Nyaralás Mljet szigetén

Soha ne mondd, hogy soha! – figyelmeztet a mondás. A Kutyafüllel 2012 nyarán mégis megesküdtünk, hogy soha többet nem megyünk a horvát tengerpartra. Aki olvasta a blogon a Korčuláról szóló írásomat, az tudja, miért. Tavalyelőtt nyáron máshol nyaraltunk – Ausztriát és Németországot céloztuk meg, tavaly pedig a lakásfelújítás miatt maradtunk a fenekünkön. Idén viszont megint vakációs úti célt „kellett” keresnünk. Egyik nagy vágyunkról, Korzika és/vagy Szardínia szigetéről azonban gyorsan lemondtunk, mert aránytalanul drágának ítéltük ahhoz képest, amit kínál. Akkor már inkább másik nagy álmunk megvalósulására, a Maldív-szigetekre gyűjtünk. A jelen igényeinket és ki-ki ilyen-olyan heppjét figyelembe véve alig maradt választási lehetőség tengerpart-ügyben, így hogy, hogy nem, megint Horvátország „akadt fenn a rostán”, Ági barátnőm őszinte csodálkozására. Mi is mosolyogtunk magunkon, nem csak ő. :D
A tömény városnézés most nem szerepelt a terveink között, így Split, Trogir és a többiek nem jöttek szóba. Inkább végigbogarásztam a horvát szigetvilágot Google Earth barátunk segítségével, ill. elolvastam sok más tudnivalót is. Azt tudtuk, hogy kopár szigetre semmi esetre sem megyünk, mert abban már kétszer volt részünk, és mi valamiért nem kedveljük a szinte növényzetmentes terepet. Az internet tengerén hajózva egyszer csak Mljet szigete bukkant fel előttem. Azonnal lecsaptam rá, elolvastam róla minden fellelhető hasznos infót, áttanulmányoztam a szálláslehetőségeket, és odadugtam az összes érdekes tudnivalót tengerpartos képekkel aláfestve a Kutyinyek orra alá. Ő egyetértett, és hamarosan lefoglaltuk a szállást a 3 csillagos Hotel Odisejben. A kiválasztott szobát az árához viszonyítva szépnek találtuk, és a hotelról, valamint a környezetéről bemutatott képek is tetszetősek voltak.
Mi egyébként a saját kocsijukkal kirándulni szeretők népes táborát erősítjük, ami jó is meg nem is, hiszen fárasztó vezetés előzi meg a szálláshelyre érkezést. Ez a mi szempontunkból fokozottan igaz arra az útszakaszra, ami a dalmát szigetvilághoz vezet, hiszen mi Szeged felől közelítünk. Ez azt jelenti, hogy anyagilag nekünk nem éri meg felmenni az autópályára. Ráadásul az távolságban hosszabb is. Ez már 2 olyan indokot jelent, ami győzedelmeskedik a de-egyébként-sebességileg-haladósabb érv fölött. Így hát állandó sebességkorlátozások közepette juthatunk csak el az áhított célig. Ez az állandó lassú tempó szerpentinekkel tarkítva igencsak idegtépő, és tiszta szerencse, hogy a Neretva völgyét olyan szépnek látom, hogy képes vagyok túllendülni az előbb említett szomorú tényeken. Bizony, a Neretva völgye szerintem tiszta Ausztria, a folyó vize gyönyörű zöldes színben pompázik, a hegyek pedig lélegzet-ellálítóak. Mindezt 2012-ben nem láthattam, mert éjjel utaztunk, és Bosznia számomra csak a kopár hegyeket és az igénytelenséggel egybekötött lehangoló szegénységet jelentette. Ez az utóbbi megállapítás most sem változott, csak színesedett azzal a véleménnyel, hogy Bosznia igenis csodálatosan szép ország, ha csupán a természeti adottságait nézzük. Kár, hogy itt nem nagyon volt lehetőség fotózni.
Most sem lett volna esélyem látni a fenséges hegyek lábait nyaldosó Neretvát, ha a magyar-szerb határon (Horgosnál) nem vártunk volna 3 és fél órát. De ez a kellemetlen epizód lehetővé tette, hogy némileg megváltozzon a véleményem Boszniáról. Éjfélkor indultunk otthonról, és gyakorlatilag az utazás egy része a határon való hosszas várakozással/araszolással telt, de én mindezt olyan nyugalomban tűrtem, hogy még magam is meglepődtem rajta. Véletlenek pedig nincsenek, a sors valószínűleg nagyon úgy akarta intézni, hogy a bosnyákok földjéről szóló totálisan negatív képem a hajnali fényeknek hála pozitívabbá váljon. Persze a bevakolatlan vagy befestetlen házak elkeserítő látványa most is letaglózott, és nem győztünk napirendre térni fölötte. Ugyanez igaz Szerbiára is, és hiába áll ebben az országban is elhagyatott házak egész sora, mégsem éreztük úgy, hogy szívesen felújítanánk az egyiket, és beköltöznénk. Azt meg pláne nehezen bírnám elképzelni, hogy a helyiekkel vidáman horgásszak a szeméttelep mellett kanyargó, egyébként tetszetős kis patakocska vizében állva, és beletörődve bámuljam a környező fákról lelógó rothadásnak indult nejlonzacskókat a patak partját „díszítő” egyéb hulladékkal együtt. Kösz, inkább Magyarországon maradok, ha már nem születhettem németnek vagy osztráknak!

Az igyunk minden nap sok vizet – felszólítás egy ilyen típusú utazás során kivitelezhetetlen, ui. mivel nő vagyok, nem egyszerű megoldani a vizeletürítést. Mármint, hogy Szerbiában és Boszniában nem egyszerű nőnek lenni utazás közben (biztos egyéb értelemben sem könnyű persze). Egészen pontosan nőnemű turistaként nem egyszerű, sőt olyan nőnemű turistaként, akinek derogál egy koszos benzinkutyán a bűzgörény budiban guggolva becélozni a körben sárga folyadéktól beszennyezett lefolyót. Nem ettem meszet! Inkább pisilok az út szélén, de inkább ott sem, ha lehet, mert mi van, ha épp félrehord a berendezés, és akkor lőttek a gyors szükségvégzésnek. Meg különben is, nyeeeeem!!! Így hát a Sünis kanál blog tulajdonosa kénytelen volt kilométereken át magával hordozni hólyagja tartalmát, hiába ügyelt kínosan a folyadékbevitel lehető legkevesebbre csökkentésére a 35 fokos hőség ellenére.
Egy jobbacska benzinkút most aranyat ért, nem véletlenül jelentette ez kb. 15 órán át vágyaim netovábbját, és imáim elsődleges tárgyát. A valóság azonban imigyen nézett ki:
- Benzinkúúút! Megáll, bemegy, kulcsot elkér/ vagy nem kér, csak bemegy, szemrevételez, elborzad, lecsöppenve kijön, kocsiba beül, tovább tartogat X órán át.
- Benzinkúúút! Megáll, bemegy, kulcsot elkér/ vagy nem kér, csak bemegy, szemrevételez, elborzad, lecsöppenve kijön, kocsiba beül, tovább tartogat 1 órán át.
- Benzinkúúút! Megáll, bemegy, kulcsot elkér/ vagy nem kér, csak bemegy, szemrevételez, elborzad, lecsöppenve kijön, kocsiba beül, tovább tartogat 1 órán át, közben szomjan halni készül.
- Benzinkúúút! Megáll, bemegy, kulcsot elkér/ vagy nem kér, csak bemegy, szemrevételez, arca felvidul, örömében majdnem bepisil (na neeem, hisz itt a rendes WC!), ráül, élvezkedő képpel sárga folyadékot kiürít, önelégült pofával kocsiba beül, megkönnyebülten tovább utazik, végre iszik…. Na ezt azt utóbbit talán mégsem kellett volna, de már mindegy.

Pomena, Hotel Odisej
 

A sok határ után végre megérkeztünk a komphoz, ami a Pelješac-félszigetről, Prapratno településről indul, és kb. 35 perc alatt teszi meg az utat Mljetre, Sobra kikötőjébe. Onnan Pomena, a kis halászfalu, ahová igyekeztünk, szintén jó félórás utat jelentett. Este fél 7 körül megérkeztünk a hotelhoz, a kocsit letettük az onnan kb. 200 méterre lévő köves, poros parkolóban, és elcuccoltunk a recepcióig, ahol az illetékes elhadarta a főbb tudnivalókat, ami főleg abban merült ki, hogy a kioszknál belépőt kell vennünk, mert a szálloda a sziget nemzeti parkjának területén fekszik. Ezt tudtuk, és azt is, hogy fejenként 12 euróba kerül, és 7 napra szól. Egyébként akik csak 1 napra váltják meg, azoknak is ennyibe kerül. Azt mondták, ráérünk megvenni másnap, így hát a parányi, gyéren kivilágított lifttel rögvest felmentünk a szobánkba, ahova egy iszonyú büdös folyosó vezetett. Ez a halszaggal átitatott gázolajszerű, tömény valami minden egyes nap pofán vágott bennünket.
A szobát látva kis túlzással ugyan, de úgy éreztük, még mindig Boszniában vagyunk, és nem értettük, hogy lehet az, hogy tavaly karácsonykor Bécsben, az Ausztria Trend Hotel Doppioban szinte ugyanezért a pénzért szuper szobát kaptunk reggelivel. Azt sem értettük, hogy lehetünk még mindig olyan naivak, hogy hiszünk a hotelról a neten látott képeknek.
Pedig mi nem Morpheus kék piruláját választottuk, és ezúttal szívesebben néztük volna a dolgokat a mátrixon át. Emberek, ne higgyetek a hivatalos hotelfotóknak!!!

kávézó

pizzéria

grillterasz

 

Miután felszólítottam magamat, hogy nyugodjak meg, és a Kutyafül buksiját is megsimiztem, hátha attól ő is jobban lesz – berendezkedtünk, lemostuk magunkról az útszéli vécék körül felszedett port, és elindultunk vacsorázni.
Na, ez se egyszerű téma nálunk! Se a Kutyafül, sem én nem szeretjük a halat (egyet kivéve, de ebbe most nem mennék bele), sem az egyéb tengeri herkentyűket, ezért kaja szempontjából a tengerpart számunkra nem a legjobb választás. Sebaj, van azért másfajta hús is az étlapon, na és a szívünknek oly kedves pizza, sőt tésztaételek is! Hát itt bizony azzal kellett szembesülnünk, hogy azon túl, hogy az itt található összes étterem étlapja ugyanazt kínálta, a választási lehetőség is igen szegényes volt. Ez utóbbi tényt még csak-csak meg tudom érteni, hiszen a különböző módokon elkészített néhány fajta halon és tengeri müzmüzön túl a dalmát szigetvilág éttermei nyilván nem fogják felvonultatni az egyéb húsfélék tárházát ezerféle elkészítés móddal fűszerezve. De hogy mindenhol szinte tényleg tök ugyanazt lehessen rendelni, az azért igen fura. A tésztaételek kapcsán, halas, rákos, kagylós, bolognai vagy carbonara spagettiből lehetett választani, pizzából pedig főleg a tenger gyümölcseivel megrakott fajták domináltak 2-3 egyéb félével kiegészítve. A nyomaték kedvéért: mindegyik étteremben ugyanaz a felhozatal.
A hotel egyik kisebb éttermében érdekes színfoltként szendvicsekből is lehetett választani – fel is vidult az arcunk hirtelen –, de amikor egyik este itt vacsoráztunk, csalódnom kellett, mert a szendvicsem hideg volt. Pedig jártunkban-keltünkben láttam, hogy melegszendvicseik is vannak, ám az étlap nem jelezte, hogy mindkettőből lehet választani. Összegezve azt mondhatom, hogy teljesen fölösleges ezen a csöppnyi placcon annyi éttermet működtetni, ha mindegyiknél szinte teljesen ugyanaz és ugyanannyi féle a kínálat. Még jó, hogy a Schweppes bitter lemon és az Orangina, amiket itt ismertünk meg, legalább az italkínálatot színesítette!
Szerencsére az egyik családi vállalkozás által vezetett étteremben (a Studenac bolt melletti üzlet fölött) kimondottan finom pizzát ehettünk, és később is ide jártunk vissza. Két másik étteremben is vacsoráztunk, ahol húsételt rendeltünk. Az ételt mindkét helyen elfogadható minőségűnek és mennyiségileg elegendőnek ítéltünk. Bár a grillezés időtartamáról azért szívesen tartottam volna kiselőadást bemutatóval egybekötve a séfnek.

 

vacsoráink egyik színtere

balra: a kioszk, ahol megváltható a belépő a nemzeti parkba
jobbra: a legjobb étterem a Coca-Cola felirat fölött

Minden reggel a hotel éttermében reggeliztünk. A svédasztal kínálata bőséges volt, és összességében véve elfogadható minőségűnek mondható. Különféle péksütemények, felvágottak, sajtok, gyümölcsök, joghurtok, müzli, rántotta, tükörtojás, virsli, sült szalonna, zabkása, főtt zöldségek, üdítő, kávé, tea, Fornetti típusú süti és kuglófféleség várta a vendégeket. Mi általában jól bereggeliztünk, hogy kibírjuk vacsoráig, és 2-3 szelet elcsent felvágott erejéig gondoskodtunk a helyi macsekokról is. Ők töltötték ki az űrt, amit az otthon hagyott 3 cicagyerekünk hiánya okozott. Szinte vadásztunk rájuk, és könnyfakasztó örömet jelentett, amikor egyikkel-másikkal nagy ritkán összefutottunk a hotel előtt vezető egyetlen utcácskán. Megállapítottuk, hogy tényleg nem vagyunk komplettek. :D

hiánypótló vigyori mogyoró :D

Pomena valóban egyetlen és igen rövid utcából áll, és vélhetően csak a turizmus miatt alapították. Na jó, biztos nem, de olyan, mintha így lenne. :D Egyetlen, 157 szobás hotel és néhány kisebb apartman fogadja az ide látogatókat, és a kikötőjében mindig sok, szépséges vitorláshajó látható, amelyek egy része kibérelhető. 2 kis boltja van, amiből már korán reggel elfogynak a péksütik, esélyt sem adva a későn kelőknek, hogy uzsonnát készítsenek maguknak a strandolás óráira. Ez valószínűleg mindenhol így van. A bicikli- és szörfbérlés üzlete virágzik, és mivel a sziget bővelkedik turistaútvonalakban, sokan főleg bicajjal fedezik fel a terepet, vagy gyalog vágnak neki az ösvényeknek, és derítik fel az olyan fürdésre alkalmas partokat, amikhez nekünk, akik mivel ilyesmire lusták vagyunk, és túlzottan kötődünk az autónkhoz, esélyünk sincs lejutni. Mondjuk nem 40 fokban lehet, hogy én is simán legyalogolnék az ilyen titkos helyekre.

a hotel parkolójához vezető út

 

éttermek sora

Apropó 40 fok! Ottlétünk ideje alatt végig kínzó forróságban volt részünk, és a kocsink hőmérője szerint 38,5°C volt a legmagasabb hőmérséklet, amit mértünk. Mindez párás levegővel párosult, ami a napokat számomra, aki a meleget önmagában is utálom, duplán nehezen viselhetővé tette. Oké, nyár van, de ez már 2015 és nem a 1980-as évek, amikor egész nyáron minden egyes napot a strandon töltöttünk Anyával, és nem használtam napolajat, mégsem égtem le. A nyarat sajnos már évek óta nem bírom, mert elviselhetetlen a kánikula. De azt hittem, a tengernél szuper lesz, mert fúj a szél. 2009-ben még bírtam Vis szigetén, 2012-ben Korculán már kevésbé, itt pedig egyáltalán nem. Nem csak én, a Kutyinyek se rajongott az ötletért, miszerint egész nap valamelyik parton sínylődjünk. Ja, bocs, a tengerparton nem sínylődünk, a tengerpartot élvezzük, mert ott a tenger, és messze vagyunk az otthonunktól, és örülünk, hogy mindez megadatott. Ja, igen, alapból mi is örülünk, persze, de itt ezt mégsem éreztük olyan nagyon boldogítónak. Odáig fajultak a dolgok hőmérsékletileg, hogy a fél 10-es reggelit követően minden egyes nap inkább visszamentünk a légkondicionált szobánkba, és behatóan megismertük a Grace klinika teljes szereplőgárdáját 2 évad erejéig. Ezt a mások számára bizonyára tök uncsi tevékenységet folytattuk délután 3-ig, mígnem egy röpke spalettakinyitáskor „megízlelt” forróságadag után mégis leszállingóztunk a kocsiig, elszenvedtünk kemény 5 percet a napon, amíg a klíma annyira lehűtötte az egyébként fekete verdánkat, hogy képesek legyünk beülni, és aztán irány valamelyik part. A legközelebbi fürdési lehetőség egyébként a szálloda előtt volt kiépített napozóplaccal, nyugágyakkal, a hajóforgalom miatt elkerített csöppnyi stranddal, de mivel mi az ilyen típusú napozási és fürdési lehetőséget nem kedveljük, egyértelmű volt, hogy „rendes” öblöt keresünk. Az öblökről később még beszámolok, de most vissza a hotelhoz.
A lobbyban kopott fotelokban ülve lehetett interneteznie annak, akit nem zavar a csigalassúság, ill. mi itt kávéztunk többnyire, hogy életet verjünk magunkba. A meleg miatt ui. olyan szinten fáradtnak éreztük magunkat, hogy az általában jónak nevezhető éjszakai alvásaink után is egész nap kótyagosak voltunk. Az emeletek között közlekedő 2 lift olyan picinyke volt, hogy alig fértünk be a csomagjainkkal, és akkorát rántott megálláskor, hogy a Kutyafül nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg ezt naponta. Arról nem is beszélve, hogy mindkettőben kiégett a világításul szolgáló égők fele.
A szobánk kapcsán már írtam, hogy nem azt kaptuk, amit vártunk, éppen ezért sokként ért bennünket a látvány. Ha ez egy 5000 Ft-os szállás lett volna, akkor oké, semmi gond, erre készültünk volna, de ez annál jóval többe került. A fürdőszoba kritikán aluli, a fuga koszos, a csaptelepek vízkövesek, a bútorzat avítt, és bár a zuhany előtti kilépő törölközőt minden nap cserélték, mégis mindegyiken rozsdafoltok éktelenkedtek. Naponta takarítottak, ez rendben is volt, de az adriatic luxury szállodalánc tagjaként egy ilyen hotelnak már rég fel kellett volna újítania a fürdőszobát. A szobabútorok is kopottak voltak (bár ez az én fotóimon sem jön ki igazán, csak ha valaki belenagyít). Az ágytámla mellett végigfutó falap és a fal találkozásánál koszcsík virított, az éjjeli lámpa sárgaréz fedele kopott és csíkos volt, mert nem a megfelelő tisztítószerrel kezelték. Az ágymatrac középen kissé bessüpedt, amit úgy kompenzáltak, hogy a lepedő alá nyári paplant terítettek. A fotel tiszta műszál kárpitja totálisan gyűrött volt, akárcsak a függöny, és a spaletták lamelláit nem portalanították. A fregoli valószínűleg ismeretlen fogalom ebben a hotelban, ezért a vizes fürdőruháinkat és törölközőinket jobb híján az erkélyen lévő kissé rozsdás asztalra és székekre terítettük. A fürdőszoba és a szoba közötti falat nagy darabon penészfoltok díszítették, teljesen vizes volt, és sokszor hallottuk, hogy folyik a víz a falon belül. Pozitívum, hogy minden szobának saját hűtőszekrénye van, igaz, épp csak akkora, hogy beférjen 3 db 1,5 literes ásványvizes flakon.

penészes szobafal és kopott bútor

A hotel étterme látványilag korrektnek mondható, akárcsak a szállodához tartozó, délelőtt 10-kor nyitó beach bár, amely az esti kivilágítás hatására hangulatos, de a rattan ülőgarnitúrák már erősen kopottak. A kiszolgálás a hotel felszolgáló személyzete kapcsán siralmas, a pincérek nem kedvesek, és nem egyszer előfordult, hogy sokat kellett várni arra, hogy felvegyék a rendelést. A presszókávé 10 kunába került, de a hozzá kért tejet hol fölszámolták, hol nem. A beach bárban pedig a tejszínhab egyszer 3, máskor pedig 6 kunát kóstált, mintha csak a pincér hasraütésszerűen értelmezte volna az árakat. A hotel pizzázó részében pedig nem finom a pizza. Szerencsére a long drinkek, amiket életünkben először itt kóstolhattunk, nagyon finomak voltak.

beach bár

Pomena egyébként viszonylag tisztának mondható, de a szokásos esti sétáink közben nem nagyon láttunk kukákat, ahova kidobhattuk volna a jégkrémes papírt.
Aki búvárkodni szeretne, az megtalálja a számítását, mert egy hajóroncshoz innen indítanak motorcsónakot, és búvárszerkót is itt lehet bérelni.
A hotel recepcióján be lehet fizetni egy hajóútra az Odysseus barlanghoz, ahol fürdeni is lehet. Ez Babino Polje városából is megközelíthető. Mi nem mentünk el a barlanghoz, mert későn értesültünk a létezéséről. Helyette a recepción befizettünk egy útra Dubrovnikba. Az indulás érdekesre és bosszantóra sikerült, ui. a 10:40-es start majdnem fél 12-re tolódott, ám a visszaút ideje maradt 16:30, miközben az odaút másfél órás. Márpedig egy olyan különleges városra, mint Dubrovnik, nem elég 2 óra. Sőt igazából jobb lenne egy teljes nap, hogy minden sikátort bejárhassunk, és akár ott vacsorázhassunk.

"Krilo Star" - a hajó, ami Dubrovnikba visz

Nem lehetett tudni, hogy miért késett a Splitből érkező hajó, ahol egyébként szintén majd' meggyulladtunk, mert a légkondicionálás csak a hátsó részében működött. A hajó nem az óvárosban kötött ki, és mi, tudatlan turisták csak kiszálláskor értesültünk róla, hogy oda bizony még helyi járatos busszal vagy taxival el kell jutni, ha nem akarunk a tűző napon jó 2 km-t sétálni. Szerencsére rögtön a kikötő mellett egy kioszkban jegyet lehet vásárolni a buszra, amivel eljuthatunk az óvárosba. Mi rögtön oda-vissza jegyet vettünk. A forróság sajnos nem kímélt bennünket Dubrovnikban sem, és igazi szenvedésnek éltük meg. A gyönyörű épületeket szemlélve úgy éreztük, hogy a kánikula miatt odavész az élvezet. Ettől függetlenül megcsodáltuk az óváros főbb látványosságait, még egy kávézóba is beültünk, ajándékokat is vásároltunk, majd időben visszabuszoztunk a kikötőbe, hogy ezúttal a hajó hátsó részében, a légkondi alatt ülve visszajussunk a szigetünkre.

a dubrovniki vár

a Trónok harca c. sorozatból is ismert lépcső

Mljet, a zöld sziget (a címre kattintva videót láthatsz a szigetről)
Ha Magyarországról érkezünk, akkor két lehetőség közül választhatunk, hogy átjussunk Mljet szigetére: vagy Trstenikből (ez a Pelješac-félsziget déli oldalán fekvő település, és a komp innen Pomenába érkezik), vagy szintén a Pelješac-félszigetről indulhatunk, de Prapratnoból (innen pedig Sobrába érkezik a komp). Mi ezt a 2. lehetőséget választottuk.
Dubrovnikból, Hvar szigetéről és Korculából hajó is közlekedik a szigetre, amit egy kétsávos út szel át. Buszok napi 1-2-szer közlekednek.
Mljet Horvátország nagyobb szigeteinek egyike, és ezek közül is a legdélebbi és a legkeletebbi. 1960-ban területének kb. egyharmadát nemzeti parkká nyilvánították, mert gazdag mediterrán növényzet, színes élővilág, látványos tengeröblök és épített műemlékek jellemzik. A természeti értékeken kívül érdemes felkeresni pl. a Szent Mária-kolostort, a római kori palota maradványait, és az V. században épített kora-keresztény bazilika romjait is.
Mljetet a horvát szigetvilág egyik legszebb helyének titulálják, amivel – bár nem láttam az egész országot – egyet kell, hogy értsek, ui. a vad természet itt szinte érintetlen, és majdnem az egész területét erdőség borítja. Nagyon kevés, kb. 1000 lakosa van. Viszonylag kevés turista jár ide, mivel kevés számú és kis kiterjedésű települése van. A szállodán kívül apartmanok, magánházak és kempingek várják a vendégeket, de ezekből itt jóval kevesebb van, ezért Mljet az ország egyéb nyaralóhelyinél sokkal békésebbnek mondható.
A part menti vizek adnak otthont a mediterrán barátfókának. A sziget jellegzetes lakói pedig a mongúzok, amiket a korábban itt hemzsegő kígyók kiirtására telepítettek be a velenceiek. Több ritka madárfaj is fészkel itt: a szürke légykapó, a sisegő füzike és a szajkó. Sajnos mi csak a jól ismert dalnokokkal, a kabócákkal találkoztunk.

Gabóca kabócája :D

A szigeten, a nemzeti park területén két kristálytiszta vizű tó van, a Nagy tó (Veliko Jezero) és a Kis tó (Malo Jezero), amelyek összeköttetésben vannak egymással, ill. az itt szintén tiszta vizű és csodálatos színekben pompázó tengerrel. Ezek a tavak valójában tengeröblök, melyeket a tengerrel keskeny csatornák kötnek össze. Dagálykor sós víz áramlik a tavakba, apálykor pedig állítólag édesvíz távozik a csatornákon keresztül. Mi azonban a Kis tó vizét is sósnak éreztük.
A Nagy tó közepén lévő Sv Marija nevű kis szigetecskén egy 12. századi bencés kolostor, a ma már étteremként működő Szűz Mária-kolostor áll. A 16. században reneszánsz stílusban újabb épületeket és bástyákat emeltek köré. Ide óránként induló hajókkal lehet eljutni, miután megvettük a belépőt a nemzeti parkba. Állítólag ez a kolostor is szállodaként funkcionál, mégis a legtöbb turisztikai infó azt mondja, hogy Mljet egyetlen szállodája a Hotel Odisej. Nem jártunk utána a nagy titoknak.
A hajóhoz a nemzeti park bejáratától kocsival tilos lemenni, ezért gyalogolni kell kb. 800 m-t. Bicajjal megengedett a belépés. A tavak területére a turistáknak csak evezős járművel szabad belépni, horgászni nem lehet, és búvárkodásra is csak külön engedéllyel van lehetőség.A hangulatos kis szigetet körbe lehet járni. Vannak olyanok, akik a partján fürdenek is, bár szerintem ez nem igazán megengedett. Az étterem elől hajó indul, ami átvisz a Kis tóra, ahol gyönyörű környezetben strandolhatunk. Az nem derült ki, hogy ez a hajó vissza is viszi-e a turistákat a kis szigetre, ill. kiköt-e a kiindulási ponton.
A fákkal körbevett, részben kavicsos strand nem nagy, kevés ember fér el, de nagyon kellemes, tiszta és szép a környezet. A két tó kőből épült csatorna révén összeköttetésben áll egymással, és ezen a csatornán még kenuval is át lehet menni. Jópofa érzés átúszni rajta. Mi is eltöltöttünk itt 2 órát.
A tavak sokkal egyszerűbben, gyalog is megközelíthetőek – a lejáratnál a főút mellett leparkolhatjuk az autónkat, és kb. 500 méteres séta után elérhető a strand. Vagy akár a tóparton a másik irányba indulva, kb. 2 km-es úton a hajókikötőhöz is vissza lehet sétálni/biciklizni. Ahogy láttam, másfelé is van gyalogút, ami valószínűleg a kolostorhoz vezet.

a Szent Mária szigetre vivő hajó

a hajdani Szent Mária-kolostor

séta a szigeten

fürdőzők a Nagy tó felől nézve

 

a Nagy tó

a Kis tó

a két tavat összekötő csatorna

falucska félúton a Kis tó és a nemzeti park bejárata között

az előbbi kis falu

Falvak és strandok
Lakosai számát tekintve a legnagyobb település a szigeten Babino Polje, a legnépszerűbbek pedig Pomena, Polače, Sobra és Saplunara. Én egyébként összesen 20 falut számoltam össze.
Pomena faluban található a sziget egyetlen szállodája, a már részletesen kitárgyalt Hotel Odisej. Itt nincs természetes strand, csak a hotel előtt kiépített tetszetős placc medencével.

kilátás a Hotel Odisej strandjáról

Pomenától 5 km-re fekszik a rendkívül szűk helyen lévő Polače, ami szintén nem a strandjáról híres, bár egy egész rövidke, kavicsos partot fel tud mutatni. Ide szerintem nem érdemes kocsival jönni, hogy aztán egy étterembe beülhessünk, ui. képtelenség szabad parkolóhelyet találni.
Pomenától 29 km-re található Sobra, ami a sziget egyik fő belépési pontja. A kompkikötő a településtől 2 km-re található. Sobrának nincs strandja, de úszásra van lehetőség.
A sziget dél-keleti részén van Saplunara, az egyetlen olyan falu a szigeten, ami 2 homokos stranddal is büszkélkedhet. Az egyik hosszabb, a fövenyen száraz pálmalevekkel borított napernyők vannak napozóágyakkal, ill. koktélbárral, büfével. A másik, tőle kicsit távolabb, kb. 500 m-re fekszik egy kisebb öbölben, ahol szintén van büfé. Mindkét strand szép, de mi egyszer sem fürödtünk itt, mert a mi megítélésünk szerint sokan voltak.
Saplunara kisebbik strandjától kb. 20 perc sétányira található a szintén homokos, 1 km hosszú Blace- vagy Blaci-öböl. Ide kocsival is el lehet jutni, de mi hoppon maradtunk, amikor ide indultunk, ui. az út le volt zárva egy olasz pornófilmforgatás miatt. Kellemetlenül érintett, hiszen a képek alapján ez is egy szép partszakasz, ha nem épp a legszebb. Visszamehettünk volna máskor is, de nem tudtuk, meddig tart a forgatás, hiába kérdeztük erről a sorompónál ülő bácsit, aki nem tudott jól angolul. Nem kockáztattunk meg egy fölösleges utat. Itt egyébként nincs étterem, és nincs lehetőség sportfelszerelések bérlésére, bár nekünk ezek nem is számítanak fontos szempontnak.
Van még egy csöppnyi kis öböl, Ropa faluban, amiről a neten látott képek alapján azt gondoltam, hogy talán ez a leginkább vadregényes. Az odajutás valóban az volt, ui. a település végéből az oda vezető úton való legyaloglás a kánikulai melegben felért egy 3 órás spinning edzéssel, pedig egyébként nem telt 10 percbe sem. Olyan szinten szakadt rólunk a víz, és annyira nehezen ment a séta a strandos cuccokkal felpakolva, hogy én eddig ilyet még nem pipáltam. Sajnos a látvány még jobban lelohasztotta a fürdési kedvünket, ui. ez inkább csónakkikötőként funkcionál, és nincs egy vízszintes pontja sem, maximum az az egyetlen szikla, ahova keserves dolog kijutni a köveken egyensúlyozva, és ráadásul azt mások már lenyúlták előlünk. A maradék hely egy lejtős, fekvéshez kényelmetlen, de amúgy sima szikla volt, de ott is ültek már. Igazából több ember nem is fér el itt, vagyis elférne, ha egyenes lenne a terep. Ez egy nagyon szűk kis öböl, és piszkos is, úgyhogy némi erőgyűjtés után visszakapaszkodtunk az autónkig. Az eddig felsoroltakról nem készült egyetlen fotó sem, de erre nem tudok magyarázatot adni. :D
A Sutmiholjska-öböl azonban a fent felsorolt lehetőségek közül ideálisnak tűnt számunkra. Ez a strand Pomenától kb. félórás autóútra található, sem nem nagy, se nem túl kicsi. Kocsival le lehet jutni, de a parkoló kicsivel az öböl fölött van. Onnan néhány lépcső vezet le a kavicsos strandhoz, ami nem túl tiszta a hordalék miatt. Egyes információk szerint étterem is működik itt, de ez nem igaz, csupán néhány kisebb apartman bújik meg a fák között és az öböl belső végében. Itt valószínűleg valamikor leomolhatott a hegyoldal, mert erre utaló jeleket láttunk, és ha volt is, talán éppen ezért zárt be az említett étterem. A Kis tó partján lévő strandon kívül mi csak ide járogattunk, és általában maximum 2 órát töltöttünk el. Első alkalommal tiszta volt az idő, de a többi napon 3-4 órától már beborult az ég, úgyhogy a napozásnak lőttek. Persze augusztus első hetében nem igazán tanácsos kifeküdni a napra 11 és 4 óra között.
Mi minden nap délután 3-kor indultunk el a hotelból a szokásos 4 „adag” Grace klinika után, és fél 4 körül értünk le a partra, de az akkorra már befelhősödött ég miatt nem tudtunk napozni, pedig akkor már kellemesebb lett volna az idő a barnuláshoz. Úgyhogy a tengerpartos nyaralás lényege nem igen jött össze most. Persze azért úsztunk a kifejezetten meleg tengerben, ha nem is túl sokat, sőt inkább nagyon keveset. De azt a keveset imádtam, és úszás közben totál kikapcsoltam. :) A vallásosak ilyenkor szokták azt mondani, hogy Isten ott volt körülöttük.

Sutmiholjska-öböl

A hazautazásunk előtti este, miután az összes cuccunkat bepakoltuk, a hotelszobáról lesújtó véleményt fogalmaztunk meg az íróasztalra direkt erre a célra kitett kis füzetkében 1-5-ig terjedő pontozással. Utólag már bánom, hogy szálláskereséskor a booking.comon látott negatív véleményeket nem nagyon vettem figyelembe, hanem inkább csak a képeknek és a rajongó hangú hozzászólásoknak hittem. Pedig úgy tűnik, mások is ugyanazon a véleményen voltak, mint mi. Úgy érzem, a Hotel Odisej nem méltó ehhez a gyönyörű, zöld szigethez. Már-már kezdem azt hinni, hogy túlzott igényeink vannak.
A nyaralás első 2 napját a szállás és egyebek miatt még szomorkás hangulatban töltöttük, de aztán felülemelkedtünk rajta, és megpróbáltuk élvezni azt, amit lehet. Végül azonban kijelentettük, hogy a soha-ne-mondd-hogy-soha mondás ellenére mi tényleg soha többet nem szándékozunk Horvátországba menni a Plitvicei-tavakat leszámítva, mert azt még muszáj megnéznünk.
Összességében véve jól elvoltunk, hála a Grace klinikának és a helyi macskáknak. :D Na jó, a tenger látványa se kutya, és bevallom, máris nagyon hiányzik! :D

A hazautat megelőző, rohamtempóban elfogyasztott reggeli után átsasszéztunk Sobrába, és bár az első komp 6-kor startol, mi inkább a 9 órait választottuk (12-kor, majd 16 és 19 órakor is indul innen kompjárat júniustól szeptemberig). Az ezt követő utazás Bosznián és Szerbián át sajnos alaposan kikészített bennünket, ui. ezúttal nehezen viseltük az állandó sebességkorlátozásokat és a határokon való átkeléseket. Az egyik horvát-bosnyák átkelőnél másfél órát szobroztunk.
Az odaútból okulva nem Horgosnál, hanem Tompánál jöttünk át, de még így is jó félórába telt átjutni a határon. A tervezett kora esti érkezéshez képest 5 órával később, éjjel fél 2-kor futottunk be. A Kutyafül 18 órát vezetett aznap, ami nem kis teljesítmény.
Itthon imádott cirkányaink vártak, akiknek most is Anya viselte gondjukat. Nagy boldogságot jelentett újra látni őket. Ők láthatóan ugyanígy éreztek, és végre együtt hajthattuk álomra a fejünket a saját ágyunkban.

Konklúzióként azt mondhatom, hogy Mljet szigetére érdemes elutazni, de nem augusztusban, vagy ha igen, akkor inkább augusztus utolsó hetében. De július első két hete is jó lehet, vagyis mindenképpen a nagy forróságot megelőző időszak, ha nem akarunk úgy járni, mint a kemotoxos légy. Nekem pl. minden nap teknősbéka fejem volt. Teknősbéka fej = durván karikás szemek.
Sajnos nem nyaralhattunk máskor, mert időhöz voltunk kötve. Azt is megállapítottuk, hogy most, hogy van összehasonlítási alapunk, szerintünk Vis szigete volt a legtöbb lehetőséget felvonultató hely az eddig látott 3 sziget közül, bár ha a természeti szépségeket nézzük, akkor mégis Mljet vezet. Itt azonban nincsenek hangulatos kis városkák, mint Visen, ezért ha nem csak a parton való döglés és a (déli napon való) túrázás az ember vágya, akkor Mljetet kicsit unalmasnak érzem. Akinek sok pénze van, az persze bérelhet hajót, jelentősen javítva ezzel a szórakozási lehetőségek számát.
Számunkra olyan nyaralóhely lenne ideális, ahol szépek, de nyugisak a strandok, és mivel nekünk (elsősorban a meleg miatt) bőven elég a 2-3 órás tengerben fürdés és napozás, utána nem árt, ha városnézésre is van lehetőség. Ilyen, a mi sokféle igényünknek megfelelő úti cél pedig nagy valószínűséggel nem sok van, pláne olyan, ami még az egyéb heppjeinknek is meg tud felelni. Úgyhogy tuti a mi fejünkben van zárlat. :D De viccet félretéve, a legnagyobb probléma az időjárás, ez az embertelen hőség, ami minden szabadidős programot képes megmérgezni. Egyetlen haszna volt csak a mljeti kánikula megtapasztalásának: felértékelődött bennünk az itthoni. :D Olyan vígan és fitten teregettem itthon az erkélyen a déli napsütésben a mosott ruhát, hogy ihajla!. :D Lehet, hogy jövő nyáron a betonszínpad már meg se fog kottyanni még jelmezben sem. :D

Száz szónak is egy a vége: megadatott a nyaralás, végre megint láthattuk a tengert, és épségben hazaértünk.

Megjegyzés:
A bejegyzés célja nem a szándékos kritizálás, hanem információközlés, ami bizonyára sok helyen szubjektív vélemény nyilvánítással tarkított, ám mindenképp azért íródott, hogy a Mljet szigetére látogatóknak segítséget nyújtson. A sziget kínálta szabadidős tevékenységekre vagy az egyéb lehetőségekre nem tértem ki, mert ezekről nem tájékozódtam.
Mindenképp érdemes elolvasni a TripAdvisor oldalán található véleményeket is.