás autó a kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőnél az üvegeket tartalmazó kukát ürítette, akkor úgy morgott, mint aki nem helyesli, hogy mindez akkora zajjal jár.
Nagyon érzékeny fülű cica volt, vájt fülűnek azonban nem mondanám, mert amikor épp a Bon Jovi nótákat gyakoroltam otthon, mindig fedezékbe vonult. Valahogy nem tudta értékelni a dallamos rockzenét.
A zajok ugyanúgy zavarták őt is, ahogy engem, de Makka még rajtam is túltett – nem bírta elviselni, ha a tisztára mosott edények elpakolása közben csörömpöltem. A legrosszabb viszonyban a porszívóval volt, és ahogy az évek alatt egyre jobb teljesítményű és ennél fogva magasabb/erőteljesebb hangon süvítő gépekkel szívattam fel a koszt, Makka félelme ezzel egyenes arányban nőtt. Mivel a macskákat úgy általában, de különösen az én cicáimat mindig is emberszámba vettem, ezért minden ajtót gondosan becsuktam, amíg a többi szobában takarítottam, nehogy zavarjam azt a kis érzékeny fülét. Majd pedig bementem a hálószobába szólni neki, hogy akkor most jönnék a porszivattyúval. Meg is mutattam neki a még be nem kapcsolt gépet, mire ő már a látványától is betojt és kirohant a szobából. A gyors porszívózást követően pedig betessékeltem a tiszta szobába, hogy most már alhat újra nyugalomban.

Manókám napsütötte bundájának illata most is az orromban van. Ilyen különlegesen finom szagot korábban még sosem éreztem, és nagyon szerettem belefúrni az arcomat a hátába, hasába, hogy mélyen beszívjam ezt a kellemes macskaparfümöt. Kumpinak nem volt ilyen illata, ő mással hódított.
A macskáim testével, bundájával való ilyen bensőséges érintkezés egyébként csak jóval később, 3-4 éves korukban történt meg. Egyszer csak megpusziltam Kumpi kobakját a feje tetején a két füle közt, mondván, hogy ugyan mi bajom lehet egy kis toxoplazmózison kívül. Ők ui. nem mentek ki az utcára, így aztán nem érintkeztek más macskákkal, mivel néhány dugába dőlt próbálkozás után föladtam, hogy kinti-benti cicákat faragjak belőlük. Makka, a félénksége miatt, kifejezetten nem akart megismerkedni a természeti környezettel, és úgy voltam vele, hogy akkor már Kumpit sem szoktatom hozzá. Bevallom, féltem is attól, hogy őket is idejekorán elveszíthetem.
Szóval abszolút tiszta macskáknak számítottak, és egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondolna, ha látná, mit össze nem puszilgatom őket. Csak épp a talpukat és a hátsójukat hagytam ki a szórásból. És nem bántam meg, mert macskát puszilgatni a legeslegjobb dolog a világon! :D

Makka nagyon finoman mutatta ki, hogy szeret. Ő nem dörgölőzött úgy, ahogyan azt a legtöbb cica teszi – csak elfeküdt a földön, bürrögő hangot adott, gerincre vágta magát, és kérte, hogy simogassam. Vagy amit a legjobban szerettem tőle: hátra-hátranézve rám, hívott, hogy menjek be vele a hálószobába, felugrott az ágyra, és arra kért, hogy legyünk egy kicsit együtt. Hopp-hopp – hálószoba, ágy, együttlevés… nem illik rosszra gondolni! :D
Ha a kezemet a feje fölé helyeztem, ő kinyújtotta a nyakát, és belenyomta a fejét a tenyerembe. Nem szeretett a kezembe lenni, de idővel megszokta, hogy néha felkapkodom a földről, és ha nem ficánkol, hanem hagyja, hogy picit babusgassam, akkor hamarabb szabadul. Aztán közösen kitaláltuk, melyik a legkényelmesebb póz számára, amikor a karomban tartom, és abban a testhelyzetben képes volt 1 egész percet is kibírni.
Volt egy különleges szokása: Makka „szopikázott”. Valószínűleg túl korán lett elszakítva az anyukájától (nem én döntöttem így, jönnie kellett), ezért ő kitalálta magának, hogyan érezze magát közel a mamájához. A paplanhuzatot nevezte ki cicamamának, és elkezdte benyálazni, miközben a nyelvecskéje csattogó hangot adott, éppen olyan formán, mint amikor a kiscicák szopnak. A macskanyálat viszont nem szívesen láttuk egy olyan helyen, amivel takarózunk, ezért megtanítottuk neki, hogy a saját mancsát szopikázza. Ahogy elkezdte a műveletet, óvatosan a szája alá toltuk a mellső lábát, és ő onnantól kezdve a saját szőrét nyálazta össze. Hamar megtanulta, hogy így már egész nyugodtan elszórakoztathatja magát anélkül, hogy mi fújjogva leparancsoljuk a takaróról (bár ha mindezt hajnalban adta elő, akkor azért idegesítőt tudott lenni a csattogás), és aztán hosszú éveken át meg is tartotta ezt a szokását, míg végül sajnos egyszer csak abbahagyta. Az ok a 2 másik macska jelenléte volt.

 

le kell meózni a díszletet

Sokáig azt hittem, Makka az egyetlen cica, aki nem tud dorombolni. Ő ui. évekig elrejtette előlem ezt a képességét. Aztán egy szép napon megtört a jég, és onnantól kezdve egyre jobban ment neki, míg végül pont úgy dorombolt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
Miután a testvére elment, még szorosabbra fonódott a kapcsolatunk, és megengedtem neki, hogy velem aludjon. Olyan ügyesen feküdt mellettem, hogy könnyű volt együtt aludni. A jobb combom mentén, a combom felé fordulva elnyúlt, és csak akkor jött egy kicsit feljebb, ha átfordultam a másik oldalamra, félig hasra fekve. A popójával bekuckózott a hónom alá, én pedig visszakézzel érinteni tudtam a hátát, a pofikáját. A dorombolása volt a legszebb altatódal.
Benne ott volt a régi MAKKA – elsősorban a testi adottságai miatt éreztem így, és a tekintete is szinte pont olyan volt a nagy, okos szemeinek köszönhetően. És közben mégis más volt: önmaga.
Ő volt és ő marad örökre a Kedvenc cicám.

2. fejezet: Legdrágább Kincseim

Az élet nem élet macska nélkül, és akinek az első szava az volt, hogy „tita”, amellett mindig lennie kell egy cicának. Vagy többnek.
A veszteség után egyértelmű volt, hogy kell egy új cicagyerek. Mivel MAKKÁ-t a világ legszebb macsekjának láttam, nem volt kérdés, hogy az utódját is ugyanattól a macskamamától fogom „beszerezni”. Az anyuka – Baba – még ereje teljében volt, és 2001. április 6-án új alommal ajándékozta meg a gazdáit, egy nagyon kedves nénit és bácsit, akik az akkori párom ismeretségi körébe tartoztak. 1 héttel a gyermekáldást követően elmentünk hozzájuk babanézőbe, és örömmel konstatáltam, hogy 2 barna cirmos is van az alomban. Később kiderült, hogy az egyikük fiú, a másik pedig kislány. Hetente mentünk és figyelgettük, ahogy cseperednek. Mindenképp a kislányt akartam elhozni, mert akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy kandúrom legyen – csak mert az első MAKKA lány volt.
A nagy macskaszemlélgetés közepette megvillant egy teljesen más színű pocok is, egy fehér-szürke cirmos, fehér zoknikkal, fehér előkével. Rettentő erőteljesen mutogatta magát – magából is elsősorban a pocakrészt –, mint aki azért könyörög, hogy inkább őt válasszuk. El is varázsolt rendesen, de én továbbra is az első kiválasztotthoz ragaszkodtam, hiszen ő pont úgy nézett ki, mint MAKKA. Sajnos az én kis kegyeltem, a barna cirmos leányzó inkább az anyukájával akart maradni, és félénken egyre beljebb húzódott a dobozban, nehogy elérjem. Ezt a sértést!

 

Az egyik ilyen látogatás után felvetődött, miért ne lehetne két cicánk, és akkor az is a miénk lenne, aki annyira jönni akar, és az is, akit meg én akarom, hogy jöjjön. De egy darabig, mindenféle ürügyeket kitalálva, lebeszéltem magam arról, hogy kétgyerekes anyuka legyek. Végül aztán a szív győzött, és nagy hirtelen ikreim lettek. Az akarom-gyereknek azonnal a Makka nevet adtam, a kis magamutogatót pedig – egy hamburgerezés alkalmával az asztalon illatozó sült krumpli láttán – Krumplinak neveztük el, mert a pocakja, amit ő olyan nagy hévvel szeretett mutogatni, épp olyan volt, mint egy szép szem burgonya. A Krumpli név hamar Kumpira módosult a könnyebb kiejtés érdekében – más kérdés, hogy a fülnek nem éppen tetszetős, sőt inkább röhejes nevet sikerült találnunk. A többi becéző forma maradjon magánügy, úgy sincs értelme leírni a százféle névváltozatot, amit a szeretet okán képes az ember kitalálni egy ilyen kis szőrgombócra. Lényeg, hogy Kumpi hamar megjegyezte, hogy ezzel az idétlen szóval őt hívom. :D

a nap, amikor az anyukátok lettem - 2001 tavaszán

Makka és Kumpi, a két kis dinnye, elképesztően vicces dolgokat műveltek, amit leírni persze nem lehet. Mindketten imádni való kölkök voltak. Az egyéniségük teljesen különbözött egymástól, de felnőtt korukra kiderült, hogy egy dologban abszolút megegyeznek: csak és kizárólag engem szerettek. Na jó, egy picit másokat is, de ANYA akkor is csak egy volt számukra. :)
Egymással is jól kijöttek, és amíg egyedül éltem, gyakran tapasztaltam, hogy hol Makka gondoskodott Kumpiról, hol pedig fordítva – szeretettel nyalogatták egymást. A fotelban összebújva szundikáltak, mivel velem tilos volt, én ui. sokáig képtelen voltam macskával aludni.

 

leigázva

egyetértésben

♥

az utolsó együttalvás - 2009 karácsonya

a hobbim lelkes követői  - 2011 szeptember

Alig 2 éves korukra hárman maradtunk, és onnantól elmélyült a kapcsolatunk. Már csak rájuk összpontosítottam. 6 évesek voltak, amikor átélték az első költözést, de szerencsére negyedórás szimatolás után máris otthon érezték magukat az új lakásban, ott, ahol most is lakom.
Mivel Anya fölöttem lakik, könnyen be tudott segíteni a „gyereknevelésbe”. Amikor 1-1 hétre az ország másik felében énekeltem az óvodákban, addig ő gondoskodott a macsekjaimról. Ekkor derült ki igazán, hogy Makka és Kumpi nehezen viselik, ha másvalakitől kapják a kaját, sőt a szeretgetésből Anyától – az ő legnagyobb bánatára – nem is nagyon kértek.
Amikor fél évre külföldre költöztem, 1 hónapnyi kitartó várakozás után lelkileg mindketten elfáradtak, feladták a büszkeségüket, és belátták, hogy el kell fogadniuk a szeretgetést az anyukámtól is, hiszen rajta kívül ezt egy darabig senki mástól nem kapták meg.
Én odakint nem is mertem rájuk gondolni, szinte jelenlétvesztéses állapotban dolgoztam nap nap után, különben nem bírtam volna a nélkülük való létet. Amikor 4 hónap után hazajöttem, ők azonnal tudták, hogy én vagyok az, és mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra együtt vagyunk.
Én azonban megint magukra hagytam őket. Szerencsére csak kb. feleannyi időre, mint első alkalommal, de amikor hazajöttem, mást is hoztam magammal. A cicáimnak új apukájuk lett, és 2 másik macskával is osztozniuk kellett az otthonukon. A párom ui. hozzám hasonlóan szintén hideg üvegburának tartaná az életet cirkányok nélkül. Persze Makka és Kumpi számára a lét sokkal jobb volt édes hármasban. Az összeköltözés hatalmas törést jelentett a számukra. Kettejük közül is főleg Kumpit viselte meg. Nem beszélve a Kutyafül cicáiról, akik eleinte ugyanúgy nehezen vették az együttéléssel járó akadályokat. Pontosan olyan lehetett ez nekik, mintha bennünket össze akart volna zárni egy óriás a nemszeretem szomszédokkal. Azt hiszem, én sosem tudnék hozzászokni.

Hirtelen vége szakadt a gondtalan életnek. Kumpi agresszorként lépett fel, féltette a pozícióját, és sokat bántotta Mollyt, a Kutyafül nőstény cicáját. Mi meg olyankor szegény Kumpit büntettük. Egy elfertőződött harapásnak Molly farkincáján végül orvos lett a vége.
Egy idő után aztán a 2 mostohatesó összefogott, és letaszította a trónjáról az én Kumpikutyimat. Akkor kezdődtek az igazi nagy bajok – ketten támadtak egy ellen, és Kumpiból megtört, rettegő cica lett. A szívem is belesajdult, ha láttam a támadni készülő Leot, és folyton lesben álltam, hogy elejét vegyem az összecsapásnak. De ez nem mindig sikerült.
Makka, Kumpival ellentétben elfogadta Molly-t és Leot, és ha nem is lettek puszipajtások, de volt rá példa, hogy kedvesen üdvözölték egymást.
Makka talán a félénksége miatt is békeszerető volt, és csak akkor suhintott oda a Kutyánszki cicáinak, ha azok előzőleg viccből csintalankodtak vele. Sőt volt arra is példa, hogy Makka játszani hívta Leot, és élvezte, ha kergetik.

Kumpi itt még agresszorként lefetyel, miközben Leo figyeli - 2009 június

tűzszünet - 2012 február

balra: Makka, Kumpi és Leo; jobbra: Makka és Molly - 2012 augusztus

tűzszünet vol.2 - az albérletben 2014 tavaszán

ritka pillanat a felújított lakásban - 2014 július

Aztán köztük is odalett az egyetértés, miután Kumpi elment. Már csak Makka volt, akivel szórakozni lehetett, és őt kezdték el bántani. Különösen Leo, akinek időközben megváltozott a hormonműködése. Mancikám nehezen viselte az atrocitásokat, de szinte sosem vágott vissza, és megfélemlített lett. Gyakran elbújt a hálószobában a komód és a kiserkély ajtaja közötti helyen, és onnan leste, hogy követik-e. Természetesen őt is mindig megvédtem, de úgy sajnáltam, hogy ilyesmit kellett elszenvednie.
Haragudtam Leora és Molly-ra, de ez nem tartott sokáig, mert ők is szeretni valóak. Szerencsére gyakran itthon voltam velük, így szemmel tudtam tartani őket.

A Kutyafül és az én két cicalányom viszont jól kijöttek egymással, de így is világosan látszott, hogy nem hódította meg annyira a szívüket, ahogy én az ő gyerekeiét. A Kutyánszki Kumpival majdnem 6 évig élt együtt, de ebből az időből csaknem 3 év azzal telt, hogy Kumpi háborúzott az ő cicáival. Így bizonyára nem volt könnyű megszeretni az én harcias macskámat. A kapcsolatuk inkább akkor mélyült el, amikor megváltozott a felállás, és üldözőből üldözött lett.
Makka kapcsán más volt a helyzet, őt könnyű volt megszeretni, de mivel ő eleve nehezen fogadott el rajtam kívül mást, így ez valamelyest meggátolta a szeretet kiteljesedését. Ráadásul a Kutyafül keveset is volt itthon ahhoz, hogy esélye legyen magához édesgetni őt. De azért voltak szép jelenetek így is, láttam, hogy Makka tőle is elfogadja a simogatást, és kialakult a bizalom.

a Kutyafül és a csajok - 2009 augusztus

szieszta - 2009 nyara

Makka és Kumpi egymás felé irányuló gyengédségének egyértelműen Molly és Leo jelenléte vetett véget. Többé már nem bújtak össze, nem gondoskodtak egymásról, sőt egyáltalán nem foglalkoztak egymással. Kumpi halálakor Makkán nem vettem észre hiányérzetet, és ez egy kicsit fájt is. Bár egy állat szempontjából mindenképp jobb, ha nem kell szenvednie a társa elvesztésének fájdalmától.

1. fejezet: Az első MAKKA

Most, hogy már mindkét cicám elment, Anya azt javasolta, írjam le a történetüket. Írjam ki magamból a bánatot. Én úgy érzem, a fájdalmat nem lehet kiírni magunkból, de írás közben kétség kívül olyan emlékek is előkerülnek, amik mosolyt csalhatnak az arcomra, ha csak egy kis időre is. Ennek reményében döntöttem úgy, hogy megfogadom Anya tanácsát, és összegzem a cicagyerekeimmel kapcsolatos emlékeimet, érzéseimet, gondolataimat.

Az ember első emlékei általában 3 éves kora körüli időszakból származnak, de az én első emlékem mégis korábbra tehető – 2 éves voltam akkor – és naná, hogy macskával kapcsolatos. A cicákhoz fűződő erőteljes vonzalmam tehát egészen kicsi koromban kezdődött. Anyával és Ápával a Rózsa utca 2. szám alatti, felújításra szoruló családi házban laktunk, ott ahol illegálisan a kőfalba betonozva látható mementóként egy azóta lefűrészelt szőlőkaró, ill. ahol most 5 emeletes panellakások csúfítják a környezetet.
A feledés homályába vész, kinek a karján ültem éppen, mert a lényeg a földön nyávogó szőrpamacs volt, akit annyira, de annyira meg akartam fogni, hogy erre az erős vágyra még ma is kristálytisztán emlékszem. Sőt ekkor mondtam ki az első szót: tita. Amikor azt a bizonyos szürke cicát felemelték hozzám, boldogság öntötte el a szívemet, hiszen megérezhettem a macskának, ennek a csodás lénynek a puhaságát. Onnantól kezdve minden cicát meg akartam fogni. Azóta is. :D

Hosszú évekig nem volt saját macskám, csak Mami cicáit simogathattam. Ebből az időszakból (5-6 éves lehettem) is van egy macskás emlékem, miszerint az egyik „tita”, aki barátságtalan kandúr hírében állt, egyszer csak felugrott az ölembe, és nagy kegyesen engedte, hogy szeretgessem. Megtiszteltetésnek éreztem ezt, és kiderült, hogy ilyet ez a macska még sosem csinált senkivel.
Később voltak próbálkozásaim a macskatartásra vonatkozóan, de ezek a cicák végül vagy Maminál kötöttek ki, és persze sűrűn látogattam őket, vagy szégyenszemre visszavittem oda, ahonnan elhoztam. Akkor még éretlen voltam arra, hogy felelősségteljes gazdája legyek egy macskának. Csak Picirit, az egyszínű szürke kandúrt éreztem egy kicsit az enyémnek is. Az anyukája, Busika ui. egy kudarcba fulladt macskatartási próbálkozásom kapcsán került Mamiékhoz. Anya ui. úgy kiakadt, hogy a két cica szétszedte a tapétát, hogy azonnal túl kellett adnunk rajtuk, és felcseperedvén az egyikük Mamiéknál adott életet a kiscicáinak. Abból az alomból maradt meg a fent említett kandúr, aki a nagy méretei ellenére csak azért lett Piciri, mert Mami nem tudta megjegyezni azt a nevet, amit én adtam neki.
Csak jóval később tudtam meg, hogy Picirit elütötte az autó, miután Mami – Papa halála után – eladta a házat, és a cicát kikergették az útra az új lakó kutyái.
Ez a kedves szürke cica máig élénken él az emlékeimben.

Az igazi gazdi státuszt a felnőtté válás – szigorúan csak az életkort nézve – hozta meg, amikor a szülői (társas)házat elhagyva átköltöztem a szomszéd utcába, és összebútoroztam az akkori párommal. Egyértelműnek látszott, főleg a részemről, hogy mi ketten most már szülők legyünk, de egyelőre még csak állattartói minőségben.

A mi gyönyörű klasszikus, barna cirmos cicánk 1999 tavaszán született perzsa anyától és házi macska apától. Talán 3 hónapos lehetett, amikor egy szempillantás alatt a karomban termett, jelezvén, hogy innentől kezdve mindenképpen én legyek az anyukája. Mindez azért volt olyan felemelő élmény, mert direkt őérte mentünk, és úgy tűnt, ő is pont erre vágyott. Macska és leendő gazdi részéről is szerelem volt első látásra.
Rettentő fantáziadúsan a MAKKA nevet adtam neki, és az elkövetkező hónapokban boldogan figyeltem/figyeltük a fejlődését. A cicuska hatalmasra nőtt, pontosan úgy nézett ki, mint egy vadmacska: széles fekete csík a hátán, gyönyörűen görbülő, sötétbarna cirmok, jól megtermett test, vagyis amilyennek az „igazi”, az „eredeti” macskát elképzeli az ember.

az első MAKKA 1999 nyarán

Mindenki azt hitte, hogy kandúr, és minden elfogultságomat félretéve is azt kell mondjam, nagyon okos cica volt. Mivel mindig is úgy éreztem, az állatoknak maximális joguk van a szabadsághoz akkor is, ha a gazda társasházban él, ezért MAKKA kijárhatott a lakásból. Sőt igazából inkább bejárt a lakásba, mert rövidke életét főleg a szabadban töltötte. Kora hajnalban a postás engedte be, ő felrohant a lépcsőkön a 3. emeletre, és egy kis időt otthon töltött velünk. Utána spuri ki, és ha épp nagyon hiányzott, csak kiordítottam a konyhaablakból, hogy „MAKAAA!!!” – és ő már rohant is árkon-bokron túlról. Hihetetlen, de szétnézett előbb az úton, és csak utána szaladt át. Ezt egyébként én tanítottam meg neki, előbb az út szélén, mellette állva, majd pedig az ablakból lekiabálva neki az instrukciókat, miszerint: „várj még, még nem jó, még nem, még mindig nem... na most jó, futás!” Mindig jót mulattam a konyhaablakban, amikor MAKKA már kiokosodván, instrukcióadás nélkül, magától is végrehajtotta ezt a mutatványt, és közben oltári büszke voltam rá. De nem csak az úton való átkelés kapcsán mutatta be a jópofaságot, hanem akkor is, amikor átkísért engem a párhuzamos utcába, ahol Anya lakott. Csak egy kis füves terület választott el a szülői háztól, és MAKKA minden egyes alkalommal velem jött. Úgy ugrált a fűben, farkát begörbítve, mint valami kis majom. Aztán a kapuban elváltunk egymástól, és amíg én „anyáztam”, addig ő „ellegelészett” a bokrok között. Visszafelé pedig ugyanezt a produkciót élvezhettem.
MAKKÁ-nak – mint később megtudtam – nagy udvartartása volt, csodájára jártak a környékbeli kandúrok, és ennek folyományaként egy szép nyári napon 4 kiscicával ajándékozott meg bennünket. Stílusosan a földszinten a lépcső alatti kis zugba egy oda kitett babakocsiba fialt. A szülés után nem sokkal feljött szólni, hogy megvannak a picik. Babaáldás kipipálva.

2000 nyara: az egyetlen felnőttkori MAKKA-fotóm,
itt már anyaszerepben, nyári bundával

Az ezt követő télen, közvetlenül karácsony előtt, MAKKA eltűnt. A szomszédok mondták, hogy többször is látták őt az út közepén... khm… inkább nem írom le, mit csinálni a macskafiúkkal. Lényeg, hogy klasszul elvolt a kis drágám, jól ment neki a magamutogatás.
Karácsonykor nagyon hiányzott, az ünnepek után pedig már csordultig telt a szívem aggodalommal. December 27-én kora hajnalban az utcáról egy rövidke, keserves nyárvintás hangja szűrődött be az ablakon, erre ébredtem, és belém hasított, hogy MAKKA az. De az ablakon kitekintve semmit sem láttam. Délelőtt át akartam menni Anyához, és a füves területen átkelve ide-oda tekintgettem, MAKKÁ-t szólintgattam.
Jellemző, hogy én sosem emlékszem rá, melyik évben milyen telünk volt, de 2000 decemberének időjárását sosem fogom elfelejteni – nagyon enyhe volt az idő, aznap szemerkélt az eső, és a hőmérő higanyszála +13 fokot mutatott. Hirtelen a bokrok előtt megpillantottam valamit: a vizes füvön ott feküdt az én gyönyörűséges cicám – a kis csengő a nyakában abszolút igazolta, hogy ő az. Még sosem zokogtam hisztérikusan, de akkor először igen. Könnyek között rohantam fel Anyához, de a sírástól percekig megszólalni sem tudtam. Nem sokkal később az akkor még meglévő mártélyi parasztházunk kertjében az akkori párommal együtt temettük el a mi csodaszép cicukánkat.
Nagy valószínűséggel mérgezett egeret vagy patkányt evett, ez okozhatta a halálát.
Hetek teltek el letargikus hangulatban, hiszen MAKKA volt az első igazi veszteségem. Még évekkel később is könnybe lábadt a szemem, ha eszembe jutott az az alig másfél évnyi együtt töltött idő. Aztán valahogy elcsitult a fájdalom, és örökre elengedtem őt.