2017. január 13., péntek

6. fejezet: "Csöndes Makka-sirató"


Kumpi kapcsán sokáig azt hittem, hiba volt kivárni, hogy a daganat túl nagy legyen. Úgy éreztem, hamarabb meg kellett volna operáltatni, mert akkor esélye lett volna felépülni, és még ma is velünk lenne. Ebben most már egyáltalán nem vagyok biztos.

2015. november legvégén vagy december legelején Makka pocakján bal oldalt a 2009-ben megműtött emlődaganat addig eltűntnek hitt helyén sejtburjánzás indult meg. Először csak az emlőbimbó volt duzzadtabb, de később az udvara is kezdett furcsán elváltozni. Szerencsére viszonylag lassú ütemben növekedett, de aggasztott, hogy egyre sűrűbben nyalogatja. Pár hónappal később jobb oldalt a hóna alatti egyik emlőben és a már burjánzó rész alatt bal oldalt egy másik emlőben is borsszemnyi bogyót tapintottam. Az állatorvos megállapította a tényt, hogy ezek bizony daganatok, de mivel az 1-2 havonta megejtett kontrollvizsgálatok során ő is lassúnak ítélte a fejlődésüket, azt javasolta, várjunk még a műtéttel, az ő szavaival élve, hogy időt nyerjünk. Ráadásul a régi heg helyén növekvő duzzanat annyira mélyen ült a hasfalban, és olyan amorf alakú volt, hogy azt eredetileg nem is akarta volna bolygatni.
A bogyók idővel egyre nagyobbak lettek, és mivel könnyen elhatárolódtak a körülötte lévő szövetektől, így mindvégig jól operálhatónak ítéltettek. Nyár végégre az állatorvos számára is egyértelművé vált: nem kockáztathatjuk, hogy kifakadjanak.



élete 1. műtétje utáni napon - 2009. augusztus 27.


1 órával a nagy műtét előtt - 2016. augusztus 23.


Makka a műtét előtti és utáni vizsgálatokra való utazásokat nagyon rosszul tűrte, egészen másként reagált, mint korábban a testvére, Kumpi. A sírás mellett folyton a hordozó fémből lévő ajtórácsához dörgölte a pofiját, amitől olyan szinten beindult nála a nyáltermelés, hogy úgy lógott két oldalt a nyála, mint valami buldogkutyának. Bár épp nevethettünk is volna az ennek köszönhető mulatságos ábrázatán, mi mégis inkább sajnáltuk és együttéreztünk vele.
Az is előfordult, hogy bepisilt és betojt a hordozóba, aminek az lett az eredménye, hogy félútról vissza kellett fordulnunk, mert ilyen szagkísérettel mégsem lett volna ildomos a doktorbácsi elé járulni. Ha a vizit meghiúsítása volt Makka célja, akkor jól kitervelte. De mi nem kíméltük, akkor is menni kellett az ő érdekében.

Az augusztus 23-ai operációt követően Kumpi révén a 2 évvel korábbi tapasztalatok miatt már abszolút felkészült voltam a műtét utáni teendők kapcsán, és egy kicsit nyugodtabb lelkiállapotban figyeltem Makka ébredését, ill. támogattam a még kómás lépteit. Miután a másnapot is szinte átaludta, harmadnapra újult erővel tekintett a jövőbe. Nem haragudott ránk, elfogadta a helyzetet, és azon volt, hogy minél hamarabb helyrejöjjön. Mindez leginkább a jó étvágyában, a rendszeres ivásban és a hasi szőr jó ütemben történű visszanövekedésében mutatkozott meg. Makka hamarosan újra a régi volt: ugyanúgy visszapasszolta az alufólialabdát, hallatta a hangját, mutogatta a pocakját, és fokozott igény mutatkozott éjjelente a mellettem való alvásra is.
Úgy tűnt, teljesen felépül, és mi örültünk, hogy attól a daganattól is megszabadult, amit az állatorvos először nem akart kivenni.



2 hónappal a műtét után - 2016. október 23.


Aztán október közepén feltűnt valami. Egy több macskás gazdi akkor is tudja, melyik cicája iszik éppen a tálkából, ha nem is néz oda, és csak a nyelvcsapásokat hallja. Sőt a székletet látva is be tudja azonosítani, melyik „kábel” melyik macskához tartozik. Én is azonnal tudtam, ki kakil egyre kisebbeket és állagra nem megfelelőeket. Persze, hogy Makka volt az. Az egyre apadozó mennyiségű végtermék oka pedig egyértelműen a csökkent étvágy volt. Az étvágytalanság pedig a kiújult daganat(ok) számlájára írható – mint ez utóbb ki is derült.
Ezúttal nem azért vittük Makkát megint orvoshoz, hogy a műtét utáni gyógyulás tényét harmadjára is megerősítse, hanem azért, hogy étvágyfokozó löttyöt és vitamininjekciót kapjon. A pocakvizsgálat kapcsán az orvos ekkor még mindig jó hírekkel szolgált. Nem úgy 2 hétre rá, amikor újabb vitamininjekció és pocakszemle után már a doki is a fejét csóválta. Innentől kezdve Makka fokozott figyeléséé és a napi imáé volt a főszerep.
Hogy is csináltam én azt anno az agykontrollal? – tettem fel magamnak a kérdést, és naponta mentem le alfába, hogy őt gyógyítsam, majd pedig azért, hogy így kapjak segítséget valahonnan.
Makka étvágya rohamosan csökkent, aminek vérvétel lett a vége, abból pedig megtudtuk, hogy egekben a cukorszintje. Azzal együtt egy másik szint is magas volt – az LDH enzimé, ami daganat jelenlétére utal. A diagnózis eredménye: imádkozás naponta többször, és erős hit a csodában.
Csodavárás közben Makka étvágya totálisan odalett. Nem kellett neki az időközben berendelt hatféle prémium száraz eledel egyike sem, sem a minikonzerv, sem pedig a prágai sonka. A Béres Cseppeket, amit az orvos javasolt, szintén nem fogadta el.

Irány a 30 km-re lévő, állítólag még jobb macskaspecialista több szem többet lát alapon. A kézzel végzett hasi vizsgálat eredménye: megint ott vannak azok a rohadék bogyók! Röntgen, ultrahang: nincs áttét, de ez nem 100%. A daganat sűrűsége ui. közel azonos a körülötte lévő szövetekével, ezért ha a bogyók még picik, az áttétet a gépek nem érzékelik. Az újabb műtétnek nincs értelme, annak is újbóli daganatképződés lenne a vége, és ennek a tortúrának nem tehetem ki a cicámat. Ő egészen biztosan nem akarná, de mivel beszélni nem tud, nem mondhatja el nekem, hogy „anya, ne!”. De mivel szeretem, megérezhetem, meddig lehet enyém a döntés őhelyette, és mi az a pont, ahonnan már nincs jogom beleszólni.
Csak egyvalamit tehettünk: az orvos javaslatára DMGuard immunerősítő cseppeket adagoltunk neki naponta, vízzel keverve, fecskendővel szájon át beadva.
Nagy néha csak akkor evett, ha közben őt simogatva megkértem rá, és eléje tartottam egy-egy kis falatkát. Akkor is csak napi 2-6 darabot, azt is elosztva egész napra. A porrá tört, meleg vízzel hígított, fecskendőbe felszívott száraz eledel nem kellett neki.
Egyedül inni volt hajlandó és nyilván kénytelen is, mert a magas cukorszint erre ösztönözte.

Makkát a születésnapom körül, november közepén láttam utoljára önmagának, de a tekintete onnantól kezdve mély szomorúságot tükrözött. Ezt követően – élete utolsó 1 hónapjára – beköltöztem hozzá a hálószobába a nagy ágyra, hogy napközben is együtt legyünk, és őriztem az álmát.
Napról-napra egyre gyengébb lett, és november végére már az ajtót sem tudta kilökni. Ő ui. sosem használta a macskaajtót, hanem felágaskodva kilökte a nagy ajtót, majd visszafelé a karmaival húzta maga felé, hogy a résen be tudjon jönni. Legyengült állapotában csak a visszafelé jövetel ment neki a régi módszer szerint, és hihetetlen módon az átlagosnál magasabb francia ágyunkra is mindvégig, bár egyre nehezebben, fel tudott ugrani.
A hangját már csak néhanapján hallottam, és hiányzott az az igazi, mintaszerű nyávogás, ami csak őrá volt jellemző a 4 cicánk közül.



a vérvétel előtt volt utoljára önmaga - 2016. november 10.
a legkedvesebb Makka-fotóm - pont ilyen volt



Az emberi léptékkel számított 75-80 éves kort az operáció előtt pláne nem, de még ebben a szívfájdító állapotában sem lehetett látni rajta – a pofikája nem változott semmit 1 éves kora óta. Bár a heteken át tartó nem evéstől rettentően lesoványodott, de látványra még így sem volt annyira rossz állapotban, mint a testvére. A tekintete mégis elárulta, hogy pontosan ugyanaz történik vele is, ami Kumpival. Viszont volt egy hatalmas különbség közte és a testvére között: Makka feladta. Nem akart tovább élni. És erre csak utólag jöttem rá.
Már ketten is mondták, hogy altassuk el, de én még mindig a csodában bíztam, és kértem rá reikit, deeksha-t, hátha épp az segít, ill. szüntelenül imádkoztam.
A névnapom előtt hasított belém a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább, és talán éppen az a válasz, hogy nincs válasz a kérdésemre. Makka akkor már menni is alig bírt, ill. rengeteget ivott és járt az alomba éjjelente. Sem ő, sem én nem aludtunk éjjelente napokon át, csak el-elszenderedtünk.
Akkor már azt kívántam, bárcsak mellettem, álmában menne el. Nem volt szívem állatorvosi segítséget kérni ehhez, mégis így lett végül.



2016. november 18.


Kumpi halálának napján - 2016. december 5.


A névnapomat most is, mint mindig nagyon szűk családi körben ünnepeltük, és erre az alkalomra én készítettem harapnivalót. A konyhai elfoglaltság miatt nem tudtam Makkával lenni, csak be-benéztem hozzá, biztosítva őt arról, hogy azért jelen vagyok. Mindeközben már tudtam, hogy a holnap lesz az utolsó együtt töltött idő. Aztán a kora estét is Makkától távol kellett töltenünk, és nehéz volt tartani magunkat a névnapozás ideje alatt.
Másnapra semmit sem terveztem, vele akartam lenni, és bekuckóztam mellé – a lábamon Mollyval és Leoval – a hálószobába. Az állatorvostól délelőtt akartam megkérdezni, kijönne-e házhoz, de képtelen voltam felhívni. Az agykontrollal ezúttal kudarcot vallottam, nem tudtam ellazulni annak érdekében, hogy fogjam a jeleket. Még utoljára feltettem a gyakran ismételt kérdést, és azért imádkoztam, hogy valamilyen formában választ kapjak. Egyszer csak belém hasított, hogy apukám verseskönyvét kell levennem a polcról, és ahol az kinyílik, ott lesz a válasz – a Búcsú c. versén, annak is a 2. strófáján akadt meg a szemem. 

Szenti Ferenc:

Búcsú

Öreg kézben öreg kéz.
Nem fogjuk soha.
Egy-két elhamvadt mosoly
alatt az Ígéret,
nem piroslik, rohad.

Szürkülő fejem fölött
szomjas madár:
csőrében a halál.
Torkában rekedt
énekével száll.

Valamit súgnék még
a szikrázó szivárványkagyló
fülébe, hogy én már
Óceán vagyok –
parttól partig.


Így kell hát lennie… És már megint december van.



1 órával a végső búcsú előtt - 2016. december 13.

 
Felhívtam az orvost, aki megnyugtatott, hogy nem kell a cicát az utolsó útja előtt felzaklatni az általa annyira utált utaztatással, és ígérte, hogy 2-3 óra között kijön.
A következő telefon Anyának ment, aki azonnal lejött hozzánk. Sírva búcsúzott az „unokájától”, akit nagyon szeretett.
Déltől a Kutyafül is csatlakozott hozzánk a nagy ágyon – együtt vártuk a halált.
Makka végre elaludt mellettem a kis takaróján a lila párnák között – talán megnyugodott, hogy vele vagyunk.
Az orvos negyed 3-kor érkezett. Túl hamar.
Makka az altató injekciótól 10 perc alatt mély álomba merült, mi közben mellette voltunk. Becézgettük, puszilgattuk, sírtunk, búcsúztunk. Hallania kellett, hisz még élt.
10 perccel később megkapta a végső injekciót: a szívébe. Én sokkos állapotban, kiürült fejjel a konyhában vártam, a Kutyafül pedig könnyek között az előszobában. Hallottam, ahogy kattan az orvosi táska – a sztetoszkóp megtette kötelességét, kihallgatta hogy már nem ver a kicsi szíve, és visszavonult a táska mélyére. Már jött is az orvos, könnyezve, én pedig futottam a szobába Hozzá.
Arcocskáján megláttam az elmúlást, a mellkasa már nem járt fel s alá – csak feküdt ott, üresen, mi pedig fölötte zokogtunk. Elment.

Molly és Leo megszagolgatták, hagytuk, hogy ők is elbúcsúzzanak tőle. És tudták, biztos, hogy tudták...
Fehér vászonlepedőbe takartam, és együtt helyeztük a kis sírba, a diófa tövébe Kumpi mellé.
Nem hagyott maga után mást, csak a hiányt, és ami újdonságként hat rám, az üresség érzését. Mi ez? Miért nem fáj? Vagy ilyen az, ha nagyon fáj? Nem szabad éreznem?
Az a rissz-rossz kis búcsúvers, amit neki írtam, nem fejezi ki elég jól, mit jelentett Ő nekem.

Vele együtt kihalt az a vérvonal, ami három olyan tökéletes cicával ajándékozott meg, amilyen MAKKA, Kumpi és Makka volt.
Ők mindhárman az élet ajándékai voltak, amit csak az érthet meg, aki úgy szereti az állatokat, ahogyan a Kutyafül és én.

Pontosan ma 1 hónapja nincs többé Makka.

"Mellesleg, ha valaki ebnek emel mauzóleumot, kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni." (Weöres Sándor)



2010. november 11.


Szenti Ferenc:

Csöndes Makka-sirató

Nem a hó, nem a hóhiány…
Valami mégis feketül,
pedig jön, jön a Karácsony,
megcsendül lelke szép hangja
a szívnek – szeretet-lángok élnek:
holtaknak, élőknek –
Könnyű szelídségű lélek
várakozó örömében
mégis ott, ott a fájdalom –
Szebbnél szebb emlékek élnek:
a legelső nyávogástól
az utolsó sóhajáig – – –
A Kicsi Állat úgy tudta lelkét,
mintha valós gyermek volna,
és szinte: AZ.
Gazda-Anyja most siratja:
MAKKA, MAKKA, MAKKA, MAKKA…

2016. december 23-24.

4 megjegyzés: