Fülbajok

...és málnás chiapuding

Erről a posztról a jövőben az is eszembe juthatna, hogy ez az első chiapudingom – szokás szerint évekkel lemaradva a gasztroblogokon végigsöprő trendek mögött. :D Ám bennem elsősorban nem ez fog róla megmaradni, hanem a fülgyuszi és az, hogy a kezdődő baj közepette kornyadozva fotóztam a desszertet – meg is látszik rajta (szerintem). :D
A gyuszi okait a jó ízlés szabályait betartva – mivel ez egy ételrecept – nem tárnám a közönség elé, lényeg hogy kijutott belőle karácsony előtt és most, az új év hajnalán is, miközben ezen alkalmakon kívül még sosem volt ilyen jellegű betegségben és fájdalomban részem. Alapvetően ellenálló típus vagyok (úgy is, igen! :D ) – lekopogom –, elkerülnek az egészségügyi problémák, nem vagyok érzékeny kb. semmire, csak az igazságtalanságra, ostobaságra stb. És még csak nem is szidhatom az időjárást, sőt bizonyos szempontból magamat sem, mert hiszen volt rajtam sapka. Egyéb módon okoztam ismét kárt önnön hallójáratomnak – amiről ugyebár nem beszélhetek e fronton –, és ez végül oda vezetett, hogy megijedve a 40 fokos láz hajszálnyi közelségétől, mégis orvoshoz mentem. Én! Én, aki messzire elkerülöm az egészségügyi intézményeket, mondván hogy semmi bajom, és ha esetleg nagy titokban van is, arról tudni sem akarok, mert akkor a betegségtudat fertőz meg csak igazán. Na, de félig süketen tűrhetetlen lenne az élet, nincs mese, ha be kell menni, hát be kell menni, pláne, ha jobbról, balról presszionálnak (Anya, Kutyinyek)! Hiába van nekem egy nyávogós Gyógyítóm, aki szőrös talpával kedveskedve az arcomba tapicskol az én fene nagy szenvedésem közepette, így segítve át a fej- és szemfájás borzalmain. Mert hát a fülem fájása kisugárzott oda is, elvonva a figyelmemet a főkolompos testrészről. Ez utóbbi kapcsán a kín mértéke kismiska volt a másik kettőhöz képest, mert azok miatt egész napokat csak becsukott szemmel, pizsamában fetrengve tudtam létezni. Az extrém magas láztól pedig egyszer lementem kisgyerekbe (amúgy is gyakran), anyukámat és apukámat nyöszörögve hívva, aztán meg öregasszonyba: hangosan jajjajozva. Nya, hát ilyen csodákra képes a külső hallójárat gyulladás! Mert hogy nekem azom lett, némileg leszivárogva a torkomig, mert milyen lenne már, ha az sehova se terjedhetne, amikor szabad az út lefelé?! Még jó, hogy nem az agyam irányába tört magának utat – bár talán egyeseknek lehetnek kétségeik erre vonatkozóan :D –, igaz, utóbb megtudtam, hogy agyvelőgyulladás csak középfül gyulladásból alakulhat ki.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó fejgörcsnek öregítő hatása van: a mozgási sebességem egy vénasszony tempójára hajazott, és kizárólag a legfontosabb helyiségig engedett. Az egészben pedig csak annyi volt a jó, hogy végre megtudtam, milyen lehet az, amikor az embernek komornyikja van. :D Mondjuk szívesen kihasználtam volna jobban is a lehetőséget, és boldogan vettem volna ölembe az ágyban egy tálcán prezentált, rózsaszálas villásreggelit, na persze ép fülekkel. De azért nem panaszkodhatok, mert az én „komornyikom” így is ágyba hozta nekem a napi 2 narancsot, esetenként megfejelve egy fél vajas zsemlével. Sőt, profin adagolta a fülcseppet (még ha a lötyi rögtön ki is folyt a rendeltetési helyéről, nem találva magának utat befelé, a dagadt hallójáratban), továbbá megkímélt a mosogatástól, valamint a két macskánk közül az idegesítőbbik jelenlététől, aki egyébként 17 éves és totál süket, szóval tudja, mi fán terem a téma, és aki fülsiketítő hangjával fülbetegségen kívül is fejgörcsöt képes okozni. :D
Az első lázmentes órában azért csak bedagasztottam 2 tepsinyi zsemlét, és megfőztem egy kotli rizspudingot, mert komoly lelkifurdalás gyötört volna, ha a „komornyikom” kaja nélkül marad – nehogy már ne legyen energiája engem tehermentesíteni. :D De mire megformázódtak a zsömik és megfőtt a rizs, a pultra rogyás veszélye fenyegetett, így hát oda lett a hősködés. Ismét átlényegültem vénasszonnyá, és betotyogtam a hálóba, rebootoltam a kókadozást és az afölötti sopánkodást, hogy utoljára Michael Bublénak volt része abban a kegyben, hogy tiszta hajjal láthatott koncertje előtt mostam meg a hajamat, és már képtelenség volt megállapítani, hogy csak simán a fejem fáj a fülemtől, vagy a hajam fáj a bécsi metró kavarta szélben beletapadt portól. De leginkább mindkettő ludas lehetett. Bizonyára érthető, hogy később mekkora katarzist adott az újbóli hajmosás!
A tükör előtt beletörődötten szemlélve összetapadt fürtjeimet és hólyagokkal teleszórt alsó ajkamat, kisebb sokkot okozott az én nagybeteg jobb fülem látványa, amit eddig szépen a fejemhez simulva hordtam – az ui. megmutatta, milyen lennék elálló hallószervvel. A Gólkirályság c. sorozat (tehetséget nélkülöző színészi alakítást nyújtó) egyik sportriporterére célzok. Az ő egyik füle… hááát, hogy úgy mondjam jócskán távolabb szeret tartózkodni a tartópillérétől, miközben a másik fülecske szépen odasimul a csávó fejéhez. Nya, hát az enyém is ehhez a riasztó elhelyezkedési módhoz kapott kedvet – én meg ugye ettől sokkot – ami ezzel a csatakos hajjal (bocsesz, ez sem éppen egy ételrecepthez illő kép!) kifejezetten újszerű külsőt kölcsönzött nekem/magamnak. Kösz, de nem szeretnék hozzászokni, kértem is vissza a régit, ami sose lesz már az, mert mennek az évek, de ez most mindegy. Szóval, ilyen borzadály 3 napban volt részem, ami után persze – még nem teljesen gyógyultan – hálát adtam az égnek, hogy nekem csak ennyi baj jutott ki, de amúgy minden oké, itt nem reng a föld, áll a szép házunk, van zsemlénk és rizspudingunk, tele a spájz meg a hűtő, egészséges az anyukám, a macskáink, és szeretjük egymást, sőt a Kutyánszki most már egymagában boldog tulajdonosa lehet néhány kiló jóféle szemes kávénak, mert a kávéivást ebben a pár napban valahogy sikerült imádatból utálattá alakítanom magamban – amúgy nagy bánatomra.

A magyar egészségügy romjain csücsülve sokan tapasztalják, mennyi a befásult, túlterhelt vagy épp az alkalmatlan orvos, akiknek nem számít a páciens. Nekem viszont mákom volt a fül-orr-gégés fődokinénivel, aki a fentiekre rácáfolva nem hogy normálisan, de kedvesen viszonyult hozzám. Kérdés nélkül osztotta az infót a teendőkre vonatkozóan, részletesen megválaszolta a plusz kérdéseimet, és a kezelési folyamatot végig megnyugtató hangon kommentálta minden alkalommal, amikor jelenésem volt nála. Mint valami aranyos óvónéni. :) Persze, a „hangulat” megalapozása a betegen is múlik, ez amolyan adok-kapok dolog, szóval simán lehet, hogy az én varázslatos személyemnek is része volt benne. :D Igaz, a karácsony előtti fülbajom esetében ez nem hatott, és az a másik dokinő minden erőfeszítésem ellenére rideg maradt. De ő amott van, én meg emitt, a jó dokinénihez közelebb! :D

A chiapudingból az étvágytalanság miatt csak egyetlen kanálnyi csúszott le, ellenben a rajta díszelgő málnatetőt bekebeleztem, de a Kutyinyek szerint teljesen ehető volt, jöhet máskor is. Anya pedig közölte, hogy szerinte ő a saját gyártású chiapudingjaitól fogyott. Úgyhogy álljon itt e poszt, először is mementóul nekem, hogy többet ne betegítsem meg magamat, másodsorban pedig a blog azon követőinek, akik még sosem kóstolták ezt a napindítónak kiválóan alkalmas, magas rosttartalmú, jótékony hatású desszertet.
Már itt jelzem, hogy óvatosan ám vele – nem mintha nagy mennyiségben fogyasztva fülgyulladást okozna! :D

 

Hozzávalók 4 személyre:

5 dl mandulatej
3 ek. akácméz + a málnára (vagy agavészirup/juharszirup)
2 púpozott ek. kókuszreszelék
2 ek. kókusztejszín
6 dkg chiamag
4 púpozott ek. málna + a díszítéshez
1 csapott ek. mandulapehely

elkészítés:

1. A mandulatejet akácmézzel édesítjük és forráspontig melegítjük. Elzárjuk alatta a lángot.
2. Hozzákeverjük a kókuszreszeléket, a kókusztejszínt, a chiamagot, és miután kicsit hűlni hagytuk, elosztjuk 4 üvegpohárban. Minimum 4 órára vagy egy éjszakára hűtőbe tesszük.
3. A mandulapelyhet zsiradékmentes serpenyőben kis lángon halványbarnára pirítjuk, majd félretesszük hűlni.
4. A málnát akácmézzel édesítjük, a desszertek tetejére kanalazzuk (ha mirelit málnát használunk, előbb kiolvasztjuk), és pirított mandulapehellyel megszórva kínáljuk.