2014. január 24., péntek

Memória és más




Kis poéta voltam régen,
egy szöszke-szőke copf után futó.
Mire elértem volna,
eltűnt előlem a sok viharban –
Azóta már festve van,
vagy hófehér – ha megvan.
Írtam hozzá néhány verset,
amiket rég elfeledtem –
Most meg írom ezt…,
ami lehet, nem is vers lesz,
csak a szöszke hajból
egy kis talányos részlet.
Nem is tudom, miért jutott eszembe,
már komolyabb dolog is elveszejtve,
ha szőke volt, netán barna.
Mintha ez a lágyuló agyam
megtartani semmit nem akarna,
ami szép, de éppen a minap
esett – teljesen más eset – ,
fát vágni mentem, hogy a telet tüzeljem,
és nem jutott eszembe a balta helye,
ahová tennem kellett,
illő helyre, hogy meglegyen.
De nincs azért semmi baj,
örömöm nem ismert határt,
mert baltakeresés közben
megtaláltam az előző nap
keresett kedvenc kenyerező késemet – – –
Tervezem, holnap sétálni megyek,
hogy védjem féltett egészségemet,
de titkon bizton nem ez a cél:
a kancsal gondolat arra visz,
az úton hátha meglelem
annak a szöszke-szőkének
legalább az unokáját
(ha már őt nem is lehet),
hogy megkérdezzem tőle,
a Nagymama jól van-e.
Illőn kézcsókomat küldöm –
És este nyelvem a tükörre öltöm.

Hódmezővásárhely, 2013. december 19.


Memória és ëgy s más

Kis poéta vótam régön,
ëgy szöszke-szőke copf után futó.
Mire elértem vóna,
eltűnt előllem a sok viharba’ –
Azúta mán föstve van,
vagy hófehér – ha mögvan.
Írtam hozzá néhány versöt,
amiket régön elfelejtöttem –
Most mög írom ezt…,
ami löhet, nem is versözet lössz,
csak a szöszke hajbul
ëgy kis talányos részlet.
Nem is tudom, mér’ jutott eszömbe,
mán komolyabb is elveszött,
ha szőke vót, nétán barna.
Mintha ez a lágyuló agyam
mögtartani sömmit nem akarna,
ami szép, de ipeg a minap
esött – tejjesen más eset – ,
fát vágni möntem, hogy a telet tüzejjem,
és nem jutott eszömbe a balta hellye,
ahova tönnöm köllött,
illő helyre, hogy möglögyön.
De nincs azér’ sömmi baj,
örömöm nem ösmert határt,
mer’ baltakeresés közbe’
mögtanáltam az előző nap
keresött kedvenc könyerező késömet – – –
Tervezöm, hónap sétálni mögyök,
hogy védjem féltött egészségömet,
de titkon bizton nem ez a cél:
a kancsal gondolat arra visz,
az úton hátha möglelöm
annak a szöszke-szőkének
legalább az onokáját
(ha mán űtet nem is löhet),
hogy mögkérdözzem tűlle,
a Nagymama jól van-ë.
Illendőn kézcsókomat kűdöm –
És este nyelvem a tükörre őtöm.

Hódmezővásárhely, 2014. január 6.

Szenti Ferenc