2019. február 22.

Életem szerelme: Queen





„Can anybody find me somebody to love?”...
Úgy tűnik, a kérdésre-kérésre válasz érkezett odafentről, mert a kb. 10 éve tartó, zenei értelemben vett űrt, amit a Bon Jovi iránti rajongás elmúlása hagyott maga után, kemény 3 hónappal ezelőtt felváltotta valami egészen más – egy érettebb és valószínűleg a halálom napjáig kitartó figyelem egy olyan zenekar iránt, aminek csupán csak egy slágere is többet ér számomra, mint a Bon Jovi összes híres nótája. Márpedig ez nagyon nagy szó ám, mert a '90-es években javarészt a fent nevezett banda dalait próbálgatva csiszolgattam a hangomat, míg végül magam is színpadra léptem, esetenként éppen az ő slágereiket énekelve.
A Bon Jovi 1991-ig tartó időszaka ugyan örökre kedves marad, de az utána következővel egyre több csalódást okoztak. De hát ilyen ez – ha elmúlik a varázs, sőt ha már, utolsó morzsaként, a hűség is elillan, akkor nincs mese, tovább kell lépni, tán még a csengőhangomat is lecserélve.
Zenei imádatom tárgya tehát tovatűnt, hiszen galád mód én fordítottam neki hátat, és később pislogtam is rendesen e tényt felismerve. Márpedig rajongás nélkül egy vérbeli Skorpió számára nem élet az élet, vagy csak amolyan állóvízszerű, zeneileg mindenképp vegetálás. Igaz, nem kezdtem lázas kutatásba, enyhítendő a belehalok-annyira-szeretem típusú muzsika hiányát, csak csendben vártam a sült halat. Ez a sült hal valószínűleg akkor kezdett sisteregni a zsírban, amikor megtudtam, hogy egy nagyszabású film van készülőben. Leendő sorosomat nem sejtve, valamiért mégis rettenetesen vártam, hogy asztalra kerüljön a hal, akarom mondani moziba a film. Mintha csak megéreztem volna a „vesztemet”, már akkor, a várakozással teli hónapokban. Mígnem végre a mozivászon előtt találtam magam, torkomban dobogó szívvel, minden idegszálammal felborzolódva, régi-új hevülettel, és abban a pillanatban totálisan belezúgva egy már ismert, mégis ismeretlen zenébe, hangba és színpadi jelenlétbe.
Még javában Modern Talkingosként bezzeg mennyire türelmetlenül vártam, hogy az „Emtívín” mikor lesz már vége a számomra abban az időben még érdektelen zenekar Breakthru c. videoklipjének. Akkor. Ezzel szemben most: micsoda pálfordulás! Az eddigi életemben zenei témában párszor sikerült már meglepnem magam, és akit korábban kb. utáltam, azt később elkezdtem értékelni. Ilyen egy igazi későn érő típus. De ahogy a mondás tartja, jobb későn, mint soha. Bár az adott zenekar számára valószínűleg édes mindegy, hogy irántuk pálfordultam-e. Ez csak nekem nem az.
Megnyugodtam és egyben meg is rémültem magamtól, hogy érzelmileg mit sem változtam 5 éves korom óta. :D A világ viszont annál többet – az internet tálcán kínálja a zenekarral kapcsolatos tudnivalók arzenálját: az összes lemezüket; fotók ezreit a sokat látott és a „very rare” kategóriából; koncertfelvételeket és videoklipeket az 1973-as legelsőtől a '91-es legutolsóig; tévéinterjúkat már 1974-től kezdődően, nem beszélve az egyéb forrásokról, amikből annyi infót szerezhet az ember, amennyit még nem szégyell bevallani másoknak, de leginkább annyit, amit már igen. :D Engem mindez úgy beszippantott, mint tehenet a tornádó. – Ezt okozta bennem Freddie. Ezt okozta bennem a Queen.





Az ezernyi kommentből, amit a Youtube-os klipek alatt és egyéb fórumokon olvastam, egyértelműen kiderül, hogy milliónyi régi és új rajongó érzi ugyanezt, az enyémhez hasonló intenzitással. Félelmetes, mekkora ereje van a Queen-nek!
A szenvedélyes lelkesedés és a megszállottság alapvető jellemvonásaim, ha valami nagyon felkelti az érdeklődésemet, és ebben bizony nem különbözöm Freddie-től (akárcsak a macskaimádatban). Heteken át online szótárral megtámogatva néztem/hallgattam/olvastam a riportokat. Magamba szívtam mindent, amit a Queen-film megnézése óta eltelt 3 hónap alatt csak lehetett. Mindazt, ami addig kimaradt az életemből részben azért, mert még gyerek voltam, másrészt azért, mert nem voltam rá nyitott. Pedig ha az apukám az 1987-es Thomas Anders koncert helyett egy évvel korábban, '86-ban a Queen-re visz el, akkor talán más utat jártam volna be. Már ott és akkor az ő zenéjük rezegtethette volna meg a lelkem húrjait. Hiszen élőben láttam, hallottam volna őket.







https://www.youtube.com/watch?v=ZFfjv_wfNGk


1991-ben 17 évesen, végre kinyílva a (rádióbarát) rock zenére, a Bon Jovi imádat elején Freddie Mercury halálhíre nem érintett meg – belegondolni is szörnyű! 27 évvel később azonban kb. 27-szeres szorzóval gyászolom őt. Gyászolom, mert életemben először érzem át a valódi nagyságot, és ennek az elvesztését. Freddie, ez a gyönyörű ember, úgy robbant be az életembe, hogy ő már rég nincs.
Az állóvíz igencsak felkavaródott, mi több, a sors jól a nyakamba zúdította, napi szintű pityergéssel tarkítva, ami esetenként bizony zokogásba csapott át. Há' nóóórmális?! Nem és igen! Hiszen aki képes felfogni és átérezni a művészet ilyen magas fokát, annak valóban ennyire fájhat a veszteség. Függetlenül attól, hogy az a személy, akiből mindez fakad, mikor hunyt el.
Bár a legtöbb daluk nem az én világom, mégis alkottak egy rakat olyan szinten szeretni valót, aminek a hatására az agyam lemezjátszóvá alakult, és egymás után pörgeti a számomra legkedvesebbeket. Hol egyikről a másikra ugrálva, hol pedig 24 órában ugyanazt játszva. Megállás nélkül tombol bennem a Queen!

Csodálattal nézem és hallgatom Freddie-t, akár énekel, akár interjúban beszél, és még az sem zavar, amikor idétlen szerkókban pózol. :D


A rajongásban nem jó egyedül lenni, muszáj megfertőznöm másokat is. :D Anyát, aki max. annyit tudott Freddie-ről, hogy egy nyuszifogú, bajuszos fazon, a film megnézése előtt korrepetáltam Queen-ből. Ez olyan jó ötletnek bizonyult a részemről, hogy már egy másfél órás dokumentumfilm hatására is megláttam a szemében a meghatódottság jeleit, miközben napvilágot látott részéről a felismerés, miszerint tulajdonképpen egy csomó dalukat ismeri. A mozifilmet is megnézve pedig jött a katarzis: Anya közölte, hogy Queen-t akar hallgatni. Anno így volt a Bon Jovival is. :D Nemrég épp a fogorvosát vonta kérdőre, hogy a rendelőben „miért nem Queen szól ehelyett a szörnyűség helyett?”. :D
Apukám, aki jóval többet tudott a zenekarról, és emlékeim szerint már kiskoromban nem egyszer hallottam tőle a Mercury nevet, a moziból kifelé jövet küldött egy sms-t, hogy „jól kib...tál velem kislányom, mert végigbőgtem a filmet”, ill. másnap is jött az üzenet, hogy azóta is a látottak, hallottak hatása alatt van. Mindezeknek köszönhetően olyan boldogság áradt szét bennem, mintha legalábbis én rendeztem volna a filmet, ami miatt a szüleim nagyon büszkék rám. :D
Apropó film! Ez a több tényt is elferdítő, kronológiai bukfencektől nem mentes és kissé hollywoodi múvi minden hibája ellenére számomra benne van a top10-ben, mert neki köszönhetem, hogy a hatására megismertem a világ egyik legnagyobb tehetségű zenészét.

Freddie nagyon védte a magánéletét, de a dalaiból, a barátai és a pályatársai elmeséléséből, valamint abból a kevés interjúból, amit adott, mégis kiérződik, hogy a vitatható tettei ellenére valójában mennyire szeretni való ember lehetett. Nem is figyeltem volna fel rá ennyire, ha nem lett volna az. Naivitásnak tűnhet, de valamiért mindig hittem abban, hogy képes vagyok képernyőn keresztül, személyes ismeretség híján is meglátni a híresség mögött megbúvó, valódi embert – és Freddie jó volt.
Bár a halála után ő a pokolba szeretett volna kerülni, csak mert ott szerinte izgalmasabb, én mégis hiszem, hogy ott van, ahol a jók, és biztos vagyok benne, hogy számára a Mennyország is épp eléggé élvezetes. ;)


A Queen mérföldkő az életemben – a zenéjük és Freddie hangja egyszeri, megismételhetetlen és örök érvényű. A részemmé váltak.
 

Queen is Love of my Life. :)





2 megjegyzés: