I. Megérkeztünk Kuala Lumpurba

Januárban mindössze 5 perc alatt eldőlt, hogy hová megyünk nyaralni. :D Az úti cél kitalálása kapcsán kedves barátunkat és feleségét illeti a dicséret, ui. ők hívták fel a figyelmünket az igen kedvező áron hirdetett malajziai útra. Mivel korábban már kölcsönösen példálózgattunk egymás felé, hogy milyen klassz lenne egyszer négyesben nyaralni, ők a szavunkon fogtak, és komolyan is gondolták, hogy együtt menjünk. Nem ijedtünk meg a hívástól, és bár Malajzia nem szerepelt az utazásos álmaink között, mégis egyértelmű volt, hogy ezt nem hagyhatjuk ki. A rábólintást követő órákban pedig nem bírtuk abbahagyni a vigyorgást, annyira hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan ilyen messzire juthatunk az otthonunktól.
Csak később vált világossá, hogy a főváros, Kuala Lumpur körzete bizony nem pont azt a fajta élményt nyújtja, amilyenre mi, akik a természet közelségét annyira fontosnak tartjuk, eredetileg vágytunk volna. Hiszen ez a város főleg a felhőkarcolókról szól.
Google Earth barátunkat a nyaralásaink szervezésekor mindig beizzítjuk – így tettünk most is, és az ott látott képek azért megnyugtattak, hogy a Dél-kínai-tengeren elterülő szigetecskék valamelyike biztosan kínál majd számunkra olyan élményeket, amilyenről álmodunk.
Elkezdődött hát az agyalás, hogyan is juthatnánk el a Malajzia közepén lévő Kuala Lumpurból az ország keleti partjára. A lehetőségként felmerülő buszos utazás túl hosszú lett volna, az autóbérlés ötletét pedig szerencsére hamar elvetettük. Egyik fiú sem vezetett még jobb oldalt, és a számunkra ismeretlen közlekedési kultúrájú autósok között nem is lett volna tanácsos nekiindulni. Úgyhogy a szigetek kilőve. Csöppet el is szomorodtunk, de amikor a Kutyafül olcsó repjegyet talált Kambodzsába, Angkorba, ahol a híres Angkor Wat hatalmas, fél Budapestnyi területet lefedő templomegyüttese látható, akkor felcsillant a szemünk, hogy a szigeteket örömmel felcserélnénk erre a látványosságra, és Kuala Lumpurból inkább ide tennénk egy kis 1-2 napos kiruccanást. A Kutyafül Angkort távolságban közelinek tartotta Kuala Lumpurhoz, bár valójában közel 1200 km van köztük, de úgy gondoltuk, sosem leszünk ennél közelebb hozzá, tehát megérné átmenni. Sajnos épp akkor, amikor lefoglaltuk volna a jegyeket, valami bibi volt a repülőtársaság honlapján, és a fizetés már nem volt lehetséges. Másnap pedig már jóval többe került az út, így aztán fájó szívvel lemondtunk róla.
Ráadásul akkor már megvettük a repülőjegyet Szingapúrba is, ami Kualához valóban közelinek mondható, hiszen mindössze 310 km-re van, ami 45 perces repülőutat jelent. Ezt valóban nem hagyhattuk ki, hiszen egyrészt nem távolság, másrészt érdekes programokat kínál.

Május 31., az utazás napja nagyon hamar eljött, és miután mi a Kutyinyekkel vonattal megérkeztünk Budapestre, ill. a reptérre, onnan már négyesben folytattuk az utat előbb Dohába, majd onnan Kuala Lumpurba. A legelején nagy izgalomba jöttünk, amikor a repülőről letekintve felfedezni véltük Szeged és Hódmezővásárhely körvonalait, ui. éppen fölötte haladtunk el. A poén az, hogy pár nappal korábban, amikor a telkünkön épp a füvet nyírtuk, az égen lévő repülőgépet kémlelve azt latolgattuk, vajon épp Doha felé repül-e. És most kiderült, hogy lehet, hogy valóban így is volt. :D
A repülés a Kutya számára egyébként különösen izgalmas volt, hiszen életében most először utazott a talajtól elrugaszkodva, de én is örültem, hogy újra repülhetek, mert az első ilyen élményem óta szinte kereken 19 év telt el. Az út természetesen nagyon fárasztó volt, mind Dohába, mind Kualába, hiszen 5, ill. 7 órát kellett szenvednünk a repülőgép üléseiben, és csak az a kis 45 perces átszállási idő enyhített csak a végletekig elnyomorgatott ülőgumóink elgémberedettségén.
Az utazással, ill. a bőröndökbe való pakolással kapcsolatban is értékes tapasztalatokra tettünk szert, ui. kiderült, hogy a gépre felvihető kézipoggyászok számát, súlyát és méretét tekintve a Qautar Airways és a Jetstar légitársaság is elnéző. A személyenkénti 1 poggyász helyett simán felvihető 2-3 is, és ha a súlyuk meghaladja a 7 kg-ot, azért sem szólnak. Egyedül a kézipoggyászba tett folyadékmennyiségre kell figyelni – az valóban csak 100 ml/fő lehet.
Ha minimum két személy utazik 1-1 bőrönddel, és ez a két személy férfi és nő, akkor érdemes úgy bepakolni, hogy mindkét bőröndben legyenek férfi/női fehérneműk, ruhák, cipők és pipere, mert ha az egyik bőrönd véletlenül eltűnik, akkor legalább marad valamennyi ruhánk, amíg a másik bőrönd is megkerül.

A hazai időhöz képest 6 órával előrébb és tőlünk légvonalban 9972 km-re lévő Kuala Lumpurban reggel 8 óra körül szállt le a gép, és ott azonnal pofán vágott bennünket a trópusi klímára jellemző fülledt meleg. Akkor még halvány lilánk sem volt arról, micsoda kalandra vállalkozunk az elkövetkezendő napokban csupán azzal is, ha elgyalogolunk a hoteltól pl. a közeli madárparkig.
A reptérről a KLIA Ekspresszel fél óra alatt tettük meg az utat a központi állomásig, a KL Sentralig, ahol jegyet vettünk egy másik szerelvényre, ami a hotelunk közelében lévő állomáson tett ki. Innen pedig egy nem éppen tetszetős területen gyalog, a Klang folyó fölött átkelve vezetett az út a hotelig.

 

Egyébként már a megérkezésünkkor örvendeztünk attól a ténytől, hogy a tömegközlekedés a metróvonalak kapcsán abszolút átlátható, egyszerű, még csak nem is kerül sokba (kivéve a transit vonatot, ami kettőnknek 110 ringit kiadást jelentett – ezt 80-nal kell felszorozni), és tényleg egyszer sem tévedtünk el. Az állomásokon jegyautomaták segítségével, ill. pénztárakban történik a jegyvásárlás, ami szintén semmiféle problémát nem okozott számunkra, mert pillanatok alatt meg tudtuk így venni a jegyet, ami hol egy kis kártya, hol pedig műanyag pénzérme formájában segítette az átjutást a beléptető rendszereken.
A hotelunk abból a szempontból tökéletes helyen volt, hogy szinte az összes érdekesebb látnivaló viszonylag közel volt hozzá, és pontosan szemben helyezkedett el a központi piac, a Central Market, mellette a Kasturi Walk nevű sétálóutcával, ahova később majd' minden nap lejártunk.

A Hotel Geo névre hallgató 3 csillagos, 10 emeletes szállásunk tökéletesen megfelelt annak a célnak, hogy csak aludjunk benne, de ilyen kedvező áron nem is vágytunk luxus körülményekre. Bár a standard szoba berendezése kissé kopottasnak hatott, de tisztának tűnt, és az ágy is kényelmes volt. A takarításra sem lehetett panaszunk, naponta ürítették a szemetest, cserélték a törölközőket, rendbe tették az ágyat, sőt az egyik szobafiú olyan kedves volt, hogy azonnal szerzett nekem vasalót és vasalódeszkát, ami eredetileg a szoba tartozéka lett volna, ám igazából mégis hiányzott onnan. Kapott is borravalót érte. Egyedül a zaj volt csak kellemetlen, ami a közeli építkezésről szűrődött be, ráadásul az egyik ablakunk nem záródott, így még hangosabban élvezhettük a légkalapács éjjel 1 órakor való használatát egészen addig, amíg egy papuccsal ki nem ékeltük a zárat. A szomszéd szobában mindig épp akkor ordított egy kisgyerek, amikor már aludtunk volna, ill. a folyosón is sokszor hangoskodtak az esti órákban, de a 3. nap már simán el tudtunk aludni ilyen körülmények között is, annyira fáradtak voltunk. :D

 

A hotelba való becsekkolást követően szinte azonnal útnak indultunk, ui. bár baromi fáradtak voltunk, nem akartunk aludni, hogy ilyen módon át tudjunk állni az ottani időre. Persze csak a közeli utcákban sétáltunk, és ekkor tekintettük meg a Sri Mahamariamman hindu templomot is, ahová ingyenesen, de szigorúan csak mezítláb szabad bemenni. Érdekes és elképesztő, hogy mennyi kis színes szobrocska díszíti az ilyen típusú épületeket. Én személy szerint mégis jobban kedvelem a vén Európa román kori, gótikus és reneszánsz templomait, de az európai szemnek kétség kívül különleges látványt nyújtanak ezek a színességek is.

Az utunk ezután a már említett Central Markethez vezetett, ahol a színes forgatag közepette kifigyeltük, mit és hol lehet vásárolni. Ez a bazár jellegű fedett utca bennünket nem igazán hozott lázba, mert nem vagyunk túlzottan vásárlásmániások, de mégis jó, hogy a hotelhoz ilyen közel be tudtuk szerezni az összes ajándékot, amit az otthoniaknak és magunknak szántunk.

 

A piacról a Merdeka Square-re mentünk, amit Independence Square-nek, azaz a Függetlenség terének is neveznek, mert itt hirdették ki 1957 aug. 31-én Malajzia függetlenségét. Ezen a javarészt füves területen minden évben nagyszabású parádét tartanak a történelmi esemény megünneplésére. A tér egyik fele a gyarmati jegyeket viseli magán, hiszen az itt látható Royal Selangor golfklub brit stílusban épült.

Merdeka tér

Abdul Samad Szultán Palota

Vele szemben helyezkedik el a nekünk leginkább tetsző épület, az Abdul Samad Szultán Palota (Sultan Abdul Samad Building). Selangor szultánjának uralkodása idején kezdték építeni az 1890-es évek közepén/végén mór stílusban, amikor Malajzia még brit gyarmat volt. Az épület ma Malajzia információs, kommunikációs és kulturális minisztériumának ad otthont, de korábban a fellebviteli bíróság működött itt. Az épület mögött a Klang és a Gombak folyók találkozásánál látható a Jamek mecset, Malajzia egyik legrégebbi mecsetje, ami csak kicsivel több 100 évesnél. A piszkos vizű Klang folyót egyébként mi a hotelszobánk ablakából is naponta láthattunk.

A tér közelében emelkedik a világ egyik legmagasabb zászlórúdja a maga 95 méterével, ill. a Nemzeti Textil Múzeum (National Textiles Museum) tetszetős épülete zárja a tér másik végét.

a Nemzeti Textil Múzeum

a Jamek mecset a két folyó találkozásánál

A séta a térre és vissza a hotelhoz annyi utazás után és az elcsigázottságunk miatt is fárasztó volt, és a páradús klímát ekkor tapasztaltuk meg először Isten igazából. Délután 6 óra körül már a hotelszobánk nyújtotta hűvöset élvezhettük, ahol sajnos a 3 hűtési fokozat közül a legalacsonyabb is túl erősnek bizonyult. Hamar lefeküdtünk aludni, hogy másnap bírjuk a tempót.

(További infók a térről és látnivalóiról itt olvashatók.)

Currys-korianderes csirke kölespogácsával

Végtelenül egyszerű étel, de olyan jót ettünk belőle, hogy biztos többször is elkészítem. :)
Bár a köret pergő szemű kölesnek indult, de az egyik cirkányunk pont akkor rosszalkodott valami ide nem illőt, hogy lőttek a csodás „bájlágnak” – totál mászkossá főtt. Viszont ennek a kis közjátéknak hála megszületett a köles felhasználásnak egy újabb módja. Úgy gondoltam ui., hogy ha már olyan kása állagú lett, akkor miért is ne lehetne pürésíteni, és kroketthez hasonló módon elkészíteni. A gondolatot tett követte, és hamarosan az olajban vettek forró fürdőt a kis pogácsák. :D Mivel jól vizsgáztak, a jövőben is kísérletezni fogok az ízesítésével, mert máris van pár ötletem. :)

Hozzávalók 4 személyre:

Húsraguhoz:
70 dkg csirkemellfilé
3 gerezd fokhagyma
1 ek. édeskés curry
1 ek. tört, zöld csili jalapeňo
1 ek. morzsolt korianderlevél
1 mk. őrölt szecsuáni bors
só
1,5 dl tejszín
4 dkg olvasztott kókuszzsír

Kölespogácsához (22 darabhoz):
25 dkg hántolt köles
2 tojássárgája
6 dkg reszelt sajt
3 dkg fehér tönkölybúzaliszt
só
tönkölykenyérből nyert morzsa a hempergetéshez

elkészítés:

1. A kókuszolajban elkeverjük a fűszereket, a felaprított fokhagymát, beleforgatjuk a kis kockákra vágott húst, és 1 órát állni hagyjuk.
2. A körethez az alaposan átmosott kölest lábasba tesszük, felöntjük kétszeres mennyiségű vízzel, fedő alatt felforraljuk, majd csaknem teljesen lefedve, puhulásig főzzük. Fedő alatt hagyjuk még 10 percet, majd villával pépesítjük, és teljesen kihűtjük.
3. A kölespépet megsózzuk, hozzákeverjük a tojássárgákat, a reszelt sajtot, a lisztet, és negyedórát állni hagyjuk.
4. Egy-egy evőkanálnyi kölesmasszából nedves kézzel golyókat formázunk, ellapítjuk és megforgatjuk a zsemlemorzsában. Annyi kókuszolajat hevítünk, amennyi a pogácsákat majdnem teljesen ellepi, és közepes lángon mindkét oldalukon kisütjük. Papírtörlőre szedjük.
5. A húst serpenyőben pirulásig sütjük, majd felöntjük a tejszínnel, és addig főzzük, amíg a levét majdnem teljesen elfövi. A kölespogácsával együtt tálaljuk.

A recept a Kifőztük gasztromagazin júniusi számában is megjelent.

Zuppa Inglese római módra

Nem állítom, hogy ez az eredeti olasz Zuppa Inglese, de azt bátran kijelenthetem, hogy így is nagyon finom. Ez gyerekkorom egyik kedvenc sütije azok közül, amiket apukám gyakran készített, ha nála vendégeskedtem a fővárosban.
Most végre nálam van az áhított recept, ami egyébként a Sole D'italia nevű vendéglőből lett „megfújva”, ahol Ápá korábban dolgozott. Bár a leírás java részt mégis az övé, mert pl. a piskótát valószínűleg a saját szája íze szerint alakította, és nyilván a krémet is.
Egészen idáig abban a hitben éltem, hogy nehéz elkészíteni. Most jól kiderült, hogy egyáltalán nem az, sőt! :) Csak ez a huncut Ápásos – szokásához híven – ezt is misztifikálta. :D Na jó, azért egy kezdő háziasszonynak nyilván nem ezzel a sütivel kell elsőre villogni, de be kell látni, hogy tényleg nincs benne semmi ördöngösség. ;)
Igazából ez egy sima piskóta rumos kávéval meglocsolva, és vaníliakrémmel nyakon öntve, és mintha átmenetet képezne az egyszerű vaníliakrémes piskótatorta és a tiramisu között, tekintve, hogy ez is kávés. Igaz, alapból nem kellene annak lennie. Mármint kávésnak, bár a római változat elvileg éppen ilyen. Viszont egyszerűsége ellenére a jól ismert vaníliakrémes piskótát kisebb (vagy inkább nagyobb) magasságokba emeli. Anya pl. a kóstoló után szuperlatívuszokban beszélt róla. Kb. én is így reagáltam gyerekkoromban, amikor először kínált meg vele az apukám. Úgyhogy mindenképp ajánlom az elkészítését, mert tuti, hogy az egész család kedvence lesz. :)

Bevallom, én bizony még az Ápáféle verzióhoz képest is módosítottam rajta, mert utóbb kiderült, hogy az arányokkal van egy csöppnyi bibi: a krém nem volt elég az előírt piskótamennyiséghez. Az eredeti 10 tojásoshoz képest a tészta hozzávalóit tehát feleztem, de a sodó – amibe ráadásul jóval több cukrot is tettem – még így is kevésnek bizonyult. Sőt a szódabikarbónát is kispóroltam a piskótából, mert szerintem fölösleges bele. Szóval azzal, hogy belenyúltam, ez most már közös recept. :D
A „bibi” amúgy ott látható, vagy inkább nem látható a legalsó rétegnél. Igen, ott, ahol nem türemkedik ki a krém. Ez attól van, hogy túl későn jöttem rá, hogy nem lesz elég a sodó, és hirtelen megtorpantam. A következő két réteg számára próbáltam megmenteni, ami még maradt. Aztán gyorsan bekevertem még egy adagot, így az utolsó rétegre már bőven jutott a sodóból. Jó móka volt egy egyébként gyorsan elkészülő sütit tripla annyi idő alatt összehozni. :D
Egyébként a fent említett étterem már bezárt, úgyhogy ott már biztos senki nem kaphat ilyen finomságot. Ellenben, mivel közkinccsé tettem, tőlem is bárki elkészítheti. :D Most már én is… akármikor… sőt Ápának is. :D

Az angol trifle-hez hasonló édesség eredete nem tisztázott, de az egyik feltevés szerint az Este hercegek 16. századbeli konyhájából származik. Az Este hercegek Ferrara uralkodói voltak, akik arra kérték az udvari cukrászt, hogy alkossa meg a pompás angol trifle-t, amelyet az Erzsébet királynő udvarában tett látogatásukkor volt szerencséjük megkóstolni.
Más feltevés szerint a 19. században nápolyi cukrászok találták ki, akiket az akkoriban divatos angol puding inspirált.
Megint más forrás szerint a nápolyi polgárok többek között egy „English Soup”nevű édességgel fejezték ki hálájukat és tiszteletüket Lord Nelson előtt, aki 1798-ban a nílusi csatában győzedelmeskedett Napóleon fölött. A desszertet pedig egy ismeretlen cukrász készítette, hogy megörvendeztesse az admirálist, vagyis az „angol embert” az általa jól ismert, alkoholba áztatott trifle-jükkel.

A desszert elkészítéshez piskótát vagy babapiskótát használnak, amit egy Alchermes nevű élénk piros színű, fűszeres, olasz likőrkülönlegességbe mártanak, majd felváltva az ún. crema pasticciera-val, azaz citromhéjjal felfőzött, sűrű sodóval rétegeznek. Gyakran olvasztott étcsokoládéval készült krém is látható a rétegek között. A süteményt Olaszországban esetenként tejszínhabbal, habcsókkal és mandulával díszítik.
A „Zuppa Inglese” kifejezés szó szerint angol levest jelent. A „zuppa” szó egyaránt utal édes és sós ételekre. Az „inzuppare” igéből ered, amely azt jelenti, hogy mártogatni, tunkolni. Mivel a piskótát likőrbe áztatják, ezért ezt az édességet Zuppának nevezik.
(Forrás: wikipédia)

Hozzávalók 18 cm-es tortaformához, 8-12 szelethez:

Piskótához:
5 tojás
8 dkg porcukor
2 dkg vaníliás cukor (vagy 1 tk. vaníliakivonat +2 dkg porcukor)
10 dkg liszt
1 tk. citromlé

Sodóhoz:
9 tojássárgája
12 dkg porcukor
3 dkg vaníliás cukor
4 dkg finomliszt
7,5 dkg puha vaj
2,5 dl tejszín + 2,5 dl tej (vagy 5 dl zsíros tej, esetleg 4 dl tej + 1 dl félédes fehérbor, pl. Tokaji szamorodni)

Továbbá:
1,5 dl frissen főzött presszókávé
4 ek. Portorico rum
8 dkg dióbél
6 dkg kristálycukor
6 dkg bármilyen kandírozott gyümölcs (pl. sárgadinnye)

elkészítés:

1. A piskótához a tojássárgákat a cukrokkal fehéredésig kavarjuk, hozzáadjuk a citromlevet, majd kisebb adagokban óvatosan, felváltva hozzáforgatjuk a lisztet és a kemény habbá vert tojásfehérjét.
2. A tésztát kivajazott, kilisztezett, kapcsos tortaformába öntjük, előmelegített sütőben megsütjük, majd 10 percig a kikapcsolt, résnyire nyitott ajtajú sütőben hagyjuk. (Így nem esik be a közepe.) Rácsra téve, a sütőformában hagyjuk kihűlni. A formából kivéve 3 lapra vágjuk.
3. A krémhez a tojások sárgáját a cukrokkal lábasba tesszük, robotgéppel habosra kavarjuk, majd simára dolgozzuk a vajjal, és beleforgatjuk a lisztet.
4. Felengedjük a langyos tejjel (vagy boros tejjel), és kis lángon, állandó keverés mellett híg krémmé főzzük. Folpackkal letakarva hagyjuk, hogy kézmelegre hűljön.
5. Az egyik piskótalapot egy nála kicsivel nagyobb üveg tálba tesszük, egyenletesen meglocsoljuk a kávé és a rum keverékének 1/4-ével, és elosztjuk rajta a krém negyedrészét. Befedjük a 2. tésztalappal, amit szintén meglocsolunk rumos kávéval, és krémet kanalazunk rá. Így járunk el a többi piskótalappal és a sodóval, majd a süteményt néhány órára hűtőbe tesszük.
6. A díszítéshez a durvára darabolt diót a cukorral épp csak addig melegítjük, amíg a cukor meg nem olvad. Tepsibe öntjük, és miután kihűlt, összetördeljük. A grillázst összekeverjük az aprított kandírozott gyümölccsel.
7. A kész süteményt felszeleteljük, és tálaláskor megszórjuk a gyümölcsös, cukros dióval.

sütési hőfok: 160°C
sütési mód: alul-felül sütés
sütési idő: kb. 30 perc

Tipp:

• A süteményt egy nála kicsit nagyobb, kapcsos tortaformában is rétegezhetjük, és tálalás előtt lekapcsoljuk róla forma peremét. Így könnyebb lesz felszeletelni, nem úgy, mint amikor üvegtálban van. Ha viszont a krémünk hígabbra sikerül a kelleténél, akkor mindenképp javasolt tálba tenni.
• Nem feltétlenül kell cikkekre vágni a sütit, kanállal is kiporciózhatjuk.
• Nem fontos kerek tortaformában megsütni a tésztát, szögletesben is éppen olyan jól működik, kinek-kinek hogy szimpatikusabb.
• Rumos kávé helyett bármilyen likőrt is használhatunk. Sőt az Alchermes likőr házilag is elkészíthető, és akkor valóban autentikus sütemény lesz a jutalmunk. :)

Megjegyzés:

Lehetőleg házi tojást használjunk, mert akkor valóban ilyen szép sárga lesz a piskóta és a sodó is.

A recept a Kifőztük gasztromagazin júniusi számában is megjelent.