Mérföldkő...

 

 

 

Lehet egy telket annyira szeretni, hogy amikor a kapu bezárul mögötte, és utoljára kattintod rá a lakatot a láncra, majd megszakad a szíved? Lehet!
A fáink ölelgetése közben nekem bizony kibuggyantak a könnyeim, a cicáink kis sírhantjai fölött pedig különösen nehéznek éreztem a búcsúzást. A Kutyafül hasonlóképp volt ezzel. – Még sokáig a miénknek fogjuk érezni...

Számunkra ez a telek tökéletes és értékes volt az ideális mérete és a remek elhelyezkedése miatt. Sok mindent adott és jelentett: a vágyaink teljesülésének lehetőségét, nyugalmat és békét, imádott cicagyerekeink nyughelyét, diót, málnát, meggyet, cseresznyét, birsalmát, olykor kajszibarackot és nem utolsósorban új kapcsolatokat.
Idén nyáron volt 10 éve, hogy megvettük, és azután, hogy a beteg alma- és körtefákat, bokrokat kiszedtük, néhány évig csak fűnyírót tologatni, sütögetni és lazulni jártunk ki, ill. tavasszal metszegettük azt a kevés gyümölcsfát, ami maradt. A fűnyírás egyébként embert próbáló feladat volt eleinte, amikor néhányszor hagytuk térdig nőni a tarackot, de később már – anyázás nélkül – akár egyedül is képes voltam az 1645 m²-en másfél óra alatt végezni a munkával.
A kert nekünk – a meglévő növényeink lelkiismeretes gondozása ellenére – elsősorban nem a kertészkedésről szólt, az egyébként egyenetlen talaj beszántása és elegyengetése pedig komoly ok miatt halasztódott. Félidőben járhattunk ui., amikor elhatároztuk, hogy építkezünk, de miután pár év leforgása alatt végigzongoráztuk a lehetőségeket, és reálisan felmértük a takarónk hosszát, ami alatt anyagi értelemben nyújtózkodhatunk, szomorúan ugyan, de lemondtunk arról, hogy szeretett földünkön valósuljon meg legnagyobb vágyunk, a szalmabála családi ház + „Kutyaműhely” megépítése.
Még javában az álmodozás fázisában voltunk, amikor elkezdtük megtisztítani, rendezni a terepet: a betontalpfákon álló, rozzant lakókocsi helyett egy kis saját építésű faházikó lett a kerti szerszámok és egyebek otthona, amin végül az utolsó simításokat már nem végeztük el. Eltüntettük a korábbi tulajdonos által otthagyott, néhány utánfutónyi sittet, a kút körüli betont és az ingatag árnyékszéket. A Kutyinyek kutat javított, új áramvételezési pontot gyártott, nekem pedig egy időre az ásó lett a legjobb barátom.
Amikor már tudtuk, hogy a mi igényeinknek megfelelő pecóhoz nekünk lottó 5-ös kellene, újabb gondolatként csupán a műhely felhúzását helyeztük kilátásba. Ám az építőanyagárak egekbe szökésével – kezünkben a kész tervvel – ez az elhatározás is dugába dőlt. Nem volt értelme annyi zsét áldozni egy olyan épületre, ami nem lakhatás céljára szolgálna. Végképp beláttuk, hogy más utat kell választanunk, igaz, akkor még fel sem merült, hogy eladjuk a telket.
Utolsó és egyben szinte legnagyobb projektként kettecskén kerítésépítésbe fogtunk, és amíg én saját kezűleg hántoltam le ötvenegynéhány akácoszlopról a kérget, addig a Kutyafül kifúrta nekik az összes lyukat, majd pedig közösen beiszapoltuk és ráfeszítettük a drótot. Életünk legelső kerítése olyan tökéletesre sikerült, hogy mi magunk se hittük, hogy mindezt ketten vittük véghez. A befejezése a kert frontvonalán azonban már nem a mi feladatunk.
Egy új lehetőség nyomán ui. megszületett bennünk eddigi életünk egyik legnehezebb döntése: megválunk a kerttől.

Hivatalosan november 8. óta már nem mi vagyunk a tulajdonosok. Éppen a szeretet okán egyáltalán nem volt mindegy, ki lesz az új birtokosa, aki reményeink szerint ugyanolyan hamar mély érzelmeket fog táplálni iránta, mint ahogyan mi.
Bár komoly érdeklődőkből nem lehetett volna Tiszát rekeszteni, mi türelmesen vártunk az „igazira”. Úgy gondolom, nem kell ahhoz mély ismeretség, hogy valakiről azonnal megérezd, ő a te embered. Arra, akiben meglátod, hogy méltó lehet arra, hogy onnantól kezdve ő gondozza a számodra fontos földet. Hiszen a kötelék azzal nem szakad el, hogy aláírtuk az adásvételi szerződést.
Persze pengethetek itt érzelmi szálakat, de nem tagadhatom, hogy az is szempont volt, hogy az a bizonyos valaki megadja érte a kért árat – azt az árat, ami kicsit tükrözi az értékességét. Ez az ár tehát egyúttal komoly szűrőként is működött – kirostálta azokat, akik számára nem ért annyit.

Bízom benne, hogy az új tulajdonosa értékeli majd mindazt a pozitívumot, amit ez a telek kínál, és kívánom, hogy kihozza belőle mindazt, amit mi elmulasztottunk, vagy amire nem volt lehetőségünk.
És itt szeretném megköszönni neki a nemes gesztusként felajánlott kulcsot, amit mi természetesen nem fogadtunk el, hiszen a változás jó és kell is.

Isten veled, Öreg-Kishomok, Isten veled, Galambász utca 20., Isten veletek, kis sírhantok! ♥

2011 novembere, a Google Mapsnek köszönhetően

10 év – mobilos és videókból kifotózott – képekben

A rendszeres mozgás fontos... és kéthetente elkerülhetetlen,
avagy füvet nyírok, tehát vagyok

 

 

 

 

 

a felmentő "sereg"

 

Gatyarohasztó melegben és vihar előtt

Vegyszermentes értékeink

a kis „pionír” málnatöveink Ágitól ♥

ha ezerszer nem hallottam, hogy "Macska, van málnánk!", akkor egyszer sem

dió nélkül nincs szülinap, se karácsony

Legdrágább Kincseink ♥

Leo

💔 💔 💔

Mert nomád módon sütögetni jó

nem tudva, hogy ez lesz az utolsó ebédünk itt

Rontunk-bontunk, építünk, tereprendezünk
(a sorrendváltozás jogát fenntartjuk)

jócskán pótolom a festéssel nem töltött éveket

"annyira szép, ugye, tényleg mi csináltuk!?"

ágyő, nem fogsz hiányozni!

Csabi + Jani, akikre mindig lehet számítani ☺

"én, én, én", egyedül!!!

eddig se használtuk, bezzeg utána hogy kellett volna!

madárkák tucatjai siratják egykori fészküket

á, ez nem adja vissza, mennyi törmeléket szedtünk fel innen, egyenként

a törmelékeltüntetés a futóról valamiért mindig az én feladatom

Áskálódunk, furkálódunk

aki nem tudná: földelőnyársat szúrok le

BekeríTELEK, avagy büszkeségünk, a kerítés

Búcsú...

💔