2. fejezet: Legdrágább Kincseim

Az élet nem élet macska nélkül, és akinek az első szava az volt, hogy „tita”, amellett mindig lennie kell egy cicának. Vagy többnek.
A veszteség után egyértelmű volt, hogy kell egy új cicagyerek. Mivel MAKKÁ-t a világ legszebb macsekjának láttam, nem volt kérdés, hogy az utódját is ugyanattól a macskamamától fogom „beszerezni”. Az anyuka – Baba – még ereje teljében volt, és 2001. április 6-án új alommal ajándékozta meg a gazdáit, egy nagyon kedves nénit és bácsit, akik az akkori párom ismeretségi körébe tartoztak. 1 héttel a gyermekáldást követően elmentünk hozzájuk babanézőbe, és örömmel konstatáltam, hogy 2 barna cirmos is van az alomban. Később kiderült, hogy az egyikük fiú, a másik pedig kislány. Hetente mentünk és figyelgettük, ahogy cseperednek. Mindenképp a kislányt akartam elhozni, mert akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy kandúrom legyen – csak mert az első MAKKA lány volt.
A nagy macskaszemlélgetés közepette megvillant egy teljesen más színű pocok is, egy fehér-szürke cirmos, fehér zoknikkal, fehér előkével. Rettentő erőteljesen mutogatta magát – magából is elsősorban a pocakrészt –, mint aki azért könyörög, hogy inkább őt válasszuk. El is varázsolt rendesen, de én továbbra is az első kiválasztotthoz ragaszkodtam, hiszen ő pont úgy nézett ki, mint MAKKA. Sajnos az én kis kegyeltem, a barna cirmos leányzó inkább az anyukájával akart maradni, és félénken egyre beljebb húzódott a dobozban, nehogy elérjem. Ezt a sértést!

 

Az egyik ilyen látogatás után felvetődött, miért ne lehetne két cicánk, és akkor az is a miénk lenne, aki annyira jönni akar, és az is, akit meg én akarom, hogy jöjjön. De egy darabig, mindenféle ürügyeket kitalálva, lebeszéltem magam arról, hogy kétgyerekes anyuka legyek. Végül aztán a szív győzött, és nagy hirtelen ikreim lettek. Az akarom-gyereknek azonnal a Makka nevet adtam, a kis magamutogatót pedig – egy hamburgerezés alkalmával az asztalon illatozó sült krumpli láttán – Krumplinak neveztük el, mert a pocakja, amit ő olyan nagy hévvel szeretett mutogatni, épp olyan volt, mint egy szép szem burgonya. A Krumpli név hamar Kumpira módosult a könnyebb kiejtés érdekében – más kérdés, hogy a fülnek nem éppen tetszetős, sőt inkább röhejes nevet sikerült találnunk. A többi becéző forma maradjon magánügy, úgy sincs értelme leírni a százféle névváltozatot, amit a szeretet okán képes az ember kitalálni egy ilyen kis szőrgombócra. Lényeg, hogy Kumpi hamar megjegyezte, hogy ezzel az idétlen szóval őt hívom. :D

a nap, amikor az anyukátok lettem - 2001 tavaszán

Makka és Kumpi, a két kis dinnye, elképesztően vicces dolgokat műveltek, amit leírni persze nem lehet. Mindketten imádni való kölkök voltak. Az egyéniségük teljesen különbözött egymástól, de felnőtt korukra kiderült, hogy egy dologban abszolút megegyeznek: csak és kizárólag engem szerettek. Na jó, egy picit másokat is, de ANYA akkor is csak egy volt számukra. :)
Egymással is jól kijöttek, és amíg egyedül éltem, gyakran tapasztaltam, hogy hol Makka gondoskodott Kumpiról, hol pedig fordítva – szeretettel nyalogatták egymást. A fotelban összebújva szundikáltak, mivel velem tilos volt, én ui. sokáig képtelen voltam macskával aludni.

 

leigázva

egyetértésben

♥

az utolsó együttalvás - 2009 karácsonya

a hobbim lelkes követői  - 2011 szeptember

Alig 2 éves korukra hárman maradtunk, és onnantól elmélyült a kapcsolatunk. Már csak rájuk összpontosítottam. 6 évesek voltak, amikor átélték az első költözést, de szerencsére negyedórás szimatolás után máris otthon érezték magukat az új lakásban, ott, ahol most is lakom.
Mivel Anya fölöttem lakik, könnyen be tudott segíteni a „gyereknevelésbe”. Amikor 1-1 hétre az ország másik felében énekeltem az óvodákban, addig ő gondoskodott a macsekjaimról. Ekkor derült ki igazán, hogy Makka és Kumpi nehezen viselik, ha másvalakitől kapják a kaját, sőt a szeretgetésből Anyától – az ő legnagyobb bánatára – nem is nagyon kértek.
Amikor fél évre külföldre költöztem, 1 hónapnyi kitartó várakozás után lelkileg mindketten elfáradtak, feladták a büszkeségüket, és belátták, hogy el kell fogadniuk a szeretgetést az anyukámtól is, hiszen rajta kívül ezt egy darabig senki mástól nem kapták meg.
Én odakint nem is mertem rájuk gondolni, szinte jelenlétvesztéses állapotban dolgoztam nap nap után, különben nem bírtam volna a nélkülük való létet. Amikor 4 hónap után hazajöttem, ők azonnal tudták, hogy én vagyok az, és mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra együtt vagyunk.
Én azonban megint magukra hagytam őket. Szerencsére csak kb. feleannyi időre, mint első alkalommal, de amikor hazajöttem, mást is hoztam magammal. A cicáimnak új apukájuk lett, és 2 másik macskával is osztozniuk kellett az otthonukon. A párom ui. hozzám hasonlóan szintén hideg üvegburának tartaná az életet cirkányok nélkül. Persze Makka és Kumpi számára a lét sokkal jobb volt édes hármasban. Az összeköltözés hatalmas törést jelentett a számukra. Kettejük közül is főleg Kumpit viselte meg. Nem beszélve a Kutyafül cicáiról, akik eleinte ugyanúgy nehezen vették az együttéléssel járó akadályokat. Pontosan olyan lehetett ez nekik, mintha bennünket össze akart volna zárni egy óriás a nemszeretem szomszédokkal. Azt hiszem, én sosem tudnék hozzászokni.

Hirtelen vége szakadt a gondtalan életnek. Kumpi agresszorként lépett fel, féltette a pozícióját, és sokat bántotta Mollyt, a Kutyafül nőstény cicáját. Mi meg olyankor szegény Kumpit büntettük. Egy elfertőződött harapásnak Molly farkincáján végül orvos lett a vége.
Egy idő után aztán a 2 mostohatesó összefogott, és letaszította a trónjáról az én Kumpikutyimat. Akkor kezdődtek az igazi nagy bajok – ketten támadtak egy ellen, és Kumpiból megtört, rettegő cica lett. A szívem is belesajdult, ha láttam a támadni készülő Leot, és folyton lesben álltam, hogy elejét vegyem az összecsapásnak. De ez nem mindig sikerült.
Makka, Kumpival ellentétben elfogadta Molly-t és Leot, és ha nem is lettek puszipajtások, de volt rá példa, hogy kedvesen üdvözölték egymást.
Makka talán a félénksége miatt is békeszerető volt, és csak akkor suhintott oda a Kutyánszki cicáinak, ha azok előzőleg viccből csintalankodtak vele. Sőt volt arra is példa, hogy Makka játszani hívta Leot, és élvezte, ha kergetik.

Kumpi itt még agresszorként lefetyel, miközben Leo figyeli - 2009 június

tűzszünet - 2012 február

balra: Makka, Kumpi és Leo; jobbra: Makka és Molly - 2012 augusztus

tűzszünet vol.2 - az albérletben 2014 tavaszán

ritka pillanat a felújított lakásban - 2014 július

Aztán köztük is odalett az egyetértés, miután Kumpi elment. Már csak Makka volt, akivel szórakozni lehetett, és őt kezdték el bántani. Különösen Leo, akinek időközben megváltozott a hormonműködése. Mancikám nehezen viselte az atrocitásokat, de szinte sosem vágott vissza, és megfélemlített lett. Gyakran elbújt a hálószobában a komód és a kiserkély ajtaja közötti helyen, és onnan leste, hogy követik-e. Természetesen őt is mindig megvédtem, de úgy sajnáltam, hogy ilyesmit kellett elszenvednie.
Haragudtam Leora és Molly-ra, de ez nem tartott sokáig, mert ők is szeretni valóak. Szerencsére gyakran itthon voltam velük, így szemmel tudtam tartani őket.

A Kutyafül és az én két cicalányom viszont jól kijöttek egymással, de így is világosan látszott, hogy nem hódította meg annyira a szívüket, ahogy én az ő gyerekeiét. A Kutyánszki Kumpival majdnem 6 évig élt együtt, de ebből az időből csaknem 3 év azzal telt, hogy Kumpi háborúzott az ő cicáival. Így bizonyára nem volt könnyű megszeretni az én harcias macskámat. A kapcsolatuk inkább akkor mélyült el, amikor megváltozott a felállás, és üldözőből üldözött lett.
Makka kapcsán más volt a helyzet, őt könnyű volt megszeretni, de mivel ő eleve nehezen fogadott el rajtam kívül mást, így ez valamelyest meggátolta a szeretet kiteljesedését. Ráadásul a Kutyafül keveset is volt itthon ahhoz, hogy esélye legyen magához édesgetni őt. De azért voltak szép jelenetek így is, láttam, hogy Makka tőle is elfogadja a simogatást, és kialakult a bizalom.

a Kutyafül és a csajok - 2009 augusztus

szieszta - 2009 nyara

Makka és Kumpi egymás felé irányuló gyengédségének egyértelműen Molly és Leo jelenléte vetett véget. Többé már nem bújtak össze, nem gondoskodtak egymásról, sőt egyáltalán nem foglalkoztak egymással. Kumpi halálakor Makkán nem vettem észre hiányérzetet, és ez egy kicsit fájt is. Bár egy állat szempontjából mindenképp jobb, ha nem kell szenvednie a társa elvesztésének fájdalmától.

1. fejezet: Az első MAKKA

Most, hogy már mindkét cicám elment, Anya azt javasolta, írjam le a történetüket. Írjam ki magamból a bánatot. Én úgy érzem, a fájdalmat nem lehet kiírni magunkból, de írás közben kétség kívül olyan emlékek is előkerülnek, amik mosolyt csalhatnak az arcomra, ha csak egy kis időre is. Ennek reményében döntöttem úgy, hogy megfogadom Anya tanácsát, és összegzem a cicagyerekeimmel kapcsolatos emlékeimet, érzéseimet, gondolataimat.

Az ember első emlékei általában 3 éves kora körüli időszakból származnak, de az én első emlékem mégis korábbra tehető – 2 éves voltam akkor – és naná, hogy macskával kapcsolatos. A cicákhoz fűződő erőteljes vonzalmam tehát egészen kicsi koromban kezdődött. Anyával és Ápával a Rózsa utca 2. szám alatti, felújításra szoruló családi házban laktunk, ott ahol illegálisan a kőfalba betonozva látható mementóként egy azóta lefűrészelt szőlőkaró, ill. ahol most 5 emeletes panellakások csúfítják a környezetet.
A feledés homályába vész, kinek a karján ültem éppen, mert a lényeg a földön nyávogó szőrpamacs volt, akit annyira, de annyira meg akartam fogni, hogy erre az erős vágyra még ma is kristálytisztán emlékszem. Sőt ekkor mondtam ki az első szót: tita. Amikor azt a bizonyos szürke cicát felemelték hozzám, boldogság öntötte el a szívemet, hiszen megérezhettem a macskának, ennek a csodás lénynek a puhaságát. Onnantól kezdve minden cicát meg akartam fogni. Azóta is. :D

Hosszú évekig nem volt saját macskám, csak Mami cicáit simogathattam. Ebből az időszakból (5-6 éves lehettem) is van egy macskás emlékem, miszerint az egyik „tita”, aki barátságtalan kandúr hírében állt, egyszer csak felugrott az ölembe, és nagy kegyesen engedte, hogy szeretgessem. Megtiszteltetésnek éreztem ezt, és kiderült, hogy ilyet ez a macska még sosem csinált senkivel.
Később voltak próbálkozásaim a macskatartásra vonatkozóan, de ezek a cicák végül vagy Maminál kötöttek ki, és persze sűrűn látogattam őket, vagy szégyenszemre visszavittem oda, ahonnan elhoztam. Akkor még éretlen voltam arra, hogy felelősségteljes gazdája legyek egy macskának. Csak Picirit, az egyszínű szürke kandúrt éreztem egy kicsit az enyémnek is. Az anyukája, Busika ui. egy kudarcba fulladt macskatartási próbálkozásom kapcsán került Mamiékhoz. Anya ui. úgy kiakadt, hogy a két cica szétszedte a tapétát, hogy azonnal túl kellett adnunk rajtuk, és felcseperedvén az egyikük Mamiéknál adott életet a kiscicáinak. Abból az alomból maradt meg a fent említett kandúr, aki a nagy méretei ellenére csak azért lett Piciri, mert Mami nem tudta megjegyezni azt a nevet, amit én adtam neki.
Csak jóval később tudtam meg, hogy Picirit elütötte az autó, miután Mami – Papa halála után – eladta a házat, és a cicát kikergették az útra az új lakó kutyái.
Ez a kedves szürke cica máig élénken él az emlékeimben.

Az igazi gazdi státuszt a felnőtté válás – szigorúan csak az életkort nézve – hozta meg, amikor a szülői (társas)házat elhagyva átköltöztem a szomszéd utcába, és összebútoroztam az akkori párommal. Egyértelműnek látszott, főleg a részemről, hogy mi ketten most már szülők legyünk, de egyelőre még csak állattartói minőségben.

A mi gyönyörű klasszikus, barna cirmos cicánk 1999 tavaszán született perzsa anyától és házi macska apától. Talán 3 hónapos lehetett, amikor egy szempillantás alatt a karomban termett, jelezvén, hogy innentől kezdve mindenképpen én legyek az anyukája. Mindez azért volt olyan felemelő élmény, mert direkt őérte mentünk, és úgy tűnt, ő is pont erre vágyott. Macska és leendő gazdi részéről is szerelem volt első látásra.
Rettentő fantáziadúsan a MAKKA nevet adtam neki, és az elkövetkező hónapokban boldogan figyeltem/figyeltük a fejlődését. A cicuska hatalmasra nőtt, pontosan úgy nézett ki, mint egy vadmacska: széles fekete csík a hátán, gyönyörűen görbülő, sötétbarna cirmok, jól megtermett test, vagyis amilyennek az „igazi”, az „eredeti” macskát elképzeli az ember.

az első MAKKA 1999 nyarán

Mindenki azt hitte, hogy kandúr, és minden elfogultságomat félretéve is azt kell mondjam, nagyon okos cica volt. Mivel mindig is úgy éreztem, az állatoknak maximális joguk van a szabadsághoz akkor is, ha a gazda társasházban él, ezért MAKKA kijárhatott a lakásból. Sőt igazából inkább bejárt a lakásba, mert rövidke életét főleg a szabadban töltötte. Kora hajnalban a postás engedte be, ő felrohant a lépcsőkön a 3. emeletre, és egy kis időt otthon töltött velünk. Utána spuri ki, és ha épp nagyon hiányzott, csak kiordítottam a konyhaablakból, hogy „MAKAAA!!!” – és ő már rohant is árkon-bokron túlról. Hihetetlen, de szétnézett előbb az úton, és csak utána szaladt át. Ezt egyébként én tanítottam meg neki, előbb az út szélén, mellette állva, majd pedig az ablakból lekiabálva neki az instrukciókat, miszerint: „várj még, még nem jó, még nem, még mindig nem... na most jó, futás!” Mindig jót mulattam a konyhaablakban, amikor MAKKA már kiokosodván, instrukcióadás nélkül, magától is végrehajtotta ezt a mutatványt, és közben oltári büszke voltam rá. De nem csak az úton való átkelés kapcsán mutatta be a jópofaságot, hanem akkor is, amikor átkísért engem a párhuzamos utcába, ahol Anya lakott. Csak egy kis füves terület választott el a szülői háztól, és MAKKA minden egyes alkalommal velem jött. Úgy ugrált a fűben, farkát begörbítve, mint valami kis majom. Aztán a kapuban elváltunk egymástól, és amíg én „anyáztam”, addig ő „ellegelészett” a bokrok között. Visszafelé pedig ugyanezt a produkciót élvezhettem.
MAKKÁ-nak – mint később megtudtam – nagy udvartartása volt, csodájára jártak a környékbeli kandúrok, és ennek folyományaként egy szép nyári napon 4 kiscicával ajándékozott meg bennünket. Stílusosan a földszinten a lépcső alatti kis zugba egy oda kitett babakocsiba fialt. A szülés után nem sokkal feljött szólni, hogy megvannak a picik. Babaáldás kipipálva.

2000 nyara: az egyetlen felnőttkori MAKKA-fotóm,
itt már anyaszerepben, nyári bundával

Az ezt követő télen, közvetlenül karácsony előtt, MAKKA eltűnt. A szomszédok mondták, hogy többször is látták őt az út közepén... khm… inkább nem írom le, mit csinálni a macskafiúkkal. Lényeg, hogy klasszul elvolt a kis drágám, jól ment neki a magamutogatás.
Karácsonykor nagyon hiányzott, az ünnepek után pedig már csordultig telt a szívem aggodalommal. December 27-én kora hajnalban az utcáról egy rövidke, keserves nyárvintás hangja szűrődött be az ablakon, erre ébredtem, és belém hasított, hogy MAKKA az. De az ablakon kitekintve semmit sem láttam. Délelőtt át akartam menni Anyához, és a füves területen átkelve ide-oda tekintgettem, MAKKÁ-t szólintgattam.
Jellemző, hogy én sosem emlékszem rá, melyik évben milyen telünk volt, de 2000 decemberének időjárását sosem fogom elfelejteni – nagyon enyhe volt az idő, aznap szemerkélt az eső, és a hőmérő higanyszála +13 fokot mutatott. Hirtelen a bokrok előtt megpillantottam valamit: a vizes füvön ott feküdt az én gyönyörűséges cicám – a kis csengő a nyakában abszolút igazolta, hogy ő az. Még sosem zokogtam hisztérikusan, de akkor először igen. Könnyek között rohantam fel Anyához, de a sírástól percekig megszólalni sem tudtam. Nem sokkal később az akkor még meglévő mártélyi parasztházunk kertjében az akkori párommal együtt temettük el a mi csodaszép cicukánkat.
Nagy valószínűséggel mérgezett egeret vagy patkányt evett, ez okozhatta a halálát.
Hetek teltek el letargikus hangulatban, hiszen MAKKA volt az első igazi veszteségem. Még évekkel később is könnybe lábadt a szemem, ha eszembe jutott az az alig másfél évnyi együtt töltött idő. Aztán valahogy elcsitult a fájdalom, és örökre elengedtem őt.

Sajtcsipsz csírákkal

Lehet, hogy én vagyok a világon az egyetlen ember, aki nem szereti a sült sajtot. :D Nem tudom, hogy lehetek ilyen elvetemült, de ez bizony így van, nincs mit tenni. Ehhez képest most mégis sajtcsipsz gyártására adtam a fejem. De nem kell megijedni, a sült sajtkorongok elkészültük után mégsem a kukában landoltak, hanem a Kutyafül gyomrában, mert ő annál inkább jó viszonyban van vele. Nagy volt az öröm, amikor elétettem a különböző csírákkal díszített sajtropogósokat, amiket egyébként bor- vagy sörkorcsolyának is feltálalhatunk. Előnye, hogy baromi hamar megvan vele az ember, és a vendégek – velem ellentétben – valószínűleg imádni fogják. A siker garantált, hacsak nincs a meghívottak között egy másik nem komplett, aki nem kedveli a sült sajtot. :D

Hozzávalók 32 darabhoz:

30 dkg félkemény és/vagy kemény sajt (pl. trappista, Pannónia, Cheddar, parmezán stb., vegyesen)
csírák vegyesen (pl. vöröshagyma, póréhagyma, zsázsa, retek, mustár)

elkészítés:

1. Zsiradékmentes, nagy serpenyőben egymástól távolabb elosztunk 4 kis halom sajtot, és finoman lenyomkodjuk, hogy kb. 8 cm átmérőjű kör alakjuk legyen.
2. Közepes lángon addig sütjük, amíg az aljuk egy kis pírt nem kap, majd palacsintafordító lapáttal mindegyiket óvatosan megfordítjuk, és a másik oldalukat is pirosra sütjük.
3. Tányérra szedjük, és ha kihűltek, elosztjuk rajtuk a csírákat. Tálaljuk.

Megjegyzés: 
A sajtra magvakat is szórhatunk (szezám-, fekete szezám-, len-, kömény-, aprított tökmagot, stb.). 

A parmezán nem sül olyan szép buborékosra, hamarabb megég, és nehezebben lehet megfordítani, de ettől függetlenül alkalmas arra, hogy csipsz legyen belőle.

Tipp:

A sajtot sütőpapírral bélelt tepsire halmozva, minimum 200°C-os sütőben is megsüthetjük.

A recept a Kifőztük gasztromagazin januári számában is megjelent.