...Veled, Ápá, de nélküled – advent 1. vasárnapjára és közelgő névnapodra
A gyász fura madár – mázsás súllyal nehezedik az ember vállára, gombócot rak a torkába, és szorítja a mellkasát. Aztán tovaszáll, majd orvul újra rátelepszik, hogy végül megint elröppenjen. Jön és megy, kiszámíthatatlanul.
Az én „madaram” nem várt módon jött, és 2 év után is gyakran telebeszéli a fejem, bepárásítja a szemem. Mégsem hessegetem el. Hagyom, maradjon, amíg akar. Hiszen Apa helyett van itt velem. Tanít: elfogadni, megbocsátani, tisztán szeretni. Egyszer biztos messze száll, és a részemmé válik, még ha teljesen el nem is tűnik a horizonton.
Négy éves koromban sok-sok kilométerrel messzebbre költöztél tőlem, de rendszeresen érkező levelek formájában jelen voltál, és attól kezdve, hogy én is megtanultam írni, hetente mentek a levelek oda-vissza. Időről időre találkoztunk: hol Te jöttél haza, hol én utaztam fel hozzád Budapestre, albérletről-albérletre, majd az új családodhoz Mátyásföldre, a 2. válásod után pedig a nehezen megszerzett saját lakásodba. A gyermek- és ifjúkori legtöbb világos emlékem rólad a Hernád utcai életedhez kötődik. Később már tisztán láttalak, sorjáztak a csalódások, és a kapcsolatunkban megmagyarázhatatlanul több nagy szünet vert éket közénk. Mindezek keserűvé, ambivalens kötődéssé változtatták a korábbi rajongást.
A pesti találkozásainkkor az ételeké és a szerencsejátéké volt a főszerep. A két dolog szoros összefüggésben állt egymással, mert a terülj-terülj asztalkámnak legtöbbször a pénznyeremény volt a feltétele. Ha ezt kipipálhattuk, akkor bevettük magunkat a Garay piacra, és telepakoltuk a szatyrot sertéshússal és -májjal, kólával, étcsokival, kávéval meg cigivel.
Túlbecéző szavakkal és magad készítette étkekkel fejezted ki a szeretetedet irántam, miközben a pesti tartózkodásaim alatt lóversenyre és lottózóba cipeltél, többnyire gyalog és metróval, néha busszal, villamossal. Gyerek-, majd kamasz fejjel a lovin nehéz volt végigvárni a 13. futamot, és az sem hozott lázba, ha ott Kutya bácsival (Raksányi Gellért), Jordán Tamással vagy épp Charlie anyukájával váltottál pár szót, miközben én a kezedet húzogattam. Mindig azért drukkoltam, hogy már a 2. futamkor megnyerjük az áhított mennyiségű „pézikét”, és mehessünk az állatkertbe, vidámparkba, beülni a rakétába; később pedig a Váczi utcai flangálás és a Vörösmarty cukiban való fagyizás vágya hajtott.
Egy emlékezetes alkalommal a zsebünkben mindössze 50 forinttal baktattunk ki a lovira, és az egyik futamban megtörtént a csoda: az én számaimat megjátszva, 1500 Ft hullott az ölünkbe. A szívedről nagy kő esett le, hisz’ pár napig megint volt mit ennünk. Ez az esemény aztán egy életen át emlegetett témává vált a számodra, az akkor nyertes számaimat pedig évekig játszottad.
Ám a pénztelenséged miatti létbizonytalanságod, az állandóság hiánya, gyermeki igényeim és vágyaim beteljesítésének folytonos meghiúsulása, és a káoszos környezet a pár napos pesti ottléteimkor persze hatással voltak rám – rövid idő múltán már a minden téren biztonságot jelentő Anya és az otthonom után sóvárogtam.
Mégis: a szavaid és kifejezésmódod, a humorod, nevetésed, cigi szagú kezed és borotvahab-illatod, szenvedélyességed, érzékeny lényed mindig vonzott.
A vállamon-mellkasomon-torkomban ücsörgő gyász-madár a jóra való emlékezést segíti, és ezzel együtt a hiányodat erősíti. Igazából mindig is hiányoztál – felismerten, de főleg tudat alatt. A mostani veszteség azonban minőségében egészen más. Mert, aki Te voltál, már NINCS! Már csak bennem vagy, és a verseidben, amelyek legtöbbjét csak most kezdem érteni. És persze ott, ahol nem érhetlek el abban a formában, ahogyan ebben az életben ismertelek. Ezt a nagy NINCS-et és ezzel egyidejűleg azt a más minőségű VAN-t nehéz felfogni, elfogadni.
Az általad elkészített ételek ízére, illatára erőteljesen emlékszem, a főzés köré épített misztikumra nem különben. A rántott máj, a rántott hús, a tiszai aprópecsenye, a szűzérme, a csirkepaprikás, a hagymás-borsos tört krumpli, az előző napról maradt májszeletekkel megpakolt zsíros kenyér, a „pácás” tészta, a Suppa Inglese, az „üres” kalács, és persze karácsonykor a diós és mákos kalács. Utóbbiak kapcsán sosem tudtad megjegyezni, hogy én csak a diósat szeretem.
A felsoroltak közül itt, a Sünisen látható a 7 évvel ezelőtti közös főzésünk eredménye, de a tiszai aprópecsenyét, a „pácás” tésztát és a Suppa Inglesét én is elkészítettem már. Most a diós kalácsod került sorra. A receptjét magaddal vitted a NINCS-be, nekem csak az ízemlék maradt, és a mozdulataid, ahogyan készítetted: a kalácstésztát fakanállal verted. „A kúúúrva életbe, már megint lapos lett!” – bosszankodtál gyakran a kisült kalács láttán. És néha bizony kicsit ropogott a cukor a töltelékben. Ennek ellenére a Te diós kalácsod, amikor szerencsére pont nem ropogott benne a cukor, világbajnok volt! Akkor lesz tökéletes az enyém is, ha lapos lesz? De azt azért csak nem hagyhatom, hogy ropogjon benne a cukor! ;)
Az évek alatt rám rakódott tapasztalatot hívtam hát segítségül, hogy a hibákat, amelyektől Te a kalácssütéskor mindig tartottál, kiküszöböljem. Ugyanakkor igyekeztem megtartani a jól ismert zamatot. Azt hiszem, az előbbi elvárásnak javarészt sikerült megfelelnem, és bár szerintem tényleg ízletes lett, ez mégis inkább egy „Gabikás” kalács. Talán nem is olyan nagy baj ez, hiszen így mindketten benne vagyunk – összefonódva úgy, ahogyan réges-régen Te szorosan tartottál, amikor a nyakadba kapaszkodtam.
a tésztához:
25 dkg finomliszt
3 dkg porcukor
1 tojássárgája
1 mk. só
1,5 dkg vaj
1 ek. napraforgóolaj
1,3 dkg friss élesztő
kb. 1,3 dl tej
a töltelékhez:
15 dkg darált dióbél
5 dkg porcukor
1 cs. Bourbon vaníliás cukor
1 kezeletlen citrom reszelt héja
1 mk. őrölt fahéj
4 dkg sárgabaracklekvár
0,8 dl víz
5 dkg mazsola+2-2 ek. rum és citromlé keveréke
a tetejére:
1 tojásfehérje
porcukor
elkészítés:
- A tésztához a szobahőmérsékletű lisztet tálba szitáljuk és belevegyítjük a porcukrot. Egy evőkanálnyi cukros lisztet átteszünk egy kis tálkába, belemorzsoljuk az élesztőt, csomómentesre keverjük egy kevés langyos tejjel, és egy kis liszttel betakarva felfuttatjuk.
- A többi langyos tejben elkeverjük a tojássárgáját, és a felfutott élesztővel, sóval együtt a cukros liszthez adjuk. Robotgéppel összeállítjuk a tésztát, majd 2 részletben beledagasztjuk a vajat és az olajat. Vékonyan kiolajozott tálban, letakarva, huzatmentes helyen a kétszeresére kelesztjük.
- A töltelékhez a cukrot a vízzel tejkiöntőbe tesszük, és 5 percig felforraljuk. A forró szirupot a vaníliás cukorral, reszelt citromhéjjal, fahéjjal vegyített darált dióhoz öntjük, alaposan összekeverjük, majd beledolgozzuk a lekvárt és a rumot. Félretesszük hűlni.
- A mazsolához a rumot a citromlével felhevítjük, és a mazsolára öntjük. Összekeverjük, majd befedjük folpackkal.
- A megkelt tésztát liszttel hintett munkalapra tesszük, és 35×30 cm-es téglalapra kinyújtjuk. Elkenjük rajta a diómasszát, miközben körben egy ujjnyira szabadon hagyjuk a tésztát, majd rászórjuk a lecsepegtetett mazsolát. A két rövidebbik tésztaszélt a töltelékre hajtjuk, és a hosszabbik oldalánál fogva, nem túl szorosan feltekerjük. A rudat végül a tenyerünkkel szép egyenletesre formázzuk.
- A kalácsot (hajtással lefelé) sütőpapírral bélelt tepsire fektetjük, a tetejét és az oldalát hústűvel/fogvájóval több helyen megszurkáljuk, és letakarva szobahőmérsékleten 30-40 percet kelesztjük.
- A tetejét lekenjük lágy habbá vert tojásfehérjével, és előmelegített sütőben megsütjük. Miután tortarácsra téve hagytuk kihűlni, felszeleteljük, és porcukorral hintve kínáljuk.
sütési mód: alul-felül sütés (középső sín)
sütési idő: kb. 30 perc
Megjegyzés, tipp:
A diómasszához először csak a fele mennyiségű lekvárt kevertem hozzá, de amikor kihűlt, úgy ítéltem meg, hogy mehet bele még egyszer annyi.
A töltelékhez vaníliás cukor helyett használhatunk vaníliaport, vaníliapasztát vagy -esszenciát.
A kisült és teljesen kihűlt kalácsot egyben hagyva vagy felszelve, nejlonzacskóba húzva lefagyaszthatjuk, majd a nejlonból kivéve és tortarácsra téve, szobahőmérsékleten hagyjuk kiengedni.
