Előre bocsátom, hogy én rengeteg zárójeles és közbeékelt mondattal szoktam tarkítani az egyébként is terjengős írásaimat, úgyhogy aki ezt a stílust már a receptjeim előtt sem csípte, az bele se kezdjen, mert ez után a duma után még recept sem lesz. ;)
Miután a politikai hazugságokról és a helyi képviselő-testület 2/3-ának alkalmatlanságáról, valamint a felháborító viselkedésükről szóló posztok/cikkek olvasását magam mögött hagytam, és az eltelt hónapokban Freddie lélekemelő hangját „injektáltam” a hallójárataimba nyugtató gyanánt, az utóbbi hetekben újra erőt vett rajtam a düh, ezt követően az elkeseredés, majd a szomorúság, és ezzel párhuzamosan a kilátástalanság és a tehetetlenség érzése. Majd ismét jött a mérgelődés, hiszen az internet és a közvetlenül tapasztalt valóság folyamatos táptalaja az imént felsorolt érzelmeknek. Mindezek úgy vágják pofán az embert nap mint nap, mint a véletlenül nyitva felejtett konyhaszekrényajtó a gáztűzhely fölött.
Ennek következtében egyre levertebbé és kedvetlenebbé váltam, miközben továbbra is folyamatosan olvastam a klímaváltozásról, a fajok kihalásáról, a lángokban álló erdőségekről, a tengervízben lévő mikroműanyagokról, az óceánjainkon úszó szemétszigetekről, a vízpartokra ömlő mocsokról, a szomorú emberi sorsokról, az igazságtalanságokról, a gennyes politikáról és az egyéb rémisztő témákról szóló híradásokat, ill. akaratlanul is belebotlottam a bolygónkat elárasztó szemétről, a kivert vagy elveszett kutyákról, macskákról, a megkínzott állatokról készült, valamint a többi, hasonlóan elborzasztó és szívszaggató tartalmú fotókba.
Akire mindez nincs hatással, az kb. növény (elnézést a ténylegesen fotoszintetizálók sokaságától!) vagy szociopata, esetleg más okok miatt már eleve apátiában szenved. Sokan biztos azt tanácsolnák, hogy ne olvassak és ne nézegessek ilyesmit, sőt töröljem magam az általam használt közösségi oldalról, mert hosszú távon mindez megbetegít. Ja, egyetértek. De a szememet azért mégsem tarthatom csukva, ha kilépek az utcára, mert a végén még leüt egy illetéktelenül a mi kukánkat teleszemetelni készülő polgártárs, vagy hátba vág egy felháborodott szomszéd. :D Úgyhogy képtelenség kizárni mindazt, ami körülöttem zajlik, legyen szó akár csak a mikrokörnyezetemről vagy a tágabb értelemben vett élettérről.
A klímaszorongás és a szemetelők miatti bosszankodás mértéke ugyan csökkenthető, de a Földünkért való állandó aggodalom bizonyos mértékben örökre velem marad. Mint ahogyan az igazságérzetem is, ami majd velem együtt válik porrá és hamuvá a távoli jövőben, hogy aztán tovasodródjon egy messzi-messzi galaxisba.
A cicáimmal való foglalkozás, a tőlük kapott rengeteg szeretet, a fotózás, ill. a sport és a séta a természetben (miközben ott is az eldobált szemét fölött bosszankodom) persze némi gyógyírt jelentenek, de ez nem elegendő. A teljes elhatárolódás lehetetlen küldetés, legfeljebb tudatosan kevesebbet olvasom a negatív híreket. A világ dolgairól tájékozódni viszont valamilyen szinten mégiscsak fontos – amennyiben nem akarok lakatlan szigetre költözni, ahol nem ér utol semmiféle szörnyűség vagy épp a hozzánk beáramló cigibűz, ami egyébként olyan szinten eláraszt bennünket a lakásunk legbelsőbb zugáig, mintha mi dohányoznánk – úgyhogy óhatatlan, hogy időről-időre fejbe kólintódom.
A természeti környezet ui. közben egy gyorsvonat sebességével folyamatosan pusztul – ha odanézünk, ha nem –, a permafroszt és a jeges világok tovább olvadnak, és velük együtt válik semmivé a biodiverzitás: mindaz a csoda, amiért ma autóba, sőt repülőre ülünk, hogy lássuk, vagy épp felmászunk a Retyezát csúcsára, hogy letekintsünk rá.
A világot én egyedül persze biztos nem fogom kifordítani a sarkaiból (jó lenne, ha minimum a barátaink is bekapcsolódnának a fordítgatásba). Azon túl, hogy az ijesztő híradások ellenére próbálok pozitív maradni, a már bennem lévő dühöt és elkeseredést akár hasznos irányba is terelhetem, szóval egy picit tehetek azért, hogy jobb legyen. Még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, nekünk reszeltek. De hátha mégse!
Egyszóval miután túljut az ember a mindennapos kesergésen, hogy „jaj, de szar ez így”, meg dühöng az embertársai érdektelensége miatt, és abbahagyja az ablakon való kikiabálást, ill. éjszaka a fejlámpával való rávilágítást (by Kutyafül) – leleplezés címén – az illetéktelenül a mi kukánkba szemetelő idegenekre, majd pedig alábbhagynak az olyan lélekromboló gondolatok is, hogy „az emberiség megérett a pusztulásra”, eljut arra a pontra, hogy „jó, akkor tojok mindenkire, aki igénytelen vagy érdektelen vagy lusta vagy buta vagy unintelligens, de én juszt is úgy fogok élni, hogy a halálos ágyamon majd azt mondhassam, tettem valami jót, pontosabban a lehető legkevésbé járultam hozzá ahhoz, hogy a Földünk élhetetlen legyen." Persze, ha igazán bátor és erős lelkű, harcos amazon lennék, akkor amolyan átnevelőtáborszerű fórumokat szerveznék a lakosságnak, ahol felhomályosítanám őket arról, hogy miért kéne felébredni végre. Megértetném velük, hogy attól, hogy mi abban a korszakban szocializálódtunk, amikor a környezetünk megóvása még nem volt kiemelten fontos, még szemléletmódot lehetne váltani, és végre eszerint élni. Vagy járnám az óvodákat, iskolákat környezetvédelmi oktatás címén, megmutatva nekik mindennek a gyakorlati oldalát is, hogy ne csak szónokoljak róla. Valószínűleg ez hasznosabb is lenne, mint ugribugri énekesként szórakoztatni őket, ahogy anno tettem. De nem vagyok harcos amazon (maximum családi szinten vehemens a témában), és az idegeim sem bírnák azt a kollektív utálatot, amit – az esetlegesen meglévő ellenszenven túl – a folyamatos „ökoterroristáskodásomért”, Für Anikóhoz hasonlóan, kaphatnék. :D Úgyhogy annyit teszek, ami tőlem telik, csak egy kicsit több odafigyeléssel, ami aztán összeáll egy olyan mindennapos rutinná, amire életem végén büszke lehetek. Ha mindannyian így tennénk – épp csak egy hangyabokányival, sőt időről-időre egy bolhafingnyival többet –, akkor nagyon gyorsan változást hozhatnánk – a Bolygónknak, az Emberiségnek és végtére is önmagunknak.
Például:
- nevetségesen kis dolog, de mi a Kutyafüllel (minden hiedelmet eloszlatva, ő is ember, nem kutya) egy ideje már szelektíven gyűjtjük a szemetet (a bolti felvágott csomagolópapírjáról és az ablakos borítékról is mániákusan letépve a nejlont, vagy a nagy ritkán megvásárolt ücsis dobozról a műanyag kupakot :D), amit persze hangos pufogások közepette próbálunk szétosztani a viszonylag ritkán ürített szelektív szemétgyűjtő edények között, miközben mások ott is mellédobálják az összevágatlan papírdobozaikat és a nem-akarom-tudni-mivel átitatott mindenféle lomjukat.
Újabban arra „vetemedtünk” (halovány amazonkodás), hogy a társasházi kommunális kukára kitett papíron pedagógiai célzattal felhívtuk a tisztelt (?) lakótársak figyelmét, hogy a szemét szelektíven gyűjthető, de legalábbis a kukába kellene beledobni. Az erre „garázdálkodó” kukások ui. így is, úgy is belenyúlkálnak és ki fogják venni onnan, szóval nem nekik kellene kedvezni a mellérakással. Válaszul a fenti tettünkre, még egy kartondoboz került a másik mellé, így gyarapítva a műanyag szék, a használt bunda és a kiürült borosüvegek alkotta vidám társaságot, imigyen reprezentálva kicsiben, milyen sokféle anyagból is tevődik össze az emberiség mocska. Hogy a felhívásra adott választ még fokozzák, a közös kukába egy hátizsáknyi újságot ültettek az össze nem nyomott PET palackok, sörös dobozok és az egyéb háztartási hulladékok alkotta trónra. Micsoda bosszú …lesz majd a természet részéről (megsúgom, hogy már elkezdődött), ha az itt lakó kedves szülők, nagymamák és nagypapák (is) rádöbbenek, hogy mit hagytak a gyerekeikre/unkáikra, akik amúgy pont azt látják tőlük, hogy helyes ez a viselkedés. Tisztelet az igen kevés kivételnek!
Nevelőapám – látva, hogy a szemét még napok múlva is a kuka mellett virított – arra buzdított minket, hogy dobjuk be minden lakótárs postaládájába a kukára kiírt szöveget, de ezt mi már túlzásnak éreztük, mondván, hogy akire nem hat a finom figyelemfelhívás, azt mi bizony nem kívánjuk erőteljesebben okítani. (Azokat meg pláne nem szeretnénk fölöslegesen zargatni, akik hozzánk hasonlóan jó példát mutatnak.) Hiszen ha a legnagyobb kartondoboz tulajdonosának az épp munkáját végző kukáskocsi mellett állva sem esett le, hogy a szemete már 2. hete a villanyoszlopnak támaszkodik, akkor a postaládába bedobott nyomatékosabb hangú levéllel vagy épp egy pikírten megfogalmazott cetlikével ugyan mit érnénk!? Mondjuk elképzeltük, ahogy a napon még inkább lebarnult dobozát a bejárati ajtajának támasztjuk, mire ő hazaérkezvén jól meglepődik, és könnyek között elszív egy szál cigit a szintén a kuka mellett éktelenkedő műanyag székre ülve szégyenében, és a kitett bundába burkolózik a 40 fokos hőség ellenére. :D De ez a részünkről nyilván csak hiú ábránd marad.
Bár belső igényem, sőt törvény adta jogom, hogy a lakókörnyezetemben tisztaságot lássak, ám mások joga a szemeteléshez – úgy tűnik – nagyobb. De ez legyen az ő szégyenük és/vagy büntetési csekkjük, amit – reméljük – egyszer azért kapnak majd, mert szemetelnek. Tiszta szerencse, hogy nem vagyok feljelentgetős típus!
A Kutyinyeket egyébként képtelen voltam lebeszélni arról, hogy levelet írjon a ház közös képviselőjének, szóval lehet, hogy a lakók kapnak azért egy figyelmeztető tartalmú felszólítást. Szerintem persze az is veszett fejsze lesz.
De vissza az apró tettekhez!
- Az autónk hibrid, ami ugyancsak kevéske pozitívum ránk nézve, de legalább előrelépés a dízel után.
- Csekélyke siker, de Anyánál és a nevelőapámnál elértük, hogy ők is szelektíven „szemeteljenek”. Nevelőapám ráadásul eddig is élen járt a lakókörnyezetünk rendezettségének megőrzésében, ui. ő az egyetlen, aki a társasházunk előtti közterületen füvet nyír, és úgy általában rendben tartja a nem a házhoz tartozó növényeket is. És nem csak azért, mert nyugdíjas és ráér. ;)
Na, most már sokszorosan mankót adtam ahhoz, hogy kitalálják ki is írta ezt a szöveget, ha valaki eddig nem tekintett volna a jobb oszlopban virító apró képre vagy lejjebb tekerve, a bloginterjús fotómra, már ha a bejegyzésben szereplő képek nem árulkodnának elég erőteljesen arról, hogy hol is lakunk. :D
- Mivel nem könnyű egyszerre mindent megváltoztatni magunk körül, ezért csak kis lépésenként haladunk előre a „környezetünk védelme” nevű létfontosságú projektben: miután a szelektív szemétgyűjtés már zsigeri igényünkké vált, fejembe vettem, hogy az ökológiai lábnyomunk (de utálom ezt a kifejezést!) nagyságát napokon belül oly' módon is csökkentjük, hogy ezentúl nem veszünk több bolti tejterméket, legalábbis ami a tejet, a tejfölt és a túrót illeti, valamint házilag varrt szütyőkbe pakoljuk a zöldséget, gyümölcsöt. Ennyivel is kevesebb műanyag doboz és egyszer használatos nejlonzacsi marad utánunk. Mondjuk a lefagyasztásra szánt csirkemellek nejlonba való szortírozására még nem találtam jobb alternatívát. Ehhez nyilván életmódváltásra lesz szükség, hiszen ha jóval kevesebb vagy akár nulla mennyiségű húst ennénk, nem lenne mit lefagyasztani. És nem mellesleg ez akkor már az állatok védelméről is szólhatna. De a hardcore-mód még nem kapcsolt be nálunk.
- Egy csomó dolog van, amit jó lenne kiiktatnunk és ezzel együtt bevezetnünk a saját háztartásunkban pl. a mosás és a takarítás kapcsán, bár már így is viszonylag kevés vegyszert használok, de még mindig lenne mit lefaragni belőle.
- A kommunális hulladékot hamarosan komposztálni fogjuk, és az így előállított trágyát a telkünkön hasznosítjuk majd.
- A nappalink (épp folyamatban lévő) berendezése után pedig bicajt veszünk, és azzal tekerünk ki a természetbe (a büdös főúton), hogy ott aztán a számunkra már bevett gyakorlatnak számító több km-es séta vagy fűnyírás közben engedjük ki magunkból a fáradt gőzt.
A Kutyinyekkel nagyon sokat beszélgetünk a természetről, ami az elmúlt pár évben még inkább felértékelődött bennünk. Ez a felértékelődés egyébként is a korral jár. :) Egyik példaképem, David Attenborough természetfilmjein nőttünk fel, nagyrészt neki köszönhetően megtanultuk tisztelni mindazt a szépséget és sokszínűséget, ami körülvesz bennünket. Az általa narrált legújabb természetfilm-sorozat epizódjai pozitív és negatív értelemben is óriási hatással vannak ránk. Az ott bemutatott tájak és a hozzá tartozó élővilág egyedisége szó szerint könnyekig hat bennünket, éppen ezért a pusztításukról szóló képsorokat látva és a rettenetes számadatokat hallva pedig – túlzás nélkül – elkeseredett zokogás lett úrrá rajtunk egy-egy rész után. Az egyes epizódok között heteket hagytunk ki, hogy regenerálódjon a lelkünk.
Aki ehhez hasonlót lát, és hatással van rá, nem mehet el szó nélkül mellette. Nem lehet, hogy csak megosztjuk a közösségi oldalakon a rombolásról szóló híreket, és könnyező szemű vagy a dühtől vörös fejű emojikat biggyesztünk rájuk, azaz bort iszunk, és aztán ugyanúgy éljük az életünket, vagyis vizet prédikálunk. Én nem tudom elintézni ennyivel!
Bár nekünk nincs gyerekünk, és jó esetben kb. 50 éven belül meghalunk, de a Föld nevű bolygót az utókor örökli – olyannak, amilyennek mi rájuk hagytuk, azok is, akiknek vannak gyerekei. Rohadtul nem mindegy, hogy ők hogyan tudnak majd boldogulni abban a még durvábban pusztuló környezetben, ami a nagyszüleik és a szüleik halála után vár rájuk.
Kedves X-ek és Y-ok, nektek tényleg tök mindegy, hogy a most rajongásig szeretett gyereketek/unokátok szenvedni fog majd? Mert SZENVEDNI FOG, az tuti – attól, aminek már most is egyre erőteljesebben érzed a hatását. Te még csak sóhajtozol, hogy „jaj, de melegem van”, és izzadva árnyékba vonulsz, de ők már ki sem tudnak menni a szabadba, hogy nyaranta kiránduljanak. Nem lesz elegendő ivóvíz, sem élelem, mert minden felperzselődik az üvegházhatású gázokkal teli légkör alkotta búra alatt. Már most is ebben élünk, és évről-évre egyre keményebb jelei lesznek. És ha nem állítjuk meg, átbillen azon a bizonyos ponton, amiből már nincs visszaút, és nem lehet lemodellezni, annyira összetetten fog érinteni mindent. A tudósok 97%-a csak nem tévedhet!
Lehet nevetni a nagy szavakon, sőt lehet kritizálni ezt az egész írást, de a tény az tény marad akkor is, ha szimpi vagyok, ha nem.
Sok kicsi sokra megy; sok lúd disznót győz – ezek általános érvényű igazságok. Csak épp gyávák vagy lusták vagyunk változtatni, sőt a legtöbb ember fejvesztve menekül már egy fél oldalnál hosszabb szöveg láttán is, ami klímaváltozás címén íródott. De ha csak 1 emberre is hatottak ezek a sorok, és ennek nyomán ez az egyvalaki úgy érzi, hogy tenni szeretne a környezete megóvása érdekében, akkor már megérte mindezt leírni. ;)
Te melyik táborba szeretnél tartozni?
A szemét az egész bolygónkat érintő probléma, az alábbi bejegyzés tehát nem politikai célzattal íródott, és semmiképp sem a mostani városvezetés ellen. A jelenlegi polgármesternek köszönhető (egyéb pozitívumok mellett), hogy a városunkban lakossági összefogás keretében szemétszedési akciókat szerveznek, amire a korábbi időkben egyáltalán nem volt példa.
Az írásom politikai célból történő lejáratásra való felhasználása ellen a legmesszebbmenőkig tiltakozom.
A blogban szereplő tartalom, illetve oldalainak bármilyen alkotóeleme (pl. az általam készített fotók, versek, egyéb szövegek, stb.) a saját szellemi termékeim. Az 1999. évi LXXVI. szerzői jogról szóló törvény értelmében a szerző tulajdonát képezik, ezért másolásuk – részben vagy egészében –, valamint nyilvános közzétételük csak az előzetes írásbeli engedélyemmel és forrásmegjelöléssel történhet. A törvény megsértése bűncselekmény, amely jogi következményeket von maga után.
