2013. január 19., szombat

Gondolatok az agyfélteke jobb oldalából

 
 
 
Petőfi verse
azt is feltüzelte,
aki a betűvetéshez
alig, vagy semmit
sem értett.

Kossuth szónoklatát
hű szívek, mint tárogatók
zengték templomokon
is túlra, hogy
fegyverbe MAGYAROK!

Kevés hangomon
én is mondanám –,
és nem azért, mert vért,
de szabadságot akarok –
SZABADSÁGOT,
és nem ily’ demokráciát,
ahol nem szavatol
semmit a hatalom,
de magának merít
fenékig –,
s tetteiket hazugsággal
tetézik.

Rabolnak HITET,
ingatnak bizalmat,
csalogatnak mind több
pártolót magukhoz
maguknak…

*

Egyre beljebb –
beljebb és beljebb
a lelkünkbe, szíveinkbe.
Rongálnak nyelvet,
ez édes, drága anyanyelvet.
Majd az emlékezetből
ősrégi szavaink (- s mint hitünk is)
kitörölve ültetik agyunkba
idegen szlogenjeik és trendjeik.
Már nem is merészen —
(a „ bátor” szó ide nem illik)
„A téli fény ünnepségei”
kifejezéssel törvényelik
– született jellemükben
gáttalan atyák Oxfordban –
immár, ami csak nekik világol,
és az nem a keresztény
Szent Karácsony.

Költő Petőfi!
Mire jó mára már
az a sok HAZA-versed?
S a nők iránti
több száz szerelmes versed is
elavult, fagyosra dermed
te „meleg” világban -
(Istenem, a szót már félreértenéd!
Hinnéd talán, itt azóta mindig nyár van)
A férfiak zengő hangja:
basszusa, baritonja
- és hőstenorja
egyre távolodóban, fáradóban…
S szaporodik, terjeng,
aki (egy)másnak csőröz, gőgicsél
azonos hímsége húrján.

*

Kard.
Mi az? -
A rablánc sem az,
mint volt a nehézvas
(nincs fogalom rá a médiában),
karddal levágni nem lehet.

A rab (elvben) ma bárhová mehet,
ám munkája nincs, s ha van,
aligha fizetést kap érte,
de rabszolgabért,
amiből néha enni tud –,
és ebből is adjon ő:
a koldusok hadának, autistáknak,
s akik élnek még e tájon
más fogyatékkal:
államunk pénzén
meg nem vénülnek,
de nyomorultul halnak!
Mert eme medicina rex,
és más „nyomorító hatalmak”
minden téren elpusztítani akarnak.

Igazság. Jog. Szabadság.
Akár a Menny:
a régi Cél,
s a mosti vágyak magasa!
Ám nem ott már a döntés,
de idelent,
mert megkapta már e nép
sok ezrede
a Szövetség-Fokost
(e szövetség nem csonkít, aláz),
amit a föld mélye
tisztábban, szent fényében megőrzött
a korcsosult ember-emlékezetnél,
aminek mi mára hamis-múlt-tudatú
maradványai vagyunk:
folytonos hajótöröttek,
kint a kegyetlen, vad vízen:
szál deszka után
ziháló tüdővel -
s Hitünk az egyetlen gondolat,
hogy a Part közel –,
ahol majd lélek-leborulva,
a szívbe hatalmat növel
a magyar Ének - és Ima,
ami miden gondra és bajra
EMESEI álmot ad,
és hittel vallja:
aki a harcban is bűntelen marad
(atya- s mint fia): csak az lehet
Isten és ember előtt
hites áldozat.

„Még kér a nép…”
Most fél, remeg.
Koldulni restell.
Elragadni már semmit nem mer –,
s nem is lehet.
Petőfi e népet „szörnyű”-nek
mondta ki…,
hasonlítja a bősz, áradó Tiszához,
mi haragvón mindent elragad.
A nép óhaját veti szava igazához.
A magyar költészet Tábornoka:
igaz, bátor, árpádos seregek élén,
akik vele daloltak,kezükben éles karddal,
azok, mikor az élet-magot szórják a földbe,
szívük Isten felé van költözőbe.

*

Lesem, talán naivan is, hogy gyúl-e
már a fáklya-jel, a tűz-sugár,
a HÍR jön-e:
férfittermő nők reménykedő szíve
gyúl-e - méhük gyümölcse érik-e?

Még hiszem,
hogy így lesz.
Újra hiszem –
pedig nem álom állong
bennünk-fölöttünk,
de félelem, - -
mert végtelen
nagy itt a szunnyadás,
a régi bölcsességeket – a TUDÁST
semmi, senki nem vezérli;
éjre éj jön,
s nem gyúl tűz-sugár –,
és néha én is azt várom,
hogy véget vetne már
a kínnak valami -
Azután fölemelem újra a fejem,
felállok,
s lesem, keresem
az égi fény-jelet
más szívekben, és e határon
látok is néha fényességeket;
de alatta sorvadozva gyöngülő
teremtményeket sodor az ár
balsorsuk kanyargó, széles útján -

Mit mondjak?
Mit tegyek?
-Varázsszerül
dúdolni, fütyülni kezdek.