Birsalmás-mogyorós rétestorta

Amióta a barátainkkal egy kicsit közelebb lakunk egymáshoz, sűrűbben találkozunk, és mostanában az is előferdül, hogy hétköznap látogatunk el hozzájuk. Ennek egyik oka, hogy a Kutyafülnek néha arrafelé van dolga, amerre ők laknak, és ha már így van, összehangolhatjuk a hasznosat a kellemessel. Egy kis egyeztetés, és működik a dolog. :)
Csak úgy repül az idő, ha velük vagyunk. :) Nyár vége óta ez a második alkalom, hogy meglátogattuk őket, pontosabban a harmadik, mert az első esetben még meglepi volt a találkozó helyszíne. Ez pedig nem más, mint egy újonnan vásárolt, gyönyörű ház, amit nekünk mutattak meg elsőként. :) A kertje maga a béke szigete, úgyhogy nem meglepő, hogy mi is annyira szorgalmazzuk az összejöveteleket. :D Persze jó társaság nélkül mit sem érne a kellemes környezet.
A 2. találkozáskor mi is ki akartuk fejezni – nem csak szavakban –, mennyire osztozunk az örömükben, ezért akkor én készítettem az ebédet, amit magunkkal vittünk hozzájuk. Jót elrötyögtek azon, hogy bár ők a vendéglátók, mégis mi vittük a kaját. :D De szerintünk ez éppen így volt helyénvaló, hiszen nem sokkal előtte meg ők láttak vendégül az ebéddel is. Már pedig ott volt ám terülj-terülj asztalkám, a mi kedvünkért akkor húsos fogás is! Ők egyébként vegetáriánusok, ami azért is jó, mert így olyan ételeket is megkóstolhatunk, amiket eddig nem ismertünk. Cseppet sem szokott hiányozni a hús, és hogy, hogy nem, mindig jóllakunk a zöldségekből vagy egyéb, húsmentes alapanyagokból készült finomságokkal. :) A harmadik esetben már felesben oldottuk meg a dolgot – ők produkálták a főételt, mi pedig egy saját készítésű sütit – nevezetesen ezt a rétestortát vittük. Hipp-hopp bepusziltuk az egészet, ami már csak azért sem meglepő, mert ez egy elég kicsi torta. Nekem annyira ízlett, hogy most ez is kedvenc rétesnek lépett elő. :)
Bízom benne, hogy hamarosan mi is megrendezhetjük a „visszavágót”, ha végre kész lesz a nappalink. ;)

Hozzávalók 16-22 cm-es kapcsos tortaformához vagy sütőtálhoz:

1 cs. leveles tészta (Tante Fanny, 24x40 cm)
23 dkg reszelt birsalma
1 citrom leve
7 dkg őrölt mogyoró
5 dkg darált babapiskóta
8 dkg cukor
1 mk. őrölt fahéj
2 dkg mazsola
2 tojás
1 dkg vaj
vaníliás porcukor a tálaláshoz

elkészítés:

1. A tojások sárgáját 3 dkg cukorral kihabosítjuk, és hozzákeverjük a babapiskótával vegyített mogyorót, valamint a kemény habbá vert tojásfehérjét.
2. A nagy lyukú reszelőn lereszelt birsalmát meglocsoljuk a citromlével, hozzáadjuk a fahéjjal kevert többi cukrot, a mazsolát, és a tojásos masszához forgatjuk.
3. A leveles tésztát kitekerjük, kivágunk belőle egy akkora körlapot, hogy a kapcsos tortaformát kibélelve vele, kb. 3 cm-es pereme legyen, és a formába illesztjük.
4. A tölteléket elosztjuk az olvasztott vajjal vékonyan megkent tésztakosárban, és befedjük a megmaradt tésztával. A túllógó széleket levágjuk. A torta tetejét lekenjük a megmaradt vajjal.
5. A rétestortát előmelegített sütőben megsütjük, majd lekapcsoljuk róla a karimát, és tortarácson hagyjuk teljesen kihűlni.
6. Tálalás előtt meghintjük vaníliás porcukorral, és felszeleteljük.

sütési hőfok: 200°C
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: 40 kb. perc

Tipp:
Ha a rétestortát 16 cm-es formában sütjük, akkor elég sok tésztaszéle kimarad. Ebből sós süteményt is készíthetünk: gyúrjuk be, majd nyújtsuk ki, szórjuk meg kevés sóval, reszelt sajttal, tekerjük fel és vágjuk ujjnyi vastag szeletekre. Kissé ellapítva tegyük tepsibe, kenjük le olvasztott vajjal, és süssük pirosra. Uzsonnára 1 személynek pont elég. :)

Megjegyzés:
Én 2. alkalommal 22 cm-es sütőtálban sütöttem, és birs helyett normál almát, mogyoró helyett pedig diót használtam. Így nem maradt ki tészta. Miután a kivágott körlapot a formába illesztettem, a lehulló tésztadarabokkal kitapétáztam a tölteléket. A sütési idő kicsit lecsökkent, mert a nagyobb sütőformában alacsonyabb lett a süti.

Zöldséges palacsintatorta

 

Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára palacsintát. Elsősorban a Kutyafül miatt van ez, aki nem rajong érte, ezért csak magamnak elég ritkán sütök. Ha már palacsinta, akkor igyekszem úgy készíteni, ahogyan a Kutyinyek is szereti – hússal töltve és rántva vagy édesen, túrósan, sütőben sütve. Most sós tortának képzeltem el, ráadásul hús nélkül, mert a minap a barátainknál olyan jólesett a húsmentes ebéd, hogy az utána lévő napokban itthon sem volt kedvem hozzá.
Tortaformában még sosem készítettem palacsintát, és az az egyetlen palacsintatorta is, ami a blogon fent van, a palkó méretéhez képest egy picit nagyobb sütőtálban készült (hogy, hogy nem, az is póréhagymás :D). Na, nem mintha a szóban forgó étel kapcsán olyan jelentős differenciát eredményezne a különböző sütőformákban való sütés, de legalább a külsőségeit tekintve tetszetősebb, ha kapcsos tortaformában készítjük. Nekem ez a zöldséges változat is elnyerte a tetszésemet, de a Kutyának éppen elég volt belőle egy akkora szelet, amit a képeken lehet látni. Sebaj, legalább az Anyukám jól járt, mert így ő is részesülhetett belőle. :)
Laktató ebéd, pláne ha tejfölt is eszünk hozzá. :)

Hozzávalók 16 cm-es tortaformához:

Palacsintatésztához:
1 nagy tojás
22,5 dkg finomliszt
3,75 dl tej
1,5 dl víz
só
egy csipet cukor
1 ek. olívaolaj
kókusz- vagy napraforgóolaj a sütéshez

Töltelékhez:
2 póréhagyma
1 Ramiro (bocskor) paprika
10 dkg konzerv kukorica
5 dkg olajban eltett, aszalt paradicsom
Toscana fűszerkeverék
őrölt fekete bors
só
cukor
2 ek. vaj
1 dl habtejszín
1 tojás
5 dkg tejföl

Tetejére:
1 kis tojás
4 dkg tejföl
őrölt fehér bors
só
5 dkg mozzarella

Tálaláshoz:
tejföl
savanyúság

elkészítés:

1. A töltelékhez a kis kockákra aprított paprikát a felforrósított vajon megdinszteljük, közben sózzuk. Rátesszük a külső héjától megfosztott, szintén kockára aprított pórét, és 3-4 percig sütjük.
2. Hozzáadjuk a kukoricát, a feldarabolt aszalt paradicsomot, a fűszereket, felöntjük a tejszínnel, és pár perc alatt elforraljuk a levét. Ízlés szerint cukorral ízesítjük. Teljesen kihűtjük, majd hozzákeverjük a tejföllel felvert tojást.
3. A palacsintatésztához a felvert tojást sóval, cukorral ízesítjük, és felváltva, kisebb adagokban csomómentesre keverjük a liszttel és a tejjel. Hozzáadjuk az olajat, és lefedve pihentetjük 30 percet.
4. A palacsintasütő serpenyőben 1-1 kávéskanál felhevített olajon 8 db, kicsit vastagabb palacsintát sütünk.
5. A kapcsos tortaformát vékonyan kikenjük olajjal, és kibéleljük egy palacsintával, amit megkenünk 2 púpozott evőkanál töltelékkel, és befedjük egy másik palacsintával. Ezt ismételjük, amíg a hozzávalók el nem fogynak. (Mivel a palacsinta nagyobb a formánál, a széle peremként körben kibéleli belül a sütőforma karimáját. A következő palacsintát ezért igyekezzünk úgy rátenni a töltelékre, hogy az alatta lévő palacsinta széle ne feküdjön rá a töltelékre.) Az utolsó palacsinta túllógó széleit a többi alá hajtjuk.
6. A tetejére rásimítjuk a sóval, borssal fűszerezett, tejföllel felvert tojást, elosztjuk rajta a felkockázott mozzarellát, és 200°C-ra előmelegített sütőben 15 percet alul-felül sütéssel, majd további 15 percet 180°C-on hőlégkeveréssel sütjük.
7. A kész palacsintatortát negyedórát a formában hagyjuk hűlni, majd lekapcsoljuk róla a karimát, és az ételt tálra tesszük. Tejföllel és bármilyen savanyúsággal együtt tálaljuk.

Szőlős-diós rétes borsodóval

Bár a nagy szemű szőlőt nagyon szeretem magában eszegetni, de most kedvem támadt rétesbe tenni a megmaradt egy fürtnyi mennyiséget. Ezúttal nem akartam házilagosan elkészíteni hozzá a tésztát – gyors eredményre vágytam. :D Mindenképpen dióval szerettem volna összeházasítani a gyümölcsöt, és el is képzeltem, milyen módon fogom elkészíteni, de aztán hogy, hogy nem, mégiscsak beírtam a gugliba a „szőlős rétes” kifejezést, hátha találok rá jobb alternatívát. Találtam. :D Több receptet is átolvastam, de végül az győzött, amire szinte elsőnek találtam rá. Nem is alakítottam rajta sokat, mert éreztem, hogy úgy jó, ahogy van. Igaz, a készítés módján azért egy csöppet változtattam, valamint mandula helyett diót tettem bele, ill. sodót is készítettem mellé, mert az nálam imádatnak örvend. :D
Mivel a töltelék folyósabb állagú, nem kockáztattam a tészta feltekerését már csak azért sem, mert kigöngyöléskor itt-ott egy picit elszakadt. Ezért az egyik kedvenc sütőformámat hívtam segítségül. Jól tettem, mert nagyon szépen megsült benne a süti. A rétesek közül ez lett az egyik kedvencem. :)

Hozzávalók 36x13 cm-es pitesütőformához:

Réteshez:
1 cs. leveles tészta (Tante Fanny, 24x40 cm)
25 dkg mag nélküli, nagy szemű, fehér szőlő
8 dkg dióbél
5 dkg babapiskóta
3 dkg nádcukor
2 tojás
2 dkg vaj
vaníliás porcukor a tálaláshoz

Borsodóhoz:
1,5 dl félédes fehérbor
0,5 dl víz
2 szem szegfűszeg
1 kis fahéjrúd
2 tojás
4 dkg porcukor
1 dkg Bourbon vaníliás porcukor
8 g Bourbon vaníliás, prémium pudingpor

elkészítés:

1. A diót zsiradékmentes serpenyőben kissé megpirítjuk, és miután kihűlt, 5 dkg-nyit a babapiskótával együtt ledarálunk. A többi diót durvára törjük.
2. A megmosott, leszárított szőlőt leszemezzük, a szemeket hosszában félbevágjuk.
3. A tojások sárgáját a cukorral fehéredésig keverjük, majd beleforgatjuk a babapiskótás diót, a kemény habbá vert tojásfehérjét és végül a szőlőt.
4. A tésztalapot óvatosan kitekerjük a papírból, a sütőformába illesztjük és megkenjük olvasztott vajjal.
5. Elosztjuk rajta a tölteléket, ráhajtjuk a túllógó tésztaszéleket, lekenjük a maradék vajjal, és megszórjuk a durvára tört dióval.
6. Előmelegített sütőben készre sütjük, majd tortarácsra téve, a sütőformában hagyjuk kihűlni.
7. A sodóhoz a bort a vízzel, a fahéjrúddal, a szegfűszeggel felforraljuk, majd lefedve hagyjuk 5 percet. Kivesszük belőle a fűszereket.
8. A tojások sárgáját a kétféle porcukor 2/3-ával és a pudingporral kihabosítjuk, majd folyamatos keverés mellett lassan hozzácsorgatjuk a bort, és vízfürdő fölé állítva, kis lángon krémmé főzzük.
9. A többi porcukorral kemény habbá vert tojásfehérjét kézi habverővel, határozott mozdulatokkal a borkrémhez forgatjuk. A kész sodót meleg vízfürdőbe állítva, melegen tartjuk.
10. A rétest óvatosan hosszúkás tálcára csúsztatjuk, meghintjük vaníliás porcukorral, felszeleteljük, és meleg borsodót kínálunk mellé.

sütési hőfok: 200°C

sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: kb. 25 perc

Tipp:
A sodót nem szabad melegíteni, mert kicsapódik a tojásfehérje. Jól behűtve is feladhatjuk. Ebben az esetben a bor hajlamos leülni a sodó aljára, ezért tálalás előtt habverővel keverjük át.

Ötlet: innen

Varázslatos szeptember Ausztriában

Idén a nyaralás átcsúszott az őszbe, mert az eltelt évek alatt rájöttünk, hogy nincs értelme a vad, nyári hőségben kirándulni. Mi legalábbis olyan galádak vagyunk, akiknek elveszi a kedvét a kánikula, és lehetetlen küldetésnek tűnik élveznünk mindazt, amiért egyébként odautaztunk a kiválasztott helyre. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha többet nem nyaralunk majd nyáron, de akkor mindenképp olyan országba megyünk, ahol esélyesebb a kellemes idő – már ha a klímaváltozás addigra nem köp bele még jobban a levesbe – csak hogy ilyen idétlen képzavarral éljek. A tengerpart kapcsán pedig mindenképp marad az utószezon, amikor már elviselhető a levegő hőmérséklete, de a víz még kellemes meleg, ill. nincs már tömegnyomor.

2019 nyara ezúttal a nappalink csinosítgatásával, sőt az egész lakás kifestésével telt el, hogy aztán szeptember közepén végre élvezhessük az egész évben várt kirándulást. 6 év után megint az én „szerelmetös” országomra, Ausztriára esett a választás, mégpedig azért, mert eleve várt ránk ott egy feledhetetlennek ígérkező program. Nevezetesen Michael Bublé koncertje, akinek a hangját évek óta imádom. A 2014-es budapesti fellépését elszalasztottam, sőt bevallom, későn döbbentem rá, hogy nekem őt igazából élőben látnom és hallanom kéne. Mivel a kisfia betegsége miatt a showjazz félistenének tartott úriember 2 évre visszavonult, jó időre esélytelennek is látszott a személyes élmény. Ez valószínűleg így is maradt volna, ha csak rajtam múlik, ui. nem követtem a vele kapcsolatos eseményeket. Nem úgy a Kutyafül, aki hozzám hasonlóan kedveli Bublét, és feliratkozott a hivatalos weboldalára, hátha egyszer csak küldenek egy hírlevelet arról, hogy újra koncertkörútra indul. És indult. :D Mindezt karácsonykor, a gyertyafényben úszó fenyőfa előtt tudtam meg, könnyek között, kezemben a koncertjeggyel. :D Michael Bublét kaptam ajándékba!!! Ja, bocs, nem, a koncertjét, Bécsben. :) Még most is zsepi után kell nyúlnom, ha eszembe jut az az este… A Kutyinyek amúgy is kb. minden karácsonykor megríkat, olyan ügyesen ki tudja találni, minek örülnék a legjobban. :)

Logikusnak tűnt, hogy a koncert napja köré szervezzük az idei kirándulást. Mivel tavaly óta tudjuk, hogy a túrázást nekünk találták ki (a térdemnek sajna erről más a véleménye), egyértelmű volt, hogy a gyaloglásé lesz a főszerep, mégpedig a csodás, osztrák hegyek között, de azért Bécstől nem túl messzire. A lakás kapcsán eléggé kiköltekeztünk, ezért különösen fontos szempont volt, hogy a szállásunk megfizethető, ugyanakkor elfogadható minőségű legyen, ill. most olyan látnivalókat kerestünk, ami nem bővelkedik belépőjegy vásárlásban, nevezetesen a természeté a főszerep – ha már túrázás, ugyebár. E szempontok mentén hamar meg is találtam a helyszínt és a szállást. Az úti cél Alsó-Ausztria lett, sőt egészen pontosan a Mostviertel (Mustnegyed) régió. Az országnak ez a része is tele van látnivalóval, és lélegzetelállítóan szép. Négy éjszaka várt ránk az Ybbs menti Waidhofen városka közelében, kettő pedig Bécsben.
Sajnos az utazás napján Pest alatt és Bécs előtt is dugóba kerültünk, aminek köszönhetően elég későn érkeztünk meg a szállásra, így aznap már nem maradt idő felfedezni a környéket, csak az 5 km-re lévő Waidhofenbe tudtunk elgurulni.

Szálláshelyünk, a Biohof Ebenbauer egyike a hegyoldalban megbúvó, gyönyörűen rendben tartott parasztgazdaságoknak, ahol abszolút természetközeli élményben lehet része a városi hangzavarban megfáradt fülű és lelkű embereknek. Biciklis túrákra kifejezetten alkalmas ez a terep, és bár mi canga nélkül voltunk, sétautakat is bőven lehetett itt találni. Végül nem is mentünk el messzebbre, pedig eredetileg azt terveztük, hogy minden nap kocsiba ülünk az újabb és újabb túraútvonalak reményében. Némiképp persze vicces lett volna, hogy kocsival megyünk gyalogolni. :D A gazdaságot körbeölelő táj azonban úgy megigézett bennünket, hogy jobbnak láttuk maradni, és körbejárni az ottani vidéket. Első nap közel 20, másnap pedig kicsit több, mint 10 km-t sétáltunk. Hogy miért nincs szó harmadik napi teljesítményről? Mert túrázás helyett találtunk más programot is.
Na, de vissza a Biohofhoz! A szállásunk egy hajdani istállóból kialakított épületben volt, egyazon portán a gazdasszonyék házával, ahol egyébként mindhárom lányuk ott lakik a családjaikkal, de olyan jól elbújtak, hogy a 4 nap alatt csak egyszer futottunk össze az egyikükkel. Szóval még ők sem zavarták a nyugalmat.
A kilátás az egyszerűen berendezett, de tiszta apartmanunkból káprázatos volt – rögtön úgy éreztem, hogy nekünk jó lesz itt. Túlzás nélkül, mintha a Mennyországba csöppentünk volna. Hiába na, Ausztriában eddig még egyszer sem kellett csalódnunk! :) Az örömünket az is fokozta, hogy ott is és szinte azonnal lett 3 macskánk: Frau Lujzi, Herr Frici és Fräulein Fostos. :D A neveket persze mi adtuk nekik hasraütéses-alapon. Bár utóbbi cirmák azért valóban rá is szolgált a nevére, mert egy óvatlan pillanatban az ágyunkban szabadult meg bélése tartalmától. Rutinos macskaszülők lévén azonnal orvosoltuk a szagos problémát, és a gazdasszonyunknak már csak a paplan mosógépbe való behelyezése maradt. Fräulein Fostos eme kis intermezzo után kiszorult a konyhába, nehogy megint paplancsere legyen a vége.
Egy ilyen gazdaságból persze a kutya sem hiányozhatott (hiába van már nekem egy belőle :D ), és Beni személyében is haverra találtunk. Errefelé még a tehenek is barátságosak, akárcsak a szamarak, legalábbis hozzánk azonnal odajöttek, mintha csak rég nem látott barátaikat akarták volna üdvözölni, majd pedig szomorúan pislogtak utánunk, amint tovább indultunk az aznapra kijelölt úton. Imádtam az édes pofikájukat, nekem nagyon tetszenek. :)
Szóval megvolt mindenünk: pazar táj, reggel/este cicák, kényelmes ágy, csend, nyugalom és békesség, tiszta levegő, jó idő és otthoni kaja vacsira. ...ja, és a fülemnek annyira kedves német nyelv. :D

A gazdasszony, Rosi segítőkész volt, és csak egy szavamba került, hogy az apartmanunk – főzési szempontok szerint megítélve – kissé hiányos konyhájába hipp-hopp kerüljön szűrőkanál és mosogatószivacs is. Utóbbi csak azért, mert 2 tányérért és 2 lábasért eszem ágában sem volt beindítani a mosogatógépet.
Mivel ugyebár nem akartunk nagyon költekezni, még itthon lefőztem 5 komplett ebédet, amiket lefagyasztva, bedobozolva vittünk magunkkal a reggelire való és a túrázáshoz szükséges, szintén saját magam sütötte zsemlékkel és kiflikkel egyetemben. Nem mintha Rosiéknál nem kaptunk volna reggelit, de a 2600 Ft/koponya árat elfrüstükölni egy kicsit soknak éreztük. Elég volt belőle az első nap is teszt gyanánt, már csak azért is, mert ahhoz képest, hogy azt hittük, itt reggelire házi sajtok és péksütik várnak majd ránk, egy csöppet csalódtunk. Úgyhogy csak ehhez mérten tartottuk soknak a reggeliért elkért összeget, egyébként minden rendben volt vele.

A Rosi által javasolt panoráma útvonalon elindulva, már az első nap feledhetetlen élményben volt részünk a Schobersberg hegyen a majd' 20 km-en keresztül, és ezúttal én akasztottam ki a Kutyinyeket azzal, hogy csak ezen a távon vagy 100-szor elregéltem neki – azonos hevülettel –, hogy mennyire gyönyörű ez az Ausztria. :D Csak arra az esetre, ha ő nem látná. :D Talán ez volt a nem tudatos bosszú azok után, hogy 2 éve ő is ezermilliószor elmondta, mennyire imádja az új kocsinkat, plusz az okokat minduntalan fel is sorolta. :D Itt most végre együtt volt mindkettőnk imádottja: Lexi és az osztrák táj. Az biztos, hogy ezek ketten jól álltak egymásnak. :D
Az előző napi sok sétafika nyomán másnap izomláztól feszülő lábakkal indultunk neki az újabb túrának, most az ellenkező irányba, Windhag falucska felé. A száz ágra sütő nap társául most az erős szelet választotta, hiába tiltakoztunk, hogy mi bizony nem kérünk egyikből sem, és a korábbi, kissé felhős időt követeltük vissza. De persze nem az időjárás és az izomláz volt a fő oka, hogy kevesebbet sétáltunk, hanem a Kutyafül dereka és az én térdem. Mint két nyugdíjas, akiknek ezer bajuk van. :D Na jó, ez így erős túlzás, de sajnos tény, hogy a Kutyafülnek alapból érzékeny a dereka, nekem meg pár év óta rendetlenkedik a térdem, és a tavaly nyári erdélyi kalandtúra pláne nem tett jót neki. Óvatosan terheltem ezen a Retyezáthoz képest sokkal könnyebb terepen, és lefelé menetben a lejtőkön rák-módjára, fenékkel előre és hajlított térdekkel közlekedtem. Egyébként elkeserítő tud lenni, hogy én mennék, mint a güzü, és képes lennék minden nap, sötétedésig menetelni, csak épp a térdem nem akarja ugyanezt. Úgyhogy annak ellenére, hogy jó pár sétaút várt volna még ránk ezen a terepen, a 3. napon mi mégis a szállásunktól 70 km-re lévő, Felső-Ausztriához tartozó Linz városát vettük célba.

 

Linz tágas főterén épp felújítási munkálatok folytak, ami a lefotózhatatlansága ellenére sem szomorított el bennünket egy cseppet sem, ui. az ottani utcákon való séta helyett más programot terveztünk: az 539 m magas Pöstlingbergre szándékoztunk felvillamosozni (Pöstlingbergbahn). Az Európa egyik legmeredekebb pályáján haladó villamos Linz főteréről indul, a végállomása pedig tulajdonképpen a hegy csúcsán épült barokk stílusú római katolikus plébánia- és kegytemplom. Mária hét fájdalmának kéttornyú bazilikáját (Pöstlingbergkirche) gyorsan szemügyre vettük belül is, de bennünket azért jobban vonzott a kilátás a Duna 2 partján elterülő városra. Az igazat megvallva, Linz nem varázsolt el fentről, köszönhetően a távolban füstölgő 3 gyárkéménynek, ellenben a bazilika melletti cukrászdában elköltött sütemény már annál inkább elnyerte a tetszésünket. Az idő gyorsan telt, és az előző naphoz hasonlóan, fél 5 körül már ismét Waidhofen tetszetős belvárosának utcaköveit koptattuk. Ide egyébként minden nap elkocsikáztunk, hogy bevásároljunk, kávézzunk, ill. a helyi cukrászdák édességkínálatából válogassunk. Sosem kellett csalódnunk – a sütik itt bezzeg egytől-egyig finomak (asszem kissé elfogult vagyok :D)!

 
Ahogy már említettem, az itt töltött idő alatt a jó érzésünkhöz igencsak hozzájárult az, hogy a szálláshoz tartozó cicák mindegyike úgy viszonyult hozzánk, mintha a mi gyerekeink lennének. És ez elsősorban nem a nekik vásárolt jutalomfalatnak volt köszönhető, amiért egyébként reggel, este percre pontosan jelentkezett is a kis csapat, hanem ők egyszerűen azonnal tudták, hogy mi bizony nagy macskások vagyunk. :D
Főleg Frau Lujzit éreztük a miénknek, mert ő volt az első, aki felfedezett minket magának, és olyan természetességgel bújt be hozzánk az ágyba már az első este, és durmolt a paplanunkon, mint aki ehhez van szokva. Pedig biztosra vettük, hogy ez nem így van, mert az erős szénaszaga arra engedett következtetni, hogy éjszaka ő inkább a tehenekkel hál.
Lujzika, a szeretetéért cserébe nem csak jutalomfalatokat köszönhetett nekünk, hanem azt is, hogy ottlétünk ideje alatt meggyógyítottam a szemét, amibe valószínűleg egy fűszál vagy ág csapódhatott bele korábban.
Igaznak éreztük a mondást: ahol cica van, ott otthonra találsz. :) Márpedig a waidhofeni hegyek kapcsán mindketten azonnal úgy éreztük, hogy le tudnánk itt élni az egész életünket.
Egy nénit meg is kérdeztünk arról, milyen munkalehetőségek vannak errefelé, de miután a szerinte nem túl drága hegyvidéki ingatlanok árának itthon is utánanéztünk, elszomorodva megállapítottuk, hogy nekünk ehhez jó nagy lottónyereményre lenne szükségünk. (Akárcsak az itthoni építkezéshez. :D)

Miután negyednap reggel felköszöntöttük Rosit szülinapja alkalmából – titokban néminemű kárpótlásul a paplanos macskaka-kaland miatt –, és könnyes búcsút intettünk a mi cicás, hegyes, zöld Mennyországunknak, útnak indultunk Bécs felé. Előtte még megálltunk egy véletlenül meglátott kastélyromnál (Ruine Ober- und Niederperwarth) Randegg és Wang között félúton, ami felett a buja növényzet végérvényesen átvette az uralmat. Ezt követően a Duna partja mellett magasodó Aggstein várát csodáltuk meg, ill. Melkbe is bemenetünk.
A várromokhoz való régi vonzalmamnak köszönhetően Aggsteinban szuper 2 órát töltöttünk, miközben sűrűn kattogtattam a fényképezőgépet, a Kutyinyek meg a mobilját. A vár egyik magaslati pontján, egy valamikori kínzóhelyen álltunk, miközben a mélybe letekintve elképzeltük, hogy valaha innen lökték a szakadékba az arra ítélteket, amikor is jött az sms, hogy a bécsi szállásunkhoz tartozó garázs ajtaja meghibásodott, ezért máshol tudjuk csak leparkolni a kocsit. Eme tény fölött gyorsan napirendre tértünk, és hamarosan már a melki apátság kertjében sétáltunk elmélázva. Persze itt is muszáj volt sütizni, és az aznapi kávénkhoz egy szelet Benediktinus tortát majszoltunk, miközben sóhajtozva emlékeztünk a szívünknek kedves hegyekre, amiket csak pár órával korábban hagytunk magunk mögött.
Az apátság épületébe időhiány miatt nem váltottunk jegyet – gondoltuk, jó lesz ide visszatérni máskor is –, de így is eltöltöttünk itt vagy 2 órát.

Egy Bécs alatti újabb dugó, valamint városon belül egy elszalasztott jobb kanyar miatt megint csak este érkeztünk meg a szállásra, ahova egyébként egész Bécset átszelve lehetett csak eljutni (fingom nincs, mi lehetett itt a pre GPS-korban.) Na, itt aztán bőven megvolt a böjtje az előző napok örömének: nem csak az sms-ből már tudott, beragadt garázsajtó volt a bibi. De a többiről majd később. Mivel ugrott az amúgy fizetős garázs, érkezés után azonnal parkolóhelyet kellett keresni, ami nem volt egyszerű. A szállás előtt tilos volt letenni az autót, így én a kocsiban maradva vártam ki, amíg a Kutyinyek felhordta az összes csomagunkat. Az apartmanunkról ekkor derült ki, hogy csak egy szoba, közös fürdővel és konyhával. Igaz, ennek kapcsán csakis magunkat okolhattuk, mert a foglaláskor elsiklottunk eme tény fölött.
A tulajjal nem találkoztunk, így csak az sms-ben megküldött link jelezte, hogy merre találjuk a javasolt parkolóházat, de Aggstein várának bástyáin állva nyilván nem az volt a legfontosabb, hogy kibogarásszuk azt a mellékelt térképen. A bécsi forgalomban pedig szintén nem volt idő ezzel foglalkozni. A helyszínen a Kutyafül kiguglizott egy lehetőséget, ami egyéb okok miatt volt felejtős, mígnem megunta, és letette a kocsit egy közeli utcában, erősen imádkozva azért, hogy az este 8-tól 10-ig terjedő intervallumban ne kapjunk bünticédulát. Utána meg már kit érdekelt, hiszen péntek este 10-től hétfő reggelig ingyen lehetett parkolni. Csak amiatt kellett izgulnunk, hogy ezen az amúgy elég rossz környéken ne érje bántódás a mi imádott Lexikénket.

Az egyébként egész jó kinézetű apartmanunk amolyan fiataloknak való szállás, akiknek kevésbé jelent gondot a közös fürdő és konyha. A szállás kapcsán ezen a fajta közösködésen én egyébként hamar túlléptem, tekintve, hogy csak 2 éjszakára foglaltuk le a szobát, de a Kutyinyek képtelen volt belenyugodni, és már az érkezés napján azt fontolgatta, hogy nem lesz itt 2. éjszaka. Én persze mindenféle érvekkel nyugtattam, ill. rávilágítottam, hogy a pókok itthon is baromi hamar képesek hálót szőni a szoba sarkaiban, sőt néha nálam is kimarad a porszívózásból 1-2 kósza porcica. Lényeg, hogy az ágy kényelmes, a szomszéd szoba lakói csendesek, a gettó fílingű környék sem tűnt olyan vészesnek, sőt még hajat is tudtam mosni + szárítani anélkül, hogy rám nyitották volna a fürdőszoba ajtaját. Mondjuk a kis teakonyhán utóbb én is kibuktam egy röpke órácskára, mert az utolsó előtti estére megmenekített hazai vacsit nem igazán volt miben megmelegíteni. De akkor is volt mit ennünk: néhány szendvicset azért összedobtam. Mindent összevetve, jobbat aludtunk itt, mint az éjszakánként tökéletes csendbe burkolózott hegyek között. :D

Másnap délelőtt bevillamosoztunk a belvárosba, és egy 6 évvel ezelőtt elmaradt programot váltottunk valóra: Bécs legfontosabb látnivalóit néztük meg a Ringen. Ehhez jegyet vettünk a városnézős villamosra a Schwedenplatz-on. 25 percen át, ám helyenként némi fáziskéséssel hallgathattuk az audio gájdot, hogy mit láthatunk épp, miközben bőszen tekergettük a fejünket a látnivalók irányába, több-kevesebb sikerrel, mint valami beragadt fejű robot. Egy nagy massza maradt csak a fejemben a látottak kapcsán. :D Bőven ebédidő előtt a végére is értünk, és nem volt más hátra, mint újra megszemlélni a Szent István-székesegyházat – a gótika engem mindig lenyűgöz. :) Mivel a sütizés alap dolog nálunk, mindenképp be akartunk térni Bécs legendás kávéházába, a Café Centralba, ahol már volt szerencsénk korábban is sorban állni az ülőhelyért, akarom mondani, ücsörögni egy csésze szó szerinti bécsi kávé és egy szelet süti mellett. Most sem csalódtunk, és az is biztos, hogy a melki bencés torta után az itt kóstolt Herbstkuss lesz a következő desszert, amit házilag is elkészítek. Kár, hogy az ott rendelt szuperfinom bio gyümiléket itthon nem lehet kapni.

Mivel ebédre sütit ettünk, ezért igazi ebédnek valót csak 3 óra után kezdtünk keresgélni. Az mégsem lehet, hogy az 1 hét alatt egyszer se együnk étteremben! Bár valószínűleg egy igényesebb kivitelű asztali lámpa árát is elkajálhattuk volna, ha a Stephansdom melletti éttermet választjuk. De nekünk még hiányzott a csillár a nappali berendezéséből, a polcrendszerről nem is beszélve. Úgyhogy jobbnak láttuk, ha olcsóbb helyre ülünk be. A még bőven belvárosnak számító széles utcában találtunk rá a Curry N Masala indiai-pakisztáni étteremre, ami nem éppen osztrák étkeket felvonultató hely, de legalább sejthető volt, hogy szeretni fogjuk. A kirakatában olvasható étlap legalábbis erre engedett következtetni. Nem csalódtunk, isteni finomat sikerült rendelnünk, és legalább 1 órára szinte Kuala Lumpurban érezhettük magunkat, Yusoof Dan Zakhir éttermében. :D Csirke curry-t ugyan már csináltam, de a csirke kormát biztos, hogy hamarosan én is elkészítem.

Jól belakmározva, 4 óra tájban indultunk vissza az apartmanba, hogy aztán felfrissülve és ünnepi ruciba öltözve, 6 óra körül elinduljunk arra az estére, amire tavaly karácsony óta vártunk. Igen, a Michael Bublé koncertről van szó, ami köré ez az egész kirándulás szerveződött. Eljött hát a nagy nap!

Aki nem ismerné ezt az olasz felmenőkkel is rendelkező, kanadai énekest, annak annyit azért tudnia kell róla, hogy ő amolyan Frank Sinatra, Bing Crosby, Nat King Cole vagy Tony Bennett típusú, romantikus stílusú énekes, aki az előbbiek által is énekelt klasszikusokon túl azért saját dalokat is ír, és valódi sztárokkal duettezik. Számos egyéb mellett 4 Grammy díj tulajdonosa, eddig 10 stúdióalbuma jelent meg, és a mostani a 6. koncertturnéja. Jó, tudom, befejeztem a számadatok közlését, csak gondoltam, ez némiképp jelzi, hogy mekkora és mennyire elismert tehetség. :D Személy szerint imádom a csöppet nazális hangját, és szerintem marha jól áll neki, amikor Elvist utánozza.
A koncerten igazolva láttam és hallottam, amit róla gondoltam – őszinte, közvetlen, sőt a szó legnemesebb értelmében egyszerű ember. Mentes az allűröktől, vagyis abszolút természetes figura, akinek a tetejébe még óriási humora is van. Már az is sokat elárul róla, hogy amikor a kisfiát májrákkal diagnosztizálták, ő a karrierjét háttérbe szorította, hogy a gyerekével legyen. Mélyen vallásos, ezt nem lehet nem észrevenni, amikor pl. a családjáról vagy a karrierjéről beszél. Egyszóval emberileg is megüti nálam a mércét, különben nem tudnám szeretni.

Metróval nagyon könnyen és gyorsan bejutottunk a városi sportcsarnokhoz, ahol már kígyózó sorok álltak. Mégis hamar bent találtuk magunkat, és elfoglaltuk a helyünket abban a szektorban, ahová a jegyünk szólt. Mivel a Kutyafül úgy érezte, csak úgy van értelme Bublét látni és hallani, ha viszonylag jó helyre rendeli a jegyet, ezért a színpaddal majdnem szemben, a jobb oldalban volt a helyünk. A Stadthalle jó nagy, úgyhogy nem voltunk valami közel a színpadhoz, de mégsem olyan távoli magaslaton és oldalt, mint a közönség nagy része. A várakozással teli idő annak ellenére gyorsan telt, hogy mi kapunyitásra érkeztünk, és a hírességekre jellemző szándékos, fél órás késés dacára sem éreztem azt, hogy elviselhetetlenül lassan telnének a percek.
Valamennyivel fél 9 előtt „beindult a gépezet”, a 34 tagú zenekar rázendített, és ez a kellemes hangú, a tetejébe még szexinek is mondható srác megjelent a színen. A közönség, köztük én is, azonnal üdvrivalgásban tört ki, és már az első nótáért vastaps lett Bublé jutalma. Az ujjongás és a fergeteges, könnyed hangulat végig az este fő jellemzői maradtak. Azon kaptam magam, hogy folyamatosan vigyorgok. Igazat kell adjak a turnét véleményező zenekritikusoknak: ez egy szeretettel töltött este volt – Michael Bublé élőben is lenyűgözött. De nem csak engem, a Kutyánszkit is, akit hozzám hasonlóan boldogsággal töltött el ez a varázslatos 2 órahossza.
Egy ilyen élményt nem lehet elmesélni, főleg nem pátosz nélkül, hiszen azon túl, hogy ez a koncert volt az egyik legnagyobb álmom, valóra is vált, és olyan sok szépség volt benne minden téren, hogy sokáig lehet belőle merítkezni. Igazi érték zenei értelemben is.
Mindezt a Kutyafülnek köszönhetem, akinek ezért mindig hálás leszek. Örök emléket adott nekem, az egyik legszebb karácsonyi ajándékot, amit egy nő csak kaphat attól, akit szeret. :)

A bécsi szállás vagy a forgalom okozta kellemetlenségek eltörpülnek azok mellett a csodák mellett, amiket mi ebben a néhány napban megéltünk. És még csak nem is kellett nagyon messzire menni mindezért. Sőt, ha csak egyetlen napot is megvizsgálok, nem mondhatom azt, hogy teli lett volna programokkal. De nem is ez számít, hanem a helyszín és az, amit adott nekem, nekünk. A mesébe illő osztrák hegyek, a zöldellő lankák számomra a boldogságot jelentik – ott mindig úgy érzem, hogy hazaértem. És mindezt Michael Bublé bársonyos, borzongatóan kedves és ezer éve ismerős hangja koronázta meg. :)

Ja, és persze nem maradtunk ott még egy éjszakát, a koncert után hazajöttünk. :D A gyérebb forgalom szempontjából ez mindenképp jó döntésnek bizonyult.

Kutyafül, köszönöm neked ezt a hét napot!
♥