Szőlős tofusaláta pirítóssal (vegán)

...a legjobb, ami a tofuval történhet
 

 

Úgy tűnik, megállíthatatlanul haladok az eddig nem-szeretem-saláták megkedvelésének útján. Ez a most bemutatott „darab” ráadásul két olyan összetevőt is tartalmaz, amit ez idáig nem kedveltem, vagy csak szétfőzve kóstoltam. A negatív érzelem a tofuval kapcsolatos, az ui. most először került a kezeim közé. És de jó, hogy így történt, mert a következő boltolás alkalmával már 4 csomaggal tettem a kosaramba. :D Pedig azt hittem, a tofu az valami olyasmi, amit én utálni fogok, és mivel sokáig úgy tudtam, hogy az alapjául szolgáló szója nem is annyira egészséges, mint amennyire anno gondolták, ezért egyáltalán nem sajnáltam, hogy kimaradt az életemből. Az utálat akkor alapozódott meg bennem, amikor gyerekkoromban Anya a brassóiban a hús egy részét szójával pótolta, és én már látványra is azonnal tudtam, hogy melyik a kamu hús – a túl tökéletes kis kockák a tányér szélére sorakoztatva bámulták, amint a valódi húskockákat a krumplival együtt boldogan falatozom. A szójahús kissé gumiszerű állaga ui. tett róla, hogy ellenérzéseket tápláljak iránta. Mára viszont kiderült, hogy már nincs semmi bajom az állagával, hiszen ez a szója másfajta eljárással készül, sőt pirítva nagyon is ízlik, hát még a receptben olvasható alapanyagokkal összeházasítva. :) Mert ez a saláta már a legelső falatjával belopta magát a szívembe – mi több, mindkettőnkébe, és azon kaptam magam, hogy pár nappal az első készítés után újra tofut kockázok és szárzellert aprítok, sőt ezt a salit vittük utazáshoz is.
Apró popó szárzeller! Ez az a zöldség, amit nyersen még sosem ettem, csak zöldségraguban, jól szétfőzve, márpedig úgy nem igazán tűnik ki. Bár nyersen a szagáért és az ízéért most sem vagyok oda túlzottan, de ebben a saliban egyáltalán nem feltűnő, és csak a – számomra lényeges – roppanóssága van meg.
Ennek a tofus-szőlős-zelleres salátának azért is örültem annyira, mert javarészt nyers hozzávalókból van, aminek köszönhetően a vitaminok és ásványi anyagok még nagyobb dózisban landolhatnak a szervezetemben. Szóval kijelenthetem, hogy végre egy újabb olyan sali, amit imádhatok, és a tetejébe még egészséges is. :)
Szerintem ez az egyik legszuperebb reggeli vagy vacsora-szendvics. ;)

Hozzávalók 2 személyre:

az alaphoz:
4 szelet toastkenyér vagy 2 zsemle
2 ek. olívaolaj
½ mk. fokhagyma granulátum
só

a salátához:
1 cs. natúr tofu (180 g)
1 szűk ek. olívaolaj
1 csapott tk. fokhagyma granulátum
10 dkg mag nélküli szőlő (fehér vagy kék)
1 szál szárzeller
5 dkg hántolt mandula és dió vegyesen
1 ek. friss petrezselyemzöldje
4 dkg vegán majonéz
4 dkg növényi tejföl
1 tk. mustár
1 ek. frissen facsart citromlé
1 csapott tk. morzsolt tárkony
1 csapott tk. vöröshagymapor
őrölt bors (fekete, fehér, zöld, rózsa vagy vegyesen)
só
1 tk. agavészirup (elhagyható)

elkészítés:

1. A tofut kb. 1x1 cm-es kockákra vágjuk és tálba tesszük. Meghintjük fokhagymaporral, egy nagy csipet sóval, meglocsoljuk az olívaolajjal, és alaposan összekeverjük.
2. Sütőpapírral bélelt tepsire rendezzük egymástól kicsit távolabb, és 180°C-ra előmelegített sütőben 20-25 perc alatt megsütjük (félidőben kiengedjük róla a gőzt). Akkor jó, ha csak enyhe színt kap, és lágy ízű, de az se baj, ha kissé ropog. Hagyjuk kihűlni.
3. A zellerszárat egészen kicsire aprítjuk. A szőlőt felkarikázzuk. A petrezselymet finomra vágjuk.
4. A magvakat durvára daraboljuk, és zsiradékmentes serpenyőben, egymás után, néha megkeverve megpirítjuk. Kihűtjük.
5. A majonézt összekeverjük a tejföllel, a mustárral, citromlével, (agavésziruppal) és megfűszerezzük.
6. Hozzáadjuk a zellert, a szőlőt, és beleforgatjuk a tofut. A kész salátát fogyasztásig vagy min. 30 percre hűtőbe tesszük.
7. A kenyérszeleteket beecseteljük a fokhagyma granulátummal kevert olívaolajjal, megsózzuk, és sütőben vagy serpenyőben megpirítjuk.
8. A behűtött salátához hozzáforgatjuk a magvakat, és négyfelé osztva, a pirítósokkal együtt kínáljuk, de rá is halmozhatjuk.

 

Ötlet: innen

Fülbajok

...és málnás chiapuding

Erről a posztról a jövőben az is eszembe juthatna, hogy ez az első chiapudingom – szokás szerint évekkel lemaradva a gasztroblogokon végigsöprő trendek mögött. :D Ám bennem elsősorban nem ez fog róla megmaradni, hanem a fülgyuszi és az, hogy a kezdődő baj közepette kornyadozva fotóztam a desszertet – meg is látszik rajta (szerintem). :D
A gyuszi okait a jó ízlés szabályait betartva – mivel ez egy ételrecept – nem tárnám a közönség elé, lényeg hogy kijutott belőle karácsony előtt és most, az új év hajnalán is, miközben ezen alkalmakon kívül még sosem volt ilyen jellegű betegségben és fájdalomban részem. Alapvetően ellenálló típus vagyok (úgy is, igen! :D ) – lekopogom –, elkerülnek az egészségügyi problémák, nem vagyok érzékeny kb. semmire, csak az igazságtalanságra, ostobaságra stb. És még csak nem is szidhatom az időjárást, sőt bizonyos szempontból magamat sem, mert hiszen volt rajtam sapka. Egyéb módon okoztam ismét kárt önnön hallójáratomnak – amiről ugyebár nem beszélhetek e fronton –, és ez végül oda vezetett, hogy megijedve a 40 fokos láz hajszálnyi közelségétől, mégis orvoshoz mentem. Én! Én, aki messzire elkerülöm az egészségügyi intézményeket, mondván hogy semmi bajom, és ha esetleg nagy titokban van is, arról tudni sem akarok, mert akkor a betegségtudat fertőz meg csak igazán. Na, de félig süketen tűrhetetlen lenne az élet, nincs mese, ha be kell menni, hát be kell menni, pláne, ha jobbról, balról presszionálnak (Anya, Kutyinyek)! Hiába van nekem egy nyávogós Gyógyítóm, aki szőrös talpával kedveskedve az arcomba tapicskol az én fene nagy szenvedésem közepette, így segítve át a fej- és szemfájás borzalmain. Mert hát a fülem fájása kisugárzott oda is, elvonva a figyelmemet a főkolompos testrészről. Ez utóbbi kapcsán a kín mértéke kismiska volt a másik kettőhöz képest, mert azok miatt egész napokat csak becsukott szemmel, pizsamában fetrengve tudtam létezni. Az extrém magas láztól pedig egyszer lementem kisgyerekbe (amúgy is gyakran), anyukámat és apukámat nyöszörögve hívva, aztán meg öregasszonyba: hangosan jajjajozva. Nya, hát ilyen csodákra képes a külső hallójárat gyulladás! Mert hogy nekem azom lett, némileg leszivárogva a torkomig, mert milyen lenne már, ha az sehova se terjedhetne, amikor szabad az út lefelé?! Még jó, hogy nem az agyam irányába tört magának utat – bár talán egyeseknek lehetnek kétségeik erre vonatkozóan :D –, igaz, utóbb megtudtam, hogy agyvelőgyulladás csak középfül gyulladásból alakulhat ki.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó fejgörcsnek öregítő hatása van: a mozgási sebességem egy vénasszony tempójára hajazott, és kizárólag a legfontosabb helyiségig engedett. Az egészben pedig csak annyi volt a jó, hogy végre megtudtam, milyen lehet az, amikor az embernek komornyikja van. :D Mondjuk szívesen kihasználtam volna jobban is a lehetőséget, és boldogan vettem volna ölembe az ágyban egy tálcán prezentált, rózsaszálas villásreggelit, na persze ép fülekkel. De azért nem panaszkodhatok, mert az én „komornyikom” így is ágyba hozta nekem a napi 2 narancsot, esetenként megfejelve egy fél vajas zsemlével. Sőt, profin adagolta a fülcseppet (még ha a lötyi rögtön ki is folyt a rendeltetési helyéről, nem találva magának utat befelé, a dagadt hallójáratban), továbbá megkímélt a mosogatástól, valamint a két macskánk közül az idegesítőbbik jelenlététől, aki egyébként 17 éves és totál süket, szóval tudja, mi fán terem a téma, és aki fülsiketítő hangjával fülbetegségen kívül is fejgörcsöt képes okozni. :D
Az első lázmentes órában azért csak bedagasztottam 2 tepsinyi zsemlét, és megfőztem egy kotli rizspudingot, mert komoly lelkifurdalás gyötört volna, ha a „komornyikom” kaja nélkül marad – nehogy már ne legyen energiája engem tehermentesíteni. :D De mire megformázódtak a zsömik és megfőtt a rizs, a pultra rogyás veszélye fenyegetett, így hát oda lett a hősködés. Ismét átlényegültem vénasszonnyá, és betotyogtam a hálóba, rebootoltam a kókadozást és az afölötti sopánkodást, hogy utoljára Michael Bublénak volt része abban a kegyben, hogy tiszta hajjal láthatott koncertje előtt mostam meg a hajamat, és már képtelenség volt megállapítani, hogy csak simán a fejem fáj a fülemtől, vagy a hajam fáj a bécsi metró kavarta szélben beletapadt portól. De leginkább mindkettő ludas lehetett. Bizonyára érthető, hogy később mekkora katarzist adott az újbóli hajmosás!
A tükör előtt beletörődötten szemlélve összetapadt fürtjeimet és hólyagokkal teleszórt alsó ajkamat, kisebb sokkot okozott az én nagybeteg jobb fülem látványa, amit eddig szépen a fejemhez simulva hordtam – az ui. megmutatta, milyen lennék elálló hallószervvel. A Gólkirályság c. sorozat (tehetséget nélkülöző színészi alakítást nyújtó) egyik sportriporterére célzok. Az ő egyik füle… hááát, hogy úgy mondjam jócskán távolabb szeret tartózkodni a tartópillérétől, miközben a másik fülecske szépen odasimul a csávó fejéhez. Nya, hát az enyém is ehhez a riasztó elhelyezkedési módhoz kapott kedvet – én meg ugye ettől sokkot – ami ezzel a csatakos hajjal (bocsesz, ez sem éppen egy ételrecepthez illő kép!) kifejezetten újszerű külsőt kölcsönzött nekem/magamnak. Kösz, de nem szeretnék hozzászokni, kértem is vissza a régit, ami sose lesz már az, mert mennek az évek, de ez most mindegy. Szóval, ilyen borzadály 3 napban volt részem, ami után persze – még nem teljesen gyógyultan – hálát adtam az égnek, hogy nekem csak ennyi baj jutott ki, de amúgy minden oké, itt nem reng a föld, áll a szép házunk, van zsemlénk és rizspudingunk, tele a spájz meg a hűtő, egészséges az anyukám, a macskáink, és szeretjük egymást, sőt a Kutyánszki most már egymagában boldog tulajdonosa lehet néhány kiló jóféle szemes kávénak, mert a kávéivást ebben a pár napban valahogy sikerült imádatból utálattá alakítanom magamban – amúgy nagy bánatomra.

A magyar egészségügy romjain csücsülve sokan tapasztalják, mennyi a befásult, túlterhelt vagy épp az alkalmatlan orvos, akiknek nem számít a páciens. Nekem viszont mákom volt a fül-orr-gégés fődokinénivel, aki a fentiekre rácáfolva nem hogy normálisan, de kedvesen viszonyult hozzám. Kérdés nélkül osztotta az infót a teendőkre vonatkozóan, részletesen megválaszolta a plusz kérdéseimet, és a kezelési folyamatot végig megnyugtató hangon kommentálta minden alkalommal, amikor jelenésem volt nála. Mint valami aranyos óvónéni. :) Persze, a „hangulat” megalapozása a betegen is múlik, ez amolyan adok-kapok dolog, szóval simán lehet, hogy az én varázslatos személyemnek is része volt benne. :D Igaz, a karácsony előtti fülbajom esetében ez nem hatott, és az a másik dokinő minden erőfeszítésem ellenére rideg maradt. De ő amott van, én meg emitt, a jó dokinénihez közelebb! :D

A chiapudingból az étvágytalanság miatt csak egyetlen kanálnyi csúszott le, ellenben a rajta díszelgő málnatetőt bekebeleztem, de a Kutyinyek szerint teljesen ehető volt, jöhet máskor is. Anya pedig közölte, hogy szerinte ő a saját gyártású chiapudingjaitól fogyott. Úgyhogy álljon itt e poszt, először is mementóul nekem, hogy többet ne betegítsem meg magamat, másodsorban pedig a blog azon követőinek, akik még sosem kóstolták ezt a napindítónak kiválóan alkalmas, magas rosttartalmú, jótékony hatású desszertet.
Már itt jelzem, hogy óvatosan ám vele – nem mintha nagy mennyiségben fogyasztva fülgyulladást okozna! :D

 

Hozzávalók 4 személyre:

5 dl mandulatej
3 ek. akácméz + a málnára (vagy agavészirup/juharszirup)
2 púpozott ek. kókuszreszelék
2 ek. kókusztejszín
6 dkg chiamag
4 púpozott ek. málna + a díszítéshez
1 csapott ek. mandulapehely

elkészítés:

1. A mandulatejet akácmézzel édesítjük és forráspontig melegítjük. Elzárjuk alatta a lángot.
2. Hozzákeverjük a kókuszreszeléket, a kókusztejszínt, a chiamagot, és miután kicsit hűlni hagytuk, elosztjuk 4 üvegpohárban. Minimum 4 órára vagy egy éjszakára hűtőbe tesszük.
3. A mandulapelyhet zsiradékmentes serpenyőben kis lángon halványbarnára pirítjuk, majd félretesszük hűlni.
4. A málnát akácmézzel édesítjük, a desszertek tetejére kanalazzuk (ha mirelit málnát használunk, előbb kiolvasztjuk), és pirított mandulapehellyel megszórva kínáljuk.

 

 

Ezogelin çorbası – török vöröslencse-leves (vegán)

 

 

 

Úgy két éve annak, hogy kb. egy éven át szinte kizárólag zöldségleveseket ettünk, mindenféle fincsi levesbetétekkel gazdagítva. Bár akkor jelentősen gyarapíthattam volna a blog levesekre vonatkozó részét, én mégsem ontottam magamból a recepteket, mert általában mindig ugyanazt a 6-7 levest váltogattam. Csak a felhasznált zöldségek arányán és fűszerezésén változtattam. Így aztán nem került sor más népek vagy akár a saját hazánk különféle leveseinek a bemutatására. Persze, azért így is gyarapodott a levesreceptek száma. :) Aztán, amilyen hirtelen rászoktunk, olyan váratlanul abba is maradt a készítésük, sőt hosszú hónapokon keresztül totálisan mellőztük a levesevést. Mostanában viszont újra elkezdett hiányozni, így végre sor kerülhetett erre a török levesre. A vicc az, hogy pont nem bírom a mentát, ami pedig az ízesítését tekintve, ennek az ételnek a lényege. :D Én nemes egyszerűséggel kispóroltam belőle. Szerintem anélkül is megállja a helyét, sőt annyira ízlett nekünk, hogy menta ide vagy oda, biztos hogy nem utoljára főztem. :)
Egyébként az „ezogelin” kifejezés jelentése totális x-akta volt számomra, még a gugli fordítónak sincs róla fogalma, hogy egyáltalán milyen nyelvről van szó (hiába próbálta elhitetni velem, hogy angol), nemhogy a jelentéséről. :D De én csak nem hagytam annyiban a keresést, és végre fény derült a nagy titokra: ezo=szép, gelin=menyasszony. A leves tehát – egyes források szerint – egy, a szépségéről elhíresült, az 1900-as évek elején élt török fiatalasszonyról, Ezo Gelinről kapta a nevét, aki a háborús időkben az otthonában talált alapanyagokból készítette el ezt az egyszerű ételt (ejtsd: ézogelin csorbásze).
A fűszerezést természetesen a saját szánk íze szerint alakíthatjuk: tehetünk bele bazsalikomot, petrezselymet – ahogy én is –, kakukkfüvet, vagy kihagyhatjuk belőle a pirospaprikát, és nem vegán módra, olaj helyett vajjal is készíthetjük. Több lével is főzhetjük.

 

Hozzávalók 2-3 személyre:

a leveshez:
1 kis fej vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
7 dkg vörös lencse
6 dkg bulgur
2 dkg kerekszemű rizs (elhagyható)
2 tk. sűrített paradicsom
1 tk. szárított bazsalikom
1 csapott tk. őrölt pirospaprika
friss vagy szárított menta ízlés szerint
őrölt bors
só
2 ek. kókusz- vagy olívaolaj
1 l zöldségalaplé vagy víz, esetleg fele-fele arányban

a tálaláshoz:
2 ek. olívaolaj
½ mk. őrölt csili
½ friss citrom
aprított petrezselyemzöldje (elhagyható)
mentalevélke a díszítéshez (elhagyható)

elkészítés:

1. A felaprított vöröshagymát a felhevített növényi olajon fedő alatt, kis lángon megdinszteljük, majd hozzáadjuk a zúzott fokhagymát, és kevergetve, még 1 percig pirítjuk.
2. A tűzről lehúzva hozzákeverjük a pirospaprikát, a sűrített paradicsomot, és a tűzre visszatéve, fedő nélkül pirítjuk további 2 percig, miközben néha megkeverjük.
3. Hozzáadjuk az átmosott vörös lencsét, a rizst, 1 percet kevergetve pirítjuk, majd felöntjük az alaplével.
4. Sóval, borssal, bazsalikommal, aprított friss (vagy szárított) mentával ízesítjük, és fedő alatt, néha megkeverve kb. 20 percig főzzük.
5. Beletesszük a bulgurt, és lefedve, további kb. 10 perc alatt készre főzzük a levest. Ha szükséges, forró vízzel pótoljuk a levét.
6. A tálaláshoz az olívaolajat felhevítjük, majd elzárjuk alatta a lángot, és hozzákeverjük az őrölt csilipaprikát.
7. A levest kitálaljuk, meglocsoljuk a csiliolajjal, friss citromlével ízesítjük, és mentalevéllel díszítjük.