II. Kirándulás a Batu barlangokhoz, halálfélelem a vidámparkban és séta a kínai negyedben

Június 2-án a fővárostól 15 km-re lévő Batu barlangokat vettük célba, ahová vonattal mentünk. A mészkőhegyben lévő barlangok közül a legnagyobbikban, 60 m magasan egy hindu szentély található, amely a hit szerint Murugan istennek, Siva fiának ad otthont.
A barlang korábban hosszú időn át menedékül szolgált a területen élő embereknek. A nyugati világ csak az 1800-as évek végén fedezte fel, és egy amerikai természettudós, William Hornaday volt az első, aki bejárta az akkor még erdős területen nyíló 3 hosszabb és több rövidebb barlangot.
A barlangok arról híresek, hogy január/február hónapban itt tartják a Thaipusam fesztivált, amikor 1 milliónál is több hindu zarándok keresi fel az itt lévő templomokat, és tesz bizonyságot hitének erejéről. Murugan élete minden hindu hívőt arra sarkall, hogy elűzze a benne rejlő gonoszt, és így megszabaduljon minden olyan nem kívánatos emberi tulajdonságtól, mint például a féltékenység, harag vagy a bujaság. A hívők, akik között orvosok, ügyvédek, üzletemberek is vannak, a városközponttól gyalogosan érkeznek ide, miközben számos rituálét hajtanak végre. Az út végén, a barlang nagytermébe felvezető lépcsősoron az eksztázisban lévő, kiválasztott hívők komoly sebeket ejtenek a testükön, így bizonyítva a hindu istenek iránti feltétlen hitüket. Önsanyargatás közben nem éreznek fájdalmat, amit a hívők a barlangban lakó istenségnek tulajdonítanak. (Forrás: internet)

Szerencsére a Murugán isten lenyűgöző méretű, aranyszínű szobra által őrzött barlangokhoz önsanyargatás nélkül is el lehet jutni, bár a 272 lépcsőfokon való felmászást a forró, páradús levegőben éppen eléggé kínzónak éreztük. Miközben felfelé haladtunk, kedves barátunk úgy gondolta, neki mindez nem elég, és a fejére kapta az egyik indiai munkás – talán dióféléket tartalmazó – zsákját, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem is olyan nehéz az. Aztán úgy döntött, mégsem veszi ki a dolgozó kezéből a munkát, és zsák nélkül folytatta az utat velünk együtt felfelé.

"Irány a Batu barlangokhoz!"

Meg kell mondjam, hogy a barlang bennünket csak a méreteivel tudott lenyűgözni, a falai ui. körben, 2-3 méter magasan pirosra/hupikékre voltak festve, ill. érdekes szagok is terjengtek. Persze maga a sziklafal a cseppkövekhez hasonló képződményeivel szép látványt nyújt, de az a természeti szépség, ahová az ember egyszer beteszi a lábát, és ott jelentős nyomokat hagy, már nem lehet ugyanaz, mint érintetlen korában, vagy ott, ahol jobban figyelnek arra, hogy természetes valójában megőrizzék. Egy ilyen helyen áhítatot kellene éreznünk a hatalmas méretek miatt, de a csarnoknak az a része, ahol a szentélyek láthatók, sajnos nem éppen tetszetős, ráadásul a bóvlikat áruló ajándékboltok is zavarják a látványt. Miután az itt készült fotókat megmutattuk Anyáéknak, ők is azt mondták, ennél láttak már sokkal szebbet is, pl. Ausztriában. Persze tudva azt, hogy százezrek látogatnak ide egyszerre a fent említett fesztivál keretében, ill. milliónyi turista egész évben, ahhoz képest elfogadható állapotban van.
A barlangok egyébként érdekes élővilággal rendelkeznek, de közülük leginkább csak a rettentően szemtelen makákó majmokkal találkoztunk. Ha van olyan majomfajta, amit nem kedvelek, az éppen ez. :D

az egyik kis hindu szentély a barlangban

Mi ugyan csak a bejáratáig mentünk, de a Dark Cave nevű barlangba túravezetővel egy kis kirándulást lehet tenni a barlang mélyébe, és számos más, itt élő állattal is találkozhat az érdeklődő: pl. pókokkal, gyümölcsevő denevérekkel, kígyókkal. Mi ezeket csak formaldehidben eltéve láthattuk a barlang bejáratánál.

a Dark Cave

Miután a lépcsősort lefelé is behatóan megismertük, végigfutottunk az egyik enyhülést adó, légkondicionált ajándékbolton, majd pedig frissítő gyanánt kókuszvizet ittunk, amit egy „tudományos munkatárs” bárddal felhasított héjú, éretlen kókuszdióból kínált nekünk. Kicsit meglepődtem a zamatán, mert arra számítottam, hogy nagyon kókuszízű lesz, de ehhez képest inkább kissé savanykásnak volt mondható. Igaz, pincehidegen frissítőbbnek hatott volna, de legalább ezt is kipróbáltuk. Egy kis téblábolást követően búcsút intettünk az "aranyembernek" és barlangjának (hú de idétlenül hangzik ez így), és miután visszavonatoztunk a hotelhoz, egy kis felfrissülés után gyalogszerrel indultunk neki a városnak.

a kínai negyed

A jó hangulat ekkor hágott a tetőfokára – legalábbis a Kutyát és engem illetően –, amikor is egy kávézóban beszélgethettünk egy jót a barátainkkal. A téma, amiről szó volt, eleve örvendetes, és amikor ezt kibeszélhettük magunkból, nagyon megkönnyebbültünk. Másrészt pedig a finom kávé is jó hatással volt ránk, ill. az a tény is, hogy végre megpihenhettünk egy hangulatos helyen. Mi ui. a nyugisabb tempót szeretjük, és képesek vagyunk feláldozni egy-egy látnivalót egy jó beszélgetésért. A felhőkarcolók tömény látványát minden esetre bármikor felcseréljük egy kellemes kávézásra, legyen az bárhol a világon.

Az aznapi igazi cél valószínűleg más volt, de az 5 percesre tervezett plázázás helyett majdnem az egész délutánt a 48 emeletes, 203 m magas, ikertornyos, jellegzetes vörösesbarna színű Berjaya Times Square nevű, valóban monumentális méretű épületben töltöttük. Bár a 19 évvel korábban látott torontói Eton Centre-t is óriásinak gondoltam (akkoriban nálunk még csak a fővárosban épült fel 1-2 pláza), de ez a betontömb abszolút verte a kanadait mind magasságban, mind alapterületben (300.000 m²), és valószínűleg a világ más plázáit is. Egyszerűen hihetetlen, hogy ekkora méretű bevásárló komplexumot is lehet építeni, mint ahogyan az is, hogy Kuala Lumpurban iszonyú sok ehhez hasonló, óriás méretű építmény van. Igaz, ez a pláza még ott is kiemelkedik a méreteivel – az egyik leghatalmasabbnak mondható a területen, ráadásul ez a világ legnagyobb épületeinek sorában a 9. helyen áll.

 

a Berjaya Times Square pláza

Éppen ezért talán nem is csoda, hogy még hullámvasút is működik benne az 5. és 8. emelet között (Berjaya Times Square Theme Park), bár ettől függetlenül mégis meglepődtem rajta.
És itt meg is állnék egy szóra, mert muszáj leírnom, mennyire büszke vagyok magamra, hogy fel mertem rá ülni, ui. a majd' 20 évvel ezelőtti kanadai, szörnyűséges vidámparki élmények miatt megfogadtam, hogy soha többet nem megyek még csak a hullámvasút közelébe se. A Kutyafülék kedves unszolására azonban megszegtem a magamnak tett ígéretet, és most mégis ilyesmire vetemedtem. A 3 körből viszont csak egyet bírtam ki, azt is végig csukott szemmel, nyomdafestéket nem tűrő szavak ordítása közben… na jó, ez az utóbbi nem igaz, mert végig csak azt kiabáltam, hogy „Anyaaaaaa!!!”, a többiek viszont becsülettel és jókedvűen teljesítették a szerintem halálosan félelmetes kalandot.
Ebben a plázában amúgy – annak ellenére, hogy a 2D-s és 3D-s mozin túl különböző szórakozási lehetőségek, szabadidőközpont, több mint 1000 üzlet, 65 étterem, továbbá irodák és 1200 luxuslakosztály is található –, nem volt semmi érdekes. :D Legalábbis bennünket a Kutyafüllel nem tud lázba hozni ez a miliő sem itthon, sem pedig ott. Sőt a hatalmas méretei miatt inkább riasztólag hat, és csak még inkább érezhető az ember természettől való elidegenedése.
Mindezek ellenére nagyon jó hangulatban sikerült itt eltölteni azt a sokszor 5 percet. :D

a hullámvasút

A pihenő után folytattuk az utat a még több felhőkarcoló… majdnem azt írtam, hogy árnyékában, de nem, mert árnyék az nemigen volt, úgyhogy csak alattuk/közöttük talpaltunk a tűző napon, és ekkor végre közelebbről is láthattunk maláj cicákat. :) Az első macsekot ugyanezen nap délelőtt a Batu barlangokhoz indulva, a vasútállomáson kaptuk lencsevégre, és már akkor feltűnt, milyen ágas-bogas és rövid a farkuk. Sajnos a simogatásra még várnunk kellett, de 1-2 fotót azért sikerült készíteni ezekről a bokorban játszó, csintalan kölyökmacskákról.

Hazafelé menet a kínai negyed forgatagába csöppentünk, magunkba szívtuk a szagokat/illatokat, megcsodáltuk a számunkra ismeretlen vagy épp jól ismert, gusztusos, ám a válogatósságunk miatt nem szimpatikus ételeket. Azonban a vicces módon készülő kézműves fagyin kívül semmibe se mertünk belekóstolni, részünkről abba is csak épp hogy, mert pont nem kívántunk fagyit enni.

a kínai negyed éttermei

Akik olvassák ezt a beszámolót, most biztos csodálkoznak azon, hogy a manóba lehet nem megkóstolni egy idegen ország egzotikus ételeit. Jogos a kérdés, és tényleg furák vagyunk mi ketten a Kutyinyekkel, ui. pl. a tengeri herkentyűket – ami ennek az országban az egyik fő élelme – egyáltalán nem kedveljük, a zöldségek nagy része pedig szintén kilőve. A többihez meg csak egyszerűen papírkutyák voltunk, ill. legtöbbről azt sem tudtuk mi fán terem. Bár a Kutyánszki antialkoholista létére minden reggel meghúzta a házi bodzaszörppel feljavított, otthonról hozott almapálinkás flakont gyomorvédő gyanánt, mégsem mert enni a helyi ételekből. Én meg pálinka és bélvédő tabletta nélkül pláne be voltam ijedve. Valahogy ezekhez az utcai, tákolmányos, beülős vagy épp talpon állós helyekhez nincs sok bizodalmunk, de nem állítom, hogy nekünk van igazunk. Irigylem is azokat, akik simán bevállalják az ilyen helyeken való kajálást, jóízűt esznek, és a gasztronómián keresztül vállalkoznak arra, hogy egy kicsit jobban megismerjék ezt az európaitól eltérő világot. Úgyhogy üres gyomorral baktattunk tovább (igaz, a nagy melegben nem éreztük az éhséget), és csak a fényképezőgépet kattintgattuk.

 

balra: durián
jobbra: jackfruit, az egyik új kedvencem

A hasunk estére már úgy érezte, nem ártana megpakolni valamivel, és kedves barátunk tett is róla, hogy elverje az éhét. Ám kedvenc üzlethálózata, a 7 eleven egyik egységében vásárolt, ki tudja hány órája aszalódó halgolyót szerintem boldogan felcserélte volna valami másra.
Amikor egy kis étterem kínálata között végre felfedeztem kedvencemet, a naant, azonnal úgy döntöttünk, hogy egy tapodtat sem megyünk tovább. És lőn boldogság. :D
Már sötét volt, amikor megindultunk hazafelé, és ugyan egy csöppet eltévedtünk séta közben, sikerült végül megtalálni a helyes utat. Fárasztó nap volt, mégis az egész nyaralás időtartama alatt mi ketten a Kutyánszkival ekkor éreztük magunkat a legjobban.

Epres-csokis csiga

Maradt még egy kevés földieprem, és mivel édes kelt tésztára vágytam, elég hamar eldőlt, hogy csiga lesz belőle, hiszen nagy rajongója vagyok. :) Csupán eperrel töltve azonban kissé snassznak éreztem, így aztán csokoládé is került bele. Hogy még jobban fokozzam az élvezeteket, cukros tejfölöntetet kínáltam mellé. Bár a vasárnapi ebéd szégyenszemre csak sült krumpli volt tejfölbe tunkolva (a Kutyinyek kérésére), de legalább a desszert pazar lett. Legalábbis szerintem. A Kutya ui. csak 7 pontot adott rá a csoki miatt, mert az nem igazán a barátja, pláne kelt tésztában. Így hát, aki jobban kedveli a fehér- vagy a tejcsokit, az készítse azzal, vagy akár csoki nélkül, bár az úgy már nem lenne ugyanilyen. Nálam top kategóriás lett ez a még harmadnap is puha csiguszka. Tessék?! Hogy akkor hogyhogy maradt még harmadnapra is? Mert tényleg szinte csak én ettem meg az egészet. :D

Hozzávalók 14 darabhoz:

a tésztához:
25 dkg fehér tönkölybúzaliszt
5 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúzaliszt
2,5 dkg puha vaj
5 dkg finomítatlan nádcukor
1 kis tojás
1 mk. só
2 dkg friss élesztő
1 dl tej

a töltelékhez:
25 dkg földieper
6 dkg reszelt étcsokoládé (40-50%-os kakaótartalmú)
4 dkg olvasztott vaj
3 dkg barna nádcukor + 1 ek. a sütéshez

az öntethez:
25 dkg 20% zsírtartalmú tejföl
4 dkg finomítatlan nádcukor, darálva
4 ek. tejszín
1 ek. frissen facsart citromlé

elkészítés:

1. A tésztához a lisztkeverék közepébe morzsoljuk az élesztőt, hozzáadunk 1 dkg nádcukrot, és simára keverjük egy kevés tejjel. Egy kis liszttel betakarva felfuttatjuk.
2. A vajat felolvasztjuk a többi tejben, és hűlni hagyjuk. A cukrot, a sót, a vajat, a vajas tejet, felvert tojást, felfutott élesztőt a többi liszthez adjuk, és megdagasztjuk. Vékonyan kivajazott tálba tesszük, és letakarva megkelesztjük.
3. A megkelt tésztát lisztezett munkalapon 30×42 cm-es téglalapra nyújtjuk, és megkenjük kevés olvasztott vajjal. Elosztjuk rajta a feldarabolt epret, megszórjuk nádcukorral, reszelt csokoládéval, és a hosszabbik oldalánál fogva feltekerjük.
4. A tésztarudat 3 cm vastag szeletekre vágjuk, és a csigákat kivajazott sütőtálakba vagy egy nagyobb tepsibe sorakoztatjuk, egymástól kicsit távolabb. Az oldalukat körben megkenjük a megmaradt olvasztott vajjal, és letakarva kelesztjük addig, amíg a sütő bemelegszik.
5. Megszórjuk a maradék nádcukorral, és előmelegített sütőben megsütjük. Rácsra téve, a sütőtálban hagyjuk langyosra hűlni.
6. Az öntethez a hozzávalókat összekeverjük, és a süteményhez kínáljuk.

sütési hőfok: 190°C
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: kb. 25 perc

Megjegyzés, tipp:
Legutóbb mirelit eperrel készítettem, ami kiolvadva túl kevés lett (kb. 15 dkg) a belőle kicsöpögött lé miatt. Az így kapott kb. 1 dl eperlevet felforraltam, és 1 dkg keményítővel besűrítettem. Miután az eperpuding kihűlt, a kinyújtott tésztára kentem, elosztottam rajta a kiolvadt, szottyadt eperszemeket, majd megszórtam cukorral és reszelt csokival. Éppen olyan volt így is, mintha 25 dkg epret tettem volna bele. :)
Eper helyett más bogyós gyümölcsöt is használhatunk.

 

 

 

 

 

I. Megérkeztünk Kuala Lumpurba

Januárban mindössze 5 perc alatt eldőlt, hogy hová megyünk nyaralni. :D Az úti cél kitalálása kapcsán kedves barátunkat és feleségét illeti a dicséret, ui. ők hívták fel a figyelmünket az igen kedvező áron hirdetett malajziai útra. Mivel korábban már kölcsönösen példálózgattunk egymás felé, hogy milyen klassz lenne egyszer négyesben nyaralni, ők a szavunkon fogtak, és komolyan is gondolták, hogy együtt menjünk. Nem ijedtünk meg a hívástól, és bár Malajzia nem szerepelt az utazásos álmaink között, mégis egyértelmű volt, hogy ezt nem hagyhatjuk ki. A rábólintást követő órákban pedig nem bírtuk abbahagyni a vigyorgást, annyira hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan ilyen messzire juthatunk az otthonunktól.
Csak később vált világossá, hogy a főváros, Kuala Lumpur körzete bizony nem pont azt a fajta élményt nyújtja, amilyenre mi, akik a természet közelségét annyira fontosnak tartjuk, eredetileg vágytunk volna. Hiszen ez a város főleg a felhőkarcolókról szól.
Google Earth barátunkat a nyaralásaink szervezésekor mindig beizzítjuk – így tettünk most is, és az ott látott képek azért megnyugtattak, hogy a Dél-kínai-tengeren elterülő szigetecskék valamelyike biztosan kínál majd számunkra olyan élményeket, amilyenről álmodunk.
Elkezdődött hát az agyalás, hogyan is juthatnánk el a Malajzia közepén lévő Kuala Lumpurból az ország keleti partjára. A lehetőségként felmerülő buszos utazás túl hosszú lett volna, az autóbérlés ötletét pedig szerencsére hamar elvetettük. Egyik fiú sem vezetett még jobb oldalt, és a számunkra ismeretlen közlekedési kultúrájú autósok között nem is lett volna tanácsos nekiindulni. Úgyhogy a szigetek kilőve. Csöppet el is szomorodtunk, de amikor a Kutyafül olcsó repjegyet talált Kambodzsába, Angkorba, ahol a híres Angkor Wat hatalmas, fél Budapestnyi területet lefedő templomegyüttese látható, akkor felcsillant a szemünk, hogy a szigeteket örömmel felcserélnénk erre a látványosságra, és Kuala Lumpurból inkább ide tennénk egy kis 1-2 napos kiruccanást. A Kutyafül Angkort távolságban közelinek tartotta Kuala Lumpurhoz, bár valójában közel 1200 km van köztük, de úgy gondoltuk, sosem leszünk ennél közelebb hozzá, tehát megérné átmenni. Sajnos épp akkor, amikor lefoglaltuk volna a jegyeket, valami bibi volt a repülőtársaság honlapján, és a fizetés már nem volt lehetséges. Másnap pedig már jóval többe került az út, így aztán fájó szívvel lemondtunk róla.
Ráadásul akkor már megvettük a repülőjegyet Szingapúrba is, ami Kualához valóban közelinek mondható, hiszen mindössze 310 km-re van, ami 45 perces repülőutat jelent. Ezt valóban nem hagyhattuk ki, hiszen egyrészt nem távolság, másrészt érdekes programokat kínál.

Május 31., az utazás napja nagyon hamar eljött, és miután mi a Kutyinyekkel vonattal megérkeztünk Budapestre, ill. a reptérre, onnan már négyesben folytattuk az utat előbb Dohába, majd onnan Kuala Lumpurba. A legelején nagy izgalomba jöttünk, amikor a repülőről letekintve felfedezni véltük Szeged és Hódmezővásárhely körvonalait, ui. éppen fölötte haladtunk el. A poén az, hogy pár nappal korábban, amikor a telkünkön épp a füvet nyírtuk, az égen lévő repülőgépet kémlelve azt latolgattuk, vajon épp Doha felé repül-e. És most kiderült, hogy lehet, hogy valóban így is volt. :D
A repülés a Kutya számára egyébként különösen izgalmas volt, hiszen életében most először utazott a talajtól elrugaszkodva, de én is örültem, hogy újra repülhetek, mert az első ilyen élményem óta szinte kereken 19 év telt el. Az út természetesen nagyon fárasztó volt, mind Dohába, mind Kualába, hiszen 5, ill. 7 órát kellett szenvednünk a repülőgép üléseiben, és csak az a kis 45 perces átszállási idő enyhített csak a végletekig elnyomorgatott ülőgumóink elgémberedettségén.
Az utazással, ill. a bőröndökbe való pakolással kapcsolatban is értékes tapasztalatokra tettünk szert, ui. kiderült, hogy a gépre felvihető kézipoggyászok számát, súlyát és méretét tekintve a Qautar Airways és a Jetstar légitársaság is elnéző. A személyenkénti 1 poggyász helyett simán felvihető 2-3 is, és ha a súlyuk meghaladja a 7 kg-ot, azért sem szólnak. Egyedül a kézipoggyászba tett folyadékmennyiségre kell figyelni – az valóban csak 100 ml/fő lehet.
Ha minimum két személy utazik 1-1 bőrönddel, és ez a két személy férfi és nő, akkor érdemes úgy bepakolni, hogy mindkét bőröndben legyenek férfi/női fehérneműk, ruhák, cipők és pipere, mert ha az egyik bőrönd véletlenül eltűnik, akkor legalább marad valamennyi ruhánk, amíg a másik bőrönd is megkerül.

A hazai időhöz képest 6 órával előrébb és tőlünk légvonalban 9972 km-re lévő Kuala Lumpurban reggel 8 óra körül szállt le a gép, és ott azonnal pofán vágott bennünket a trópusi klímára jellemző fülledt meleg. Akkor még halvány lilánk sem volt arról, micsoda kalandra vállalkozunk az elkövetkezendő napokban csupán azzal is, ha elgyalogolunk a hoteltól pl. a közeli madárparkig.
A reptérről a KLIA Ekspresszel fél óra alatt tettük meg az utat a központi állomásig, a KL Sentralig, ahol jegyet vettünk egy másik szerelvényre, ami a hotelunk közelében lévő állomáson tett ki. Innen pedig egy nem éppen tetszetős területen gyalog, a Klang folyó fölött átkelve vezetett az út a hotelig.

 

Egyébként már a megérkezésünkkor örvendeztünk attól a ténytől, hogy a tömegközlekedés a metróvonalak kapcsán abszolút átlátható, egyszerű, még csak nem is kerül sokba (kivéve a transit vonatot, ami kettőnknek 110 ringit kiadást jelentett – ezt 80-nal kell felszorozni), és tényleg egyszer sem tévedtünk el. Az állomásokon jegyautomaták segítségével, ill. pénztárakban történik a jegyvásárlás, ami szintén semmiféle problémát nem okozott számunkra, mert pillanatok alatt meg tudtuk így venni a jegyet, ami hol egy kis kártya, hol pedig műanyag pénzérme formájában segítette az átjutást a beléptető rendszereken.
A hotelunk abból a szempontból tökéletes helyen volt, hogy szinte az összes érdekesebb látnivaló viszonylag közel volt hozzá, és pontosan szemben helyezkedett el a központi piac, a Central Market, mellette a Kasturi Walk nevű sétálóutcával, ahova később majd' minden nap lejártunk.

A Hotel Geo névre hallgató 3 csillagos, 10 emeletes szállásunk tökéletesen megfelelt annak a célnak, hogy csak aludjunk benne, de ilyen kedvező áron nem is vágytunk luxus körülményekre. Bár a standard szoba berendezése kissé kopottasnak hatott, de tisztának tűnt, és az ágy is kényelmes volt. A takarításra sem lehetett panaszunk, naponta ürítették a szemetest, cserélték a törölközőket, rendbe tették az ágyat, sőt az egyik szobafiú olyan kedves volt, hogy azonnal szerzett nekem vasalót és vasalódeszkát, ami eredetileg a szoba tartozéka lett volna, ám igazából mégis hiányzott onnan. Kapott is borravalót érte. Egyedül a zaj volt csak kellemetlen, ami a közeli építkezésről szűrődött be, ráadásul az egyik ablakunk nem záródott, így még hangosabban élvezhettük a légkalapács éjjel 1 órakor való használatát egészen addig, amíg egy papuccsal ki nem ékeltük a zárat. A szomszéd szobában mindig épp akkor ordított egy kisgyerek, amikor már aludtunk volna, ill. a folyosón is sokszor hangoskodtak az esti órákban, de a 3. nap már simán el tudtunk aludni ilyen körülmények között is, annyira fáradtak voltunk. :D

 

A hotelba való becsekkolást követően szinte azonnal útnak indultunk, ui. bár baromi fáradtak voltunk, nem akartunk aludni, hogy ilyen módon át tudjunk állni az ottani időre. Persze csak a közeli utcákban sétáltunk, és ekkor tekintettük meg a Sri Mahamariamman hindu templomot is, ahová ingyenesen, de szigorúan csak mezítláb szabad bemenni. Érdekes és elképesztő, hogy mennyi kis színes szobrocska díszíti az ilyen típusú épületeket. Én személy szerint mégis jobban kedvelem a vén Európa román kori, gótikus és reneszánsz templomait, de az európai szemnek kétség kívül különleges látványt nyújtanak ezek a színességek is.

Az utunk ezután a már említett Central Markethez vezetett, ahol a színes forgatag közepette kifigyeltük, mit és hol lehet vásárolni. Ez a bazár jellegű fedett utca bennünket nem igazán hozott lázba, mert nem vagyunk túlzottan vásárlásmániások, de mégis jó, hogy a hotelhoz ilyen közel be tudtuk szerezni az összes ajándékot, amit az otthoniaknak és magunknak szántunk.

 

A piacról a Merdeka Square-re mentünk, amit Independence Square-nek, azaz a Függetlenség terének is neveznek, mert itt hirdették ki 1957 aug. 31-én Malajzia függetlenségét. Ezen a javarészt füves területen minden évben nagyszabású parádét tartanak a történelmi esemény megünneplésére. A tér egyik fele a gyarmati jegyeket viseli magán, hiszen az itt látható Royal Selangor golfklub brit stílusban épült.

Merdeka tér

Abdul Samad Szultán Palota

Vele szemben helyezkedik el a nekünk leginkább tetsző épület, az Abdul Samad Szultán Palota (Sultan Abdul Samad Building). Selangor szultánjának uralkodása idején kezdték építeni az 1890-es évek közepén/végén mór stílusban, amikor Malajzia még brit gyarmat volt. Az épület ma Malajzia információs, kommunikációs és kulturális minisztériumának ad otthont, de korábban a fellebviteli bíróság működött itt. Az épület mögött a Klang és a Gombak folyók találkozásánál látható a Jamek mecset, Malajzia egyik legrégebbi mecsetje, ami csak kicsivel több 100 évesnél. A piszkos vizű Klang folyót egyébként mi a hotelszobánk ablakából is naponta láthattunk.

A tér közelében emelkedik a világ egyik legmagasabb zászlórúdja a maga 95 méterével, ill. a Nemzeti Textil Múzeum (National Textiles Museum) tetszetős épülete zárja a tér másik végét.

a Nemzeti Textil Múzeum

a Jamek mecset a két folyó találkozásánál

A séta a térre és vissza a hotelhoz annyi utazás után és az elcsigázottságunk miatt is fárasztó volt, és a páradús klímát ekkor tapasztaltuk meg először Isten igazából. Délután 6 óra körül már a hotelszobánk nyújtotta hűvöset élvezhettük, ahol sajnos a 3 hűtési fokozat közül a legalacsonyabb is túl erősnek bizonyult. Hamar lefeküdtünk aludni, hogy másnap bírjuk a tempót.

(További infók a térről és látnivalóiról itt olvashatók.)