Lysse (alias HU*Angelpaw Aphrodité) plusz egy nappal 3 hónapos korában került hozzánk, és gyorsan beilleszkedett. Trygve cicánk hamar elfogadta, úgy tűnt, meg sem állnak az imádatig, de nem így lett, maradt a „sima” jó viszony. Trygi ui. a maga bő 8 évével egy grumpy old cat, aki nem csípi, ha a hátára ugrálnak, pedig ő is ugyanezt csinálta anno a nagyokkal. :D
Lyssével a két ünnep közöti ismerkedési időszakban hajnalokig játszottunk – a kisasszony bizony fáradhatatlan volt. Az új évben, ahogy szép lassan visszarázódtunk a munkás hétköznapokba, naponta többször és hosszan foglalkoztunk vele, néha közösen, néha egymásnak adva át a stafétabotot. Mindez számunkra újdonságnak hatott, hiszen ilyen intenzív macskafoglalkoztatásban még sosem volt részünk, nem volt rá szükség. Trygi egy lusta oroszlán, őrá nem számíthattunk, úgyhogy pár hét leforgása alatt totál kibuktunk mindketten, kábé úgy, mint a fiatal szülők a kisbabájuk miatt. :D
Felnőtt életemet (Lyssén kívül) eddig hat cicával osztottam meg – tudom, milyenek amikor még kicsik, és imádni valóan bohók. Van tapasztalatom abban is, milyen amikor négy felnőtt macskát engedünk össze, akik nem ismerik egymást, és azt is láttam, hogyan működnek együtt a felnőttek a kicsivel. (Nyilván nem mérem magamat egy tenyésztőhöz, aki látott már mindent is.)
Szerencsés vagyok, mert a három félperzsa macskuszom kifejezetten intelligens, ragaszkodó volt, és – a betegségeket leszámítva – mindegyikükkel nagyon könnyű volt az együttélés. Az első Maine Coonom, Trygi pedig nap mint nap az előbbi tapasztalataimat erősíti.
A Kutyafül cicáiról ez már nem volt elmondható: a sziámi házaspár matricaként működött, folyton rám tapadva élték a mindennapjaikat. Az egyikük, Molly mindkettőnket gyakran kivitte az észből, és bár megtépázott idegekkel, de gondos gazdikként őrá is sok figyelmet fordítottunk. A régi nagy, négyes csapatból (Makka–Kumpi–Molly–Leo) ő ment el utoljára, és mi életünkben először úgy éreztük, hogy egy bizonyos szempontból megkönnyebbültünk. Annyira elfáradtunk az évek alatt, ráadásul az utolsó 2 évben Mollyka olyan sokat kivett belőlünk idegileg, hogy – bár rettenetesen sajnáltuk őt – amikor közel 18 évesen elment, mi lélegzetvételhez jutottunk.
2024. január 10-ével, először sok-sok év után, csak egyetlen porontyunk maradt: a rajongásig szeretett Trygucka. Szokatlan érzés volt, hogy mindössze egy cicapofi üdvözöl bennünket reggelente.
Molly halála után folyton Trygit figyeltük: gyászol-e, jó-e neki egyedül. Megbeszéltük, hogy ha felfedezzük rajta a magány jeleit, azonnal cselekszünk. Így lett. Hónapokkal később már kifejezetten kedvetlennek tűnt; tudtuk, hogy társ kellene neki.
És akkor belépett az életünkbe Lysse! Nagy reményekkel hoztuk őt haza, és bár a kezdeti izgalmakon ugyebár egy szempillantás alatt túljutottunk, hamar kiderült, hogy Lyssével életünk legelevenebb cicáját kaptuk meg. Ez mindkettőnket meglepte. Természetesen ők is ahányan, annyi félék, ezt tudtuk, mégis váratlanul ért bennünket a felismerés, hogy ez a cicababa ugyan nagyon kedves, de totál különbözik az elődeitől. Vagy csak mi lettünk időközben öregebbek, fáradtabbak.
Szerencsés vagyok, mert a három félperzsa macskuszom kifejezetten intelligens, ragaszkodó volt, és – a betegségeket leszámítva – mindegyikükkel nagyon könnyű volt az együttélés. Az első Maine Coonom, Trygi pedig nap mint nap az előbbi tapasztalataimat erősíti.
A Kutyafül cicáiról ez már nem volt elmondható: a sziámi házaspár matricaként működött, folyton rám tapadva élték a mindennapjaikat. Az egyikük, Molly mindkettőnket gyakran kivitte az észből, és bár megtépázott idegekkel, de gondos gazdikként őrá is sok figyelmet fordítottunk. A régi nagy, négyes csapatból (Makka–Kumpi–Molly–Leo) ő ment el utoljára, és mi életünkben először úgy éreztük, hogy egy bizonyos szempontból megkönnyebbültünk. Annyira elfáradtunk az évek alatt, ráadásul az utolsó 2 évben Mollyka olyan sokat kivett belőlünk idegileg, hogy – bár rettenetesen sajnáltuk őt – amikor közel 18 évesen elment, mi lélegzetvételhez jutottunk.
2024. január 10-ével, először sok-sok év után, csak egyetlen porontyunk maradt: a rajongásig szeretett Trygucka. Szokatlan érzés volt, hogy mindössze egy cicapofi üdvözöl bennünket reggelente.
Molly halála után folyton Trygit figyeltük: gyászol-e, jó-e neki egyedül. Megbeszéltük, hogy ha felfedezzük rajta a magány jeleit, azonnal cselekszünk. Így lett. Hónapokkal később már kifejezetten kedvetlennek tűnt; tudtuk, hogy társ kellene neki.
És akkor belépett az életünkbe Lysse! Nagy reményekkel hoztuk őt haza, és bár a kezdeti izgalmakon ugyebár egy szempillantás alatt túljutottunk, hamar kiderült, hogy Lyssével életünk legelevenebb cicáját kaptuk meg. Ez mindkettőnket meglepte. Természetesen ők is ahányan, annyi félék, ezt tudtuk, mégis váratlanul ért bennünket a felismerés, hogy ez a cicababa ugyan nagyon kedves, de totál különbözik az elődeitől. Vagy csak mi lettünk időközben öregebbek, fáradtabbak.
Bár folyamatosan teljesítettük mellette/érte a szolgálatot, mi eközben szinte ugyanazt éltük át, amit korábban Mollyval. Félig nevetve mondogattuk is, hogy Molly Lysse testében tért vissza. Egyszerűen alig tudtuk tartani vele a lépést, még az otthoni feladatok ellátása is körülményes volt mellette. Néha kicsit itattam az egereket, és közben egymással is egyre türelmetlenebbek lettünk. Sokszor morfondíroztunk rajta, hogy Ritáék (a tenyésztője és a családja) vajon hogy a manóba bírtak létezni annyi macsekkal, még ha a kis szőrgombócok legalább egymással (és talán a nagyokkal is) tudtak is játszani.
Tryginek nem tetszett Lysse szeleburdisága, és a kezdeti összebújásaiknak hamar vége szakadt. Gyakori morgások, kisebb összeveszések tanúi voltunk. Lysse számára így csak mi maradtunk játszótársnak. Megéltünk nagyon elkeseredett időszakokat, amikor úgy éreztük, egyértelmű, hogy nem vagyunk kompatibilisek vele. Türelemért és kitartásért imádkoztam. Nagy ritkán jött egy-egy csendesebb nap, majd újabb mélypontok következtek, miközben folyamatosan foglalkoztunk vele.
A kis bohócot egy idő után már egyik játéka sem érdekelte, mindenre ráunt, bármilyen kreatív foglalkoztatást eszeltem is ki neki. A pálya duplán nehezített volt, mert magában sajnos nem, vagy csak nagyon rövid ideig volt képes játszani. – Fel volt adva a lecke a hogyan tovább kapcsán. Legalább három levelet megírtam Ritának, a tenyésztőnek, amiket sosem küldtem el.
Az ivartalanítástól reméltük, hogy a hormonok kiürülésével Lysszentyű nyugodtabbá válik. Ezzel párhuzamosan izgatottan vártuk a napot, amikor végre kiengedhetjük a kertbe, ahol megannyi új élmény várja őt: sok müzmüznyihaha, amik után szabadon rohanhat, és számos illat, szag kíséretében fű, föld és egyebek lesznek a talpa alatt. Éreztem, hogy ez lesz a valódi megoldás a mi közös bajunkra, mert a terasz ablakából egyre gyakrabban figyelte Trygit, aki kénye-kedve szerint kijárogathatott. A varratszedés után nem sokkal pedig az akkor bő 7 hónapos Lysse előtt is végre kinyílt az ajtó.
Azokban a napokban elkezdtem hámhoz+pórázhoz szoktatni – a felcsatolása közben megjutalmaztam, és szintén jutalomfalatokat dobálva tanítgattam neki az előrehaladást. A feladatot ügyesen teljesítette, és néhány nappal később már a terasz kövét, majd pedig a sziklakert kavicsait is megérezhették azok a cuki cicatappancsok. Kitárult előtte a világ… :)
Mindig egy kicsivel messzebbre merészkedtünk, végül körbejártuk az egész kertet. Trygve vigyázó szeme rendületlenül kísérte a kicsi lépteit, egyértelműen figyelt rá, és olykor-olykor megpuszilgatták egymást, csak hogy bennünket boldoggá tegyenek. :)
Reggel, ebéd után és estefelé is sétáltunk, Lysse bátran menetelt előre, pórázon vezetett engem, miközben a tilalmakat megértette, és okosan alkalmazkodott.
Május 24-e szombat pedig még pluszban is történelmi nap volt a mögöttünk lévő emlékezetes időszakban: aznap először engedtük ki póráz nélkül, de még hámmal a testén (hogy az érzést a kintléthez kapcsolja, hátha később az utazásokra is magunkkal vihetjük), mialatt természetesen én is kint voltam vele. Megnyugodtunk afelől is, hogy nem fér ki a kerítésen. :D
Nem sokkal később már kertészkedni is mertem, mert kiderült, hogy szófogadó cica. Eleinte többnyire a közelemben bóklászott, sőt ha hívtam, jött, mint valami kiskutya. Aztán már látótávolságon kívül is elvolt, mostanra pedig sötétedés után is sokszor úgy kell őt beszedni.
Trygit néha megkergeti, aztán puszilkodnak. Tudják, mitől döglik a légy, de legalábbis azt, hogy mivel lehet bennünket elkápráztatni. :)
Tryginek nem tetszett Lysse szeleburdisága, és a kezdeti összebújásaiknak hamar vége szakadt. Gyakori morgások, kisebb összeveszések tanúi voltunk. Lysse számára így csak mi maradtunk játszótársnak. Megéltünk nagyon elkeseredett időszakokat, amikor úgy éreztük, egyértelmű, hogy nem vagyunk kompatibilisek vele. Türelemért és kitartásért imádkoztam. Nagy ritkán jött egy-egy csendesebb nap, majd újabb mélypontok következtek, miközben folyamatosan foglalkoztunk vele.
A kis bohócot egy idő után már egyik játéka sem érdekelte, mindenre ráunt, bármilyen kreatív foglalkoztatást eszeltem is ki neki. A pálya duplán nehezített volt, mert magában sajnos nem, vagy csak nagyon rövid ideig volt képes játszani. – Fel volt adva a lecke a hogyan tovább kapcsán. Legalább három levelet megírtam Ritának, a tenyésztőnek, amiket sosem küldtem el.
Az ivartalanítástól reméltük, hogy a hormonok kiürülésével Lysszentyű nyugodtabbá válik. Ezzel párhuzamosan izgatottan vártuk a napot, amikor végre kiengedhetjük a kertbe, ahol megannyi új élmény várja őt: sok müzmüznyihaha, amik után szabadon rohanhat, és számos illat, szag kíséretében fű, föld és egyebek lesznek a talpa alatt. Éreztem, hogy ez lesz a valódi megoldás a mi közös bajunkra, mert a terasz ablakából egyre gyakrabban figyelte Trygit, aki kénye-kedve szerint kijárogathatott. A varratszedés után nem sokkal pedig az akkor bő 7 hónapos Lysse előtt is végre kinyílt az ajtó.
Azokban a napokban elkezdtem hámhoz+pórázhoz szoktatni – a felcsatolása közben megjutalmaztam, és szintén jutalomfalatokat dobálva tanítgattam neki az előrehaladást. A feladatot ügyesen teljesítette, és néhány nappal később már a terasz kövét, majd pedig a sziklakert kavicsait is megérezhették azok a cuki cicatappancsok. Kitárult előtte a világ… :)
Mindig egy kicsivel messzebbre merészkedtünk, végül körbejártuk az egész kertet. Trygve vigyázó szeme rendületlenül kísérte a kicsi lépteit, egyértelműen figyelt rá, és olykor-olykor megpuszilgatták egymást, csak hogy bennünket boldoggá tegyenek. :)
Reggel, ebéd után és estefelé is sétáltunk, Lysse bátran menetelt előre, pórázon vezetett engem, miközben a tilalmakat megértette, és okosan alkalmazkodott.
Május 24-e szombat pedig még pluszban is történelmi nap volt a mögöttünk lévő emlékezetes időszakban: aznap először engedtük ki póráz nélkül, de még hámmal a testén (hogy az érzést a kintléthez kapcsolja, hátha később az utazásokra is magunkkal vihetjük), mialatt természetesen én is kint voltam vele. Megnyugodtunk afelől is, hogy nem fér ki a kerítésen. :D
Nem sokkal később már kertészkedni is mertem, mert kiderült, hogy szófogadó cica. Eleinte többnyire a közelemben bóklászott, sőt ha hívtam, jött, mint valami kiskutya. Aztán már látótávolságon kívül is elvolt, mostanra pedig sötétedés után is sokszor úgy kell őt beszedni.
Trygit néha megkergeti, aztán puszilkodnak. Tudják, mitől döglik a légy, de legalábbis azt, hogy mivel lehet bennünket elkápráztatni. :)
A rosszcsont szőrgombolyagból jó magaviseletű kamasz lett, aki tavasszal még gyakran közénk kuckózott, miközben mi moziztunk. Mára, nagy dumás 1 évesként pedig egy élénk, érdeklődő, kedves, okos, különleges ízlésű (eper-, sárgadinnye- és almaszerető) nagylány, aki fura helyeken tud szundikálni, és sajátos módokon fejezi ki a ragaszkodását.
Ugyan kezdetektől fogva rengeteget puszilgatásban, szeretgetésben van része mindkettőnktől, mégis, csak három napja tudtam először kimondani, hogy „szeretlek” (Makka elvesztését követően Tryginek erre bezzeg 2 évet kellett várnia!), ami számomra igazi megnyugvást jelent.
Bízom benne, hogy a hideg idő beköszöntével kevésbé lesz érdekes a kert, és az esti filmnézések idejére Lysse visszatér közénk, hogy Trygivel együtt nyomják szét a mellkasomat. :D
6 kiló 30 deka! Maradhat? – Maradhat! És idővel remélhetőleg a kobakja is hozzánő a testéhez. :D
Első szülinapod alkalmából Isten éltessen kicsi Lyssénk,
hosszú, boldog életet kívánunk Neked egészségben, szeretetben!
❤
hosszú, boldog életet kívánunk Neked egészségben, szeretetben!
❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése