5. fejezet: Kumpi elvesztése

Sokáig úgy tudtam, az állatoknak is büntetlenül adhatunk nekik való fogamzásgátló tablettát, ha nem akarjuk, hogy több cicánk legyen a kelleténél. Én persze el tudnám képzelni, hogy egy macskafarmon éljek, de a társasházi lakás több okból sem alkalmas sok cica tartására.
Mivel Makka és Kumpi nem óhajtott megismerkedni a kinti élettel, nem is volt rá sok esély, hogy részük legyen a gyermekáldásban. Viszont ettől még ugyanúgy eljött az ivarérettség ideje, amit ők igen erőteljesen a tudtomra is adtak. Baromi idegesítő volt hallgatni azt a kérlelő nyirvogást, amit tüzeléskor produkáltak. Mivel eszem ágában sem volt kitenni őket a drasztikus műtétnek, a fogamzásgátló tabletta mellett döntöttem.
Az alattomos, macskagyilkos piruláról senki sem mondta, hogy veszélyes lehet, és hosszú távon mit okozhat, így hát a legnagyobb nyugalommal adogattam nekik a kellő időben, így szüntetve meg az időről-időre „felcsendülő” macskazenét. Imádták ezt a kis halálosztót, mert nyilván olyan anyag volt benne, amitől a macska úgy érzi, a fogához való.
A tabletta nevére nem emlékszem, bár talán Ovaridnak hívják, viszont arra igen, hogy aranyszínű alufóliaszerű anyagba volt csomagolva, és nem papírdobozba téve árulták, hanem csak úgy ebben a fóliában. Az állatgyógyszertárban azon kívül, hogy hetente mennyit és meddig kell adni belőle a macskának, nem hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy idő után ideje lenne szünetet tartani, mint ahogyan nekünk nőknek is így illene. Így aztán én abban a tudatban adtam nekik, hogy akkor legalább nem szenvednek az ivarzás okozta kellemetlenségektől.
De a tudatlanság nem menthet fel senkit sem a tette következményeitől, az önvád alól meg aztán pláne nem, akármennyire is mondják most mások, hogy „ne emészd magad, nem tudhattad”. Valóban nem tudhattam, de azért a józan paraszti ész pici fénye már jóval korábban is kigyúlhatott volna az agyamban.
Amikor a baj bekövetkezett, akkor először hallottam arról, hogy még az állatorvosok között is vita van abban, hogy okozhat-e a fogamzásgátló tabletta tumort vagy se. Én most már egyértelműen úgy gondolom, hogy igen, és ebben megerősített az egyik állatorvos is, aki ugyanígy vélekedik.
Az én cicáimnak fokozottan esélyük volt a daganatos megbetegedésre, mert egyrészt a gyógyszerész nem mondta el a fő tudnivalókat az adagoláson kívül, másrészt én, aki bíztam az elvileg hozzáértő instrukcióiban, nem néztem utána, milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen készítménynek, ill. meddig ajánlatos adni az állatnak. De ne szaladjunk ennyire előre!

Makkát és Kumpit 8 évnyi tablettás fogamzásgátlás után a Kutyafül javaslatára végre ivartalaníttattam. Az operációt azonban megelőzte egy tumoreltávolító műtét, amit Makkán hajtottak végre, ui. az egyik emlőjében, még 2009-ben, észrevettem egy kis bogyót. Még időben kikapták onnan, és miután a helye gyönyörűen begyógyult, 2 hónapra rá, október végén Kumpival együtt elbúcsúztak a petefészküktől. Az operáció után gyorsan helyrejöttek, és nem volt több kandúr utáni, vágyódó jajveszékelés. Makka bundailag ettől kezdve még pompázatosabb volt, és súlyban megasszonyosodott. Kumpi viszont pont olyan szép volt, mint annak előtte. A két tesó vígan élt egészségben, boldogságban, már ha nem számítjuk Kumpikám Mollyval és Leoval folyó állandó harcát.

Egy nap Kumpinyek pocakjának odaadó simogatása közepette megakadt az ujjam egy pici dudorban. A púpocskában aztán egyre könnyebben megbotlott a kezem, de úgy döntöttünk, nem vetetjük ki, várunk, hátha megáll a növekedés, hátha csak egy ciszta az, ami nem feltétlenül okoz bajt, és nem fejlődik tovább. A dudor azonban máshogyan döntött, és gyorsan nőtt. Egy idő után már nem volt más megoldás, csak a műtét. Az pedig igen komoly volt, hosszú ideig tartott, és Kumpi ugróbőre is bánta, mert bizony abból is ki kellett metszeni egy jókora darabot.
Az én kis Csimpilimpim azonban úgy tűnt, gyorsan helyrejött a 2014. március 12-i megpróbáltatások után, és áprilisban megnyugodva vágtunk bele a lakásfelújításba.

az első műtét előtt 1 héttel, a kontrollra készülve -
2014 március

A költözés az átalakítások idejére egy egészséges macskát is megviselhet, hát még egy olyat, aki épp csak túljutott a nagy szenvedésen. De Kumpi simán vette az akadályokat, és hősiesen viselte az időleges otthon nyújtotta még szűkösebb terep miatti kellemetlenségeket.
A lakásfelújítás egyébként abban az időszakban zajlott, amikor Kumpi már egy ideje trónfosztott volt, és Leoék terrorizálták. Érdekes módon az albérletben sem Leo, sem Molly nem bántotta őt. Bizonyára nem véletlenül – biztosan kiszagolták, hogy megint beteg. A kiújult bajt mi is hamar észrevettük, és nyár közepére már azért imádkoztam, hogy megérje szegény a hazaköltözést. És Kumpi kitartott. Otthon voltunk újra, bár a régi szagokat már sehol sem találta, hiszen minden ki lett cserélve. A lakás tetőtől-talpig kipofozódott, és mi a megújult otthon mellé Kumpinak is új esélyt akartunk adni: egy újabb műtét révén a gyógyulás ismételt lehetőségét. Az állatorvos is azt mondta, próbáljuk meg, hátha, és július 30-án az én kis hősöm megint kés alá feküdt.
Az operáció az előzőhöz hasonlóan komoly volt, de az ébredés a korábbinál sokkal fájdalmasabbra sikerült. Éjjel Kumpi ébredezése fölött őrködve nagyon megbántam, hogy megint kitettük a szenvedésnek, és míg ő a testi kínoktól szenvedett, én ezt látva lelkileg törtem össze.
Aztán lábra állt – megint! Kumpi elképesztően szívós volt és igazi hős. Nem csak az orvoshoz autóval való oda-vissza szállításokat tűrte zokszó nélkül, és a vizsgálatok ideje alatt is mintaszerűen viselkedett (még a doki is megemelte nem létező kalapját előtte), hanem a műtét utáni fájdalmakat is vasakarattal viselte. Sok ember nem bírja ilyen tartással a bajokat. Kumpi iránt ekkor mélyült el bennem igazán a szeretet érzése, és rádöbbentem, micsoda nagyszerű lélek ő.

a legkedvesebb fotóm Kumpiról (az albérletben) - 2014 június

végre itthon, a felújított lakásban - 2014. július 2.

 

ez a cica vasból van - 1 nappal a 2. műtét után -
2014. július 31.

Augusztusban boldog voltam: Kumpit gyógyulni láttam, és ő küzdött is rendesen, hogy ezt lássam. Aztán eljött a szeptember, és vele az aggódás: megint…
Nem kényszeríthettem rá egy újabb műtétet, nem bírtam volna elviselni az ezzel járó szenvedését, nem mintha a leépülés fázisait nézni lélekemelőbb lett volna. Tudtam, hogy itt már semmi sem segít, de természetesen mindvégig bíztam valamiféle csodában, ami meghozza a gyógyulást. Gyógygombát kapott és erősítő cseppeket, ám Kumpi napról-napra, hétről-hétre egyre csak soványodott. Szomorú szeme megtörtté vált, teste totálian elfogyott, már sántított is, de ő még mindig küzdött. Élni akart. Előbb kiskanálból, majd a kezemből etettem pici falatonként – prémium macskakaját, majd csirkemájat.
Újra és újra felállt, kibotorkált, meglátogatott a konyhában, és mindig dorombolt, ha megsimogattam, miközben ő a kosarában feküdt. Mindvégig imádta, ha az állát, nyakát vakargattam. Már nem tudott ugrani, annyira feszült a hasa a kimetszett bőr hiánya miatt, ill. ereje sem volt már hozzá. A csodálatosan szép teste már olyan volt, mint a leghányattatottabb sorsú utcamacskának.
Én eközben mindent dokumentáltam, hetente készítettem róla fényképeket, videókat, amik közül az utolsó héten készülteket azóta is képtelen voltam megnézni, annyira szívfájdító.

10 nappal a halála előtt - 2014. november 25.

December 5-én a Kutyafülnek vidékre kellett utaznia, én itthon voltam a pockokkal. Este 7 óra körül elmentem fürdeni, és Kumpi bejött velem a fürdőszobába. A puha kádkilépő szőnyegre ült, én pedig a kádból becézgettem. Ő szeretetteljesen nyávogott folyamatosan, mintha azt mondaná el az ő nyelvén, hogy szeret.
Aztán nyakig a vízbe merültem – Kumpi közben elfeküdt a szőnyegen –, becsuktam a szemem, az agykontroll módszerével ellazultam, és egyszer csak megrohamoztak a képek: kedvenc képzeletbeli pihenőhelyemen voltam, Kumpi a karjaimban. Egyszer csak leereszkedett a felhők közül, jobbról, egy aranyszínű képkeret. Mintha egy angyali lény karja nyúlt volna ki a képből, és én megértve a jelzést, átadtam neki a nagybeteg Kumpit. A kép a levegőbe emelkedett vele együtt, majd kis idő múlva a felhőzetből balról egy új, fehér képkeret szállt alá: az egészséges, ereje teljében lévő Kumpi ugrott ki belőle, én elkaptam őt, és összevissza puszilgattam. Amikor kijöttem a látomásból, potyogtak a könnyeim, mert szívem mélyén éreztem, hogy ez egy jel volt: így búcsúzott tőlem az én hős Cicám.

A Kutyafül nem sokkal később ért haza, gyorsan megfürdött ő is, és bekuckóztunk filmet nézni. Nem sokkal később az előszobából az alomtartó „macskafiók” irányából zajt hallottunk. Kirohantam. Kumpi wc-n volt, és mire kiértem, ő már a szoba felé tartott, de nem sántikálva, 4 lábon, hanem mindkét hátsó lábát maga után húzta. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de szinte sokkot kaptam. Azonnal tudtam, hogy itt az idő, nem várhatunk tovább, és a fürdés közben látott kép itt azonnal értelmet nyert. Kumpi hányt, és ez a fajta hányás ijesztő volt.
De még tanakodtunk, mi legyen, fel merjük-e hívni ilyen kései órán az állatorvosunkat a kéréssel, hogy altassa el. Az orvos ui. napközben 3 órát itt rendel, de amúgy 20 km-re lakik tőlünk.
Végül döntöttem, nem érdekelt, mit fog rólunk gondolni, hiszen a Kislányomról volt szó. Közöltem vele, hogy megyünk.

Kumpi életében akkor először volt kénytelen elviselni ilyen hosszú utazást, és ezúttal sírdogált. Este 10 körül értünk át az állatorvoshoz, aki addigra előkészítette a vizsgálót, és hamarosan el is kezdte rajta a szomorú procedúrát. Mi mögötte álltunk, én beszéltem hozzá, de máig nem értem, miért nem simogattam közben. Egyszerűen nem mertem zavarni az orvost, és csak álltam ott kiüresedett, gondolatok nélküli fejjel.
A vénásan kapott örök altatótól Kumpi hamar elkábult, de utolsó erejével még hátranézett rám – pontosan tudta, hogy ott vagyok. Én pedig csak annyit mondtam búcsúzóul: „Itt vagyok, Kiscicám.”
Ez a kép beleégett a lelkembe, és azóta is szinte csak ezt látom, ha rá gondolok: ő hátranéz rám, a tekintete telve szeretettel, de mindeközben a kétségbeesés és a megnyugvás megmagyarázhatatlan keverékével.
És elment.

Próbáltam tartani magam, amíg kifelé mentünk, de a kocsiba beülve – a hordozóban a halott Cicámmal – már nem bírtam tovább. Könnyek között utaztunk a telkünkig, ahol a kocsival a felázott talajon behajtottunk oda, ahol a diófa áll, és körös körül nincs más, csak csend és nyugalom.
A Kutyafül kiásta a sírt, és én beletettem hős Kumpi cicám meggyötört kis testét a hideg, decemberi földbe. Erre az érzésre nincsenek szavak.
A felázott föld nem akart elengedni bennünket sem: a kocsi beragadt a sárba, és esélytelen volt, hogy aznap kiszedjük onnan. Ott maradt őrizni a hantot, bennünket pedig egy barátunk vitt haza.
Másnap 2 tűzoltóautó is kijött a telkünkre, de az egyik csak azért, hogy kihúzza a másikat. A mi kocsinkat pedig kézi erővel 6 tűzoltó mentette ki a föld fogságából.

Kumpi halála óta 2 év telt el, de nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Valahogy mindig is tudtam, hogy őt veszítem el előbb, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Makka volt a kedvenc, és nem tudtam elképzelni, hogy ő menjen el korábban. Végül tényleg Kumpi hagyott itt hamarabb, és csak akkor jöttem rá, valójában mennyire szerettem őt, amikor elveszítettem.

4. fejezet: Kumpi

Kumpiról először mindig a kiskori énje jut eszembe, ahogy mutogatja magát a dobozban, hogy vigyem magammal őt is. Leírhatatlanul aranyos volt, és ellenállhatatlanul bájos. Nem véletlenül nem tudtam nemet mondani a szavak nélküli kérésére: a tiéd akarok lenni.

Makkával ellentétben ő szomorkás szemű cica volt, és ennek a tekintetnek néha meg is kellett felelnie: néhanapján előfordult, hogy 1-2 órán át a fotelban, a támla felé befordulva, depis pózban gubbasztott. Nem lehetett kizökkenteni ebből a sarokba állított, duzzogó kisgyerekre hajazó lelkiállapotból. Szerencsére nem ez a hangulat volt rá jellemző, és az ébren töltött órák nagy részében kiegyensúlyozott volt. Kivétel, amikor a másik irányba is sikerült kibillennie abból az alaphangulatból, amit úgy általában normálisnak nevezünk. Ennek a kiugróan pozitív állapotnak volt ám előjele: a szeme narancssárgára váltott, és Kumpi „megőrült”. Az eszétvesztettség idején a legklasszabb és egyben a legfélelmetesebb cselekedet a „fejjel rohanok a macskaajtónak” jelenet volt, amikor is hatalmas robajjal átrohant a kisajtón oda, majd vissza. (A kisajtó lengő része le is szakadt egyszer.) Mindezt trappolással kísérte egészen a nagyszobáig. A trappolás pedig kifejlett macska korában a nagyobbacska testtömegnek köszönhetően már nem is olyan kis zajjal járt. Mindehhez tű hang párosult, ami elég viccesnek hatott a nagy bufli fejét látva. (Egy kedves ismerősöm el is nevezte őt lángosképűnek.)

jobbra fent: az ominózus "depis póz";
balra lent: a kötött sapka, ami nem találta meg az igazi gazdáját, és csak a macskáim próbálták fel

szomorkás szemek + tériszony
a régi lakásban 2004 nyarán

Kutyika (ez is egy mások számára érthetetlen névváltozata a Kumpinak) kimondottan kényesen tudott nyávogni, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, pl. le lett tessékelve valahonnan, ahol őkelmének nem volt szabad lennie, akkor emberi érzelmekre emlékeztető jó' van naaa!-szerű sipítással véleményezte.

Kumpi emellett igazi rontópál volt. Ezt a csodás képességét elsősorban akkor szerette megcsillogtatni, amikor őszerinte reggel túl sokáig aludtam. Hangsúlyozom, őszerinte, mert szerintem marhára nem, sőt az óra is engem igazolt, mert 6-kor még simán és büntetlenül lehet durmolni, főleg hétvégén. Kumpi persze ezt felesleges és számára unalmas tevékenységnek ítélte, és mindent elkövetett, hogy felverjen. Az ébresztőóra funkció 1. fokozata az volt, hogy felugrott az ágyra, a fejem közelébe ült és mereven bámult. Ezt a csukott szemhéjamon át is láttam. (Na jó, néha lestem.) A 2. fokozat a manccsal való rásegítésben öltött testet, de szerencsére a karmocskák behúzva maradtak – így érintette az arcomat, és én mindezt simogatásnak éreztem.

A 3. fokozatra kapcsolás oka nyilván az lehetett, hogy „anya csak nem akart felkelni”, ezért aztán alattomosabb ébresztési technika bevetéséhez kellett folyamodni. Anya (ez most én vagyok, nem az én anyukám) kedvenc porfogóit szemelte ki gaztette eszközének. Ezek a porfogók az ágyam melletti polcon sorakoztak, úgy mint tengerpartról hozott csigaházak, mini üvegbe tuszkolt homok, csudálatosan szép kavicsok, amit csak külföldön talál az ember, Keanu Reeves pici képe mini képkeretben és a szent Bon Jovi CD-k. Kumpinak bezzeg semmi sem volt szent, de nagyon jól tudta, hogy számomra a fent felsorolt kincsek mind ilyen státuszban leledzenek. Ezeket kell leverni, és akkor anya felébred.
Eme 3. ébresztési fokozat B változata a zsinórok kirángatása a bútor mögül, ill. ezt követően azok rágása volt. A technika olyan jól bevált – lásd: anya szeme azonnal kipattant, teste hamar függőleges pozícióba került és felpattant az ágyból, csak hogy mentse az értékeket –, hogy az 1. és 2. ébresztési fokozatról hamar a harmadikra kapcsolt, sőt néha azzal kezdte. Máig nem értem, miért volt az jó neki, hogy azonnal érzelmi vulkánkitörést produkálva leszidtam, mint a bokrot, ő meg kufircolt kifelé hallva-látva a mennydörgésemet. De nyilván ez nem számított, lényeg, hogy felébredtem.

Kumpicseknek tériszonya volt, ami a régi lakásban a 3. emeletről letekintve teljesen érthető, de átköltözve a másik helyre, ő az 1. emeleti, korlátra rögzített kifutóra sem ugrott fel soha, annyira rettegett. Pedig anno nem ő esett ki a nagy magasságból, hanem Makka, akin viszont nyomát sem lehetett látni a magasságtól való félelemnek sem közvetlenül a - szerencsére sérülések nélkül megúszott - baleset után, sem pedig később.

 

bohóckodás Kumpi módra

 

napozni sem lehetett nélküle

a pocakmutogatás nagymestere - 2009 június

az ivartalanító műtét után - 2009 október

2009. december 24.

a húsra pályázik, a víz szagolgatása csak elterelés -
2013 novembere

Kumpi nagyon tudott szeretni, és csak engem. A ragaszkodását néha nemkívánatosnak éreztem, mert ő ott volt mindenütt, ha kellett, ha nem. Még szépítkezni sem tudtam anélkül, hogy ne akarna bejönni a fürdőszobába, és ne vizslatná a műveletet. Felugrott a kád szélére, és nyúlkált + tű hangon nyirvogott. Addig ült ott, amíg nem végeztem.
Fiatalabb korában szívesen felugrott az ölembe, amikor a fotelban ültem, és gerincre fordulva bekuckózott az egyik karomhoz. Képes volt így aludni vagy 2 órán át. Ahogy már fentebb írtam, reggelente az ágyra is felugrott, de nem csak azért, hogy galád módon felébresszen, hanem olykor kedve támadt velem aludni még egy kicsit. Olyankor bebújt a paplan alá, vagy csak letáborozott mellettem, és vég nélkül dorombolt.

Maximálisan megbízott bennem, gyakorlatilag bármit megtehettem vele, és még a szidástól sem bántódott meg.
Az én kis "mágnesem" szinte senkivel nem óhajtott megismerkedni, barátságot kötni meg pláne nem, így aztán a különféle szerelő bácsik, a haverok és a barátnők sem nagyon élvezhették a jelenlétét. Az ő kis lakásnyi világának középpontja mindvégig én voltam.
Olyan nagyon szeretett engem, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, amikor elment.

a borsó meg a héja

2004 nyarán

2010 novemberében

3. fejezet: Makka

Makka egy darabig félénk volt velem szemben, időbe telt elnyerni a bizalmát, de végül odáig „fajultak” a dolgok, hogy rajtam kívül senkivel sem tudott a kettőnkéhez hasonló szintű bizalmas viszonyt kialakítani. A régi apukáját ugyan gyerekfejjel szerette, de mivel keveset voltak együtt, nem kötődtek úgy egymáshoz. Sok évvel később az új apukájának is jó időbe telt, mire olyan kegyben részesülhetett, hogy láthassa, sőt megsimogathassa a pocakját. Ehhez képest az ilyen-olyan szerelő bácsikkal szemben kifejezetten bátran és barátságosan viselkedett, és a műszeres táskáik tartalma mindig nagy érdeklődést váltott ki belőle. Úgy tűnt, szívesen megtanulna konvektort, bojlert és bútort szerelni is.

2001 - 2009

 

Makkát a méretei miatt mindig kandúrnak nézték, és idősebb korára sűrűn kapott olyan, kissé sértő, megjegyzéseket, ami azt sugallta, nem ártana fogynia. Persze ezektől rendre nem ő, hanem én bántódtam meg, és tiltakoztam a vádak ellen. Makka ui. tényleg nem volt kövér, csak félperzsa lévén igen tömött volt a bundája, ami főleg idősebb korára, az ivartalanítást követően vált különösen széppé. Főleg télvíz idején nőtt még látványosabbra, és Makka csak úgy tündökölt tőle. A mellkasán olyankor két, egészen sötétbarna színű nyakláncot mintázó félkörívet viselt, és a hátán lévő majdnem fekete sáv is erőteljesebbé vált. Na jó, azért be kell látni, a zimankó miatt muszáj volt egy picit felszedni magára nem csak szőrileg is.
Kumpi dettó, rá éppen úgy érvényesek voltak a fent leírtak, sőt kettejük közül mindenkinek ő tetszett jobban. Csak Anya és én voltunk azok, akik Makkát tartottuk szebbnek. Valószínűleg a régi MAKKÁ-hoz fűződő érzelmek és emlékek miatt lehetett.

télen (2013) - nyáron (2008)

Az én kis Bohócképűm maga volt a kiegyensúlyozottság. Élete utolsó 1 hónapját leszámítva sosem láttam szomorúnak. Kicsi korában persze rengeteget idétlenkedtek a testvérével, de felnőttként a játék nem igazán érdekelte. Egyedül az alufóliából sodort labdával lehetett felkelteni az érdeklődését, sőt a labda szót is értette. Nagyon magasra tudott ugrani a feléje dobott kis galacsin láttán, amit az egyik mancsával a levegőben lecsapott, vagy épp őrült módjára rohant a guruló laszti után. De csak úgy a bútormentes nappaliba berohanni is jó móka volt számára, amit leírhatatlanul vicces hanggal kísért. Ez az ún. „bürrögés” abszolút a jókedv jele volt nála, és rendszerint pocakmutogatásba torkollt. A kérdéses hangot egyébként még fiatal korában fejlesztette ki Kumpival egyetemben, és csak akkor mutatták be, amikor a munkám miatt egy-egy hetet más városokban töltöttem – tőlük távol. Ahogy hazaérkezve kicsomagoltam a sporttáskából, ők ketten beleugrottak, és egymást nyalogatva ezen a fura hangon panaszkodtak-örvendeztek, hogy végre otthon vagyok. Lenyávogósodtak – ahogyan ezt a jelenséget akkoriban nevezetem.

 

Makka tekintetéből sütött az a nagy mennyiségű ész, ami a kobakjában volt. Ez bárkinek feltűnt, még ha csak fotón látta is. Eszességét leginkább a jólneveltségéből lehetett leszűrni, ő ui. valóban nem csinálta azt, amit nem volt szabad. Megértette és szót fogadott. Akkor legalábbis biztos, ha jelen voltam. :D
Arcocskája vidámságot tükrözött, emiatt Bohócképűnek is neveztem a természetesen megannyi más becenév mellett.

Makkermanó egyébként megfigyelőkameraként is működött, és „idős” korára valóban úgy viselkedett, mint az öregasszonyok, akik a függöny mögül lesik az utcabeli történéseket. Ha pedig a kukás autó a kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőnél az üvegeket tartalmazó kukát ürítette, akkor úgy morgott, mint aki nem helyesli, hogy mindez akkora zajjal jár.
Nagyon érzékeny fülű cica volt, vájt fülűnek azonban nem mondanám, mert amikor épp a Bon Jovi nótákat gyakoroltam otthon, mindig fedezékbe vonult. Valahogy nem tudta értékelni a dallamos rockzenét.
A zajok ugyanúgy zavarták őt is, ahogy engem, de Makka még rajtam is túltett – nem bírta elviselni, ha a tisztára mosott edények elpakolása közben csörömpöltem. A legrosszabb viszonyban a porszívóval volt, és ahogy az évek alatt egyre jobb teljesítményű és ennél fogva magasabb/erőteljesebb hangon süvítő gépekkel szívattam fel a koszt, Makka félelme ezzel egyenes arányban nőtt. Mivel a macskákat úgy általában, de különösen az én cicáimat mindig is emberszámba vettem, ezért minden ajtót gondosan becsuktam, amíg a többi szobában takarítottam, nehogy zavarjam azt a kis érzékeny fülét. Majd pedig bementem a hálószobába szólni neki, hogy akkor most jönnék a porszivattyúval. Meg is mutattam neki a még be nem kapcsolt gépet, mire ő már a látványától is betojt és kirohant a szobából. A gyors porszívózást követően pedig betessékeltem a tiszta szobába, hogy most már alhat újra nyugalomban.

Manókám napsütötte bundájának illata most is az orromban van. Ilyen különlegesen finom szagot korábban még sosem éreztem, és nagyon szerettem belefúrni az arcomat a hátába, hasába, hogy mélyen beszívjam ezt a kellemes macskaparfümöt. Kumpinak nem volt ilyen illata, ő mással hódított.
A macskáim testével, bundájával való ilyen bensőséges érintkezés egyébként csak jóval később, 3-4 éves korukban történt meg. Egyszer csak megpusziltam Kumpi kobakját a feje tetején a két füle közt, mondván, hogy ugyan mi bajom lehet egy kis toxoplazmózison kívül. Ők ui. nem mentek ki az utcára, így aztán nem érintkeztek más macskákkal, mivel néhány dugába dőlt próbálkozás után föladtam, hogy kinti-benti cicákat faragjak belőlük. Makka, a félénksége miatt, kifejezetten nem akart megismerkedni a természeti környezettel, és úgy voltam vele, hogy akkor már Kumpit sem szoktatom hozzá. Bevallom, féltem is attól, hogy őket is idejekorán elveszíthetem.
Szóval abszolút tiszta macskáknak számítottak, és egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondolna, ha látná, mit össze nem puszilgatom őket. Csak épp a talpukat és a hátsójukat hagytam ki a szórásból. És nem bántam meg, mert macskát puszilgatni a legeslegjobb dolog a világon! :D

Makka nagyon finoman mutatta ki, hogy szeret. Ő nem dörgölőzött úgy, ahogyan azt a legtöbb cica teszi – csak elfeküdt a földön, bürrögő hangot adott, gerincre vágta magát, és kérte, hogy simogassam. Vagy amit a legjobban szerettem tőle: hátra-hátranézve rám, hívott, hogy menjek be vele a hálószobába, felugrott az ágyra, és arra kért, hogy legyünk egy kicsit együtt. Hopp-hopp – hálószoba, ágy, együttlevés… nem illik rosszra gondolni! :D
Ha a kezemet a feje fölé helyeztem, ő kinyújtotta a nyakát, és belenyomta a fejét a tenyerembe. Nem szeretett a kezembe lenni, de idővel megszokta, hogy néha felkapkodom a földről, és ha nem ficánkol, hanem hagyja, hogy picit babusgassam, akkor hamarabb szabadul. Aztán közösen kitaláltuk, melyik a legkényelmesebb póz számára, amikor a karomban tartom, és abban a testhelyzetben képes volt 1 egész percet is kibírni.
Volt egy különleges szokása: Makka „szopikázott”. Valószínűleg túl korán lett elszakítva az anyukájától (nem én döntöttem így, jönnie kellett), ezért ő kitalálta magának, hogyan érezze magát közel a mamájához. A paplanhuzatot nevezte ki cicamamának, és elkezdte benyálazni, miközben a nyelvecskéje csattogó hangot adott, éppen olyan formán, mint amikor a kiscicák szopnak. A macskanyálat viszont nem szívesen láttuk egy olyan helyen, amivel takarózunk, ezért megtanítottuk neki, hogy a saját mancsát szopikázza. Ahogy elkezdte a műveletet, óvatosan a szája alá toltuk a mellső lábát, és ő onnantól kezdve a saját szőrét nyálazta össze. Hamar megtanulta, hogy így már egész nyugodtan elszórakoztathatja magát anélkül, hogy mi fújjogva leparancsoljuk a takaróról (bár ha mindezt hajnalban adta elő, akkor azért idegesítőt tudott lenni a csattogás), és aztán hosszú éveken át meg is tartotta ezt a szokását, míg végül sajnos egyszer csak abbahagyta. Az ok a 2 másik macska jelenléte volt.

 

le kell meózni a díszletet

Sokáig azt hittem, Makka az egyetlen cica, aki nem tud dorombolni. Ő ui. évekig elrejtette előlem ezt a képességét. Aztán egy szép napon megtört a jég, és onnantól kezdve egyre jobban ment neki, míg végül pont úgy dorombolt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
Miután a testvére elment, még szorosabbra fonódott a kapcsolatunk, és megengedtem neki, hogy velem aludjon. Olyan ügyesen feküdt mellettem, hogy könnyű volt együtt aludni. A jobb combom mentén, a combom felé fordulva elnyúlt, és csak akkor jött egy kicsit feljebb, ha átfordultam a másik oldalamra, félig hasra fekve. A popójával bekuckózott a hónom alá, én pedig visszakézzel érinteni tudtam a hátát, a pofikáját. A dorombolása volt a legszebb altatódal.
Benne ott volt a régi MAKKA – elsősorban a testi adottságai miatt éreztem így, és a tekintete is szinte pont olyan volt a nagy, okos szemeinek köszönhetően. És közben mégis más volt: önmaga.
Ő volt és ő marad örökre a Kedvenc cicám.