Az én adventem
Valamikor, régen ballagtam
fekete-fehér adventi hóesésben.
Valami fájt – az volt fekete;
fázósságom a fehér hó lassan belepte.
Lakatlan szívvel, fehér ingben
ballagtam én az adventi hóesésben – – –
Messze…,mintha a szférák zenéje:
lehetne csönd,
lehetne béke –
föl-föltámadó remény,
gyámoltalan pici láng,
pislákolt felém.
Hallgatott a téli-éji táj:
csönd a kürtben,
lélek a hegedűben.
Ballagtam tovább
a szívbeni kamra-éjben;
lábam adventtől adventig lépett;
s mintha eljönne önmagának az ember
az Emberfiában,
kiben a test reggel fölébred,
és magasul a fény fölébe – – –
A napra ébredésben,
a roppant mennyre nézve
láttam, hogy megszületett
a halhatatlan Élet.
Szenti Ferenc
