Talán 3 éve is van már annak, hogy vettünk egy telket, hogy azon felépítsük álmaink otthonát. A terv ezidáig nem valósult meg, pedig több okból is nagyon szerettünk volna elköltözni.
A telek köszöni szépen, jól van, és tavasszal meg nyaranta szépen növeszti is a tarackot, ami még mindig nem alakult át értékes gyeppé. Sebaj, arra mindenképp jó a tarack is, hogy kikényszerítsen bennünket a lakásból a friss levegőre, a csendes környezetbe füvet, akarom mondani tarackot nyírni. Ott nyugalmat szívunk magunkba, és pár óra alatt regenerálódhatunk, hogy aztán újult erővel illeszkedjünk (csakis fizikailag) vissza ebbe a jól ismert közegbe, ami több oldalról is behatárolja szabadulni vágyó lelkünket.
A lakást korábban meg is hirdettük, de az sajna a nyakunkon maradt. Mi pedig nehéz gazdasági helyzet és pangó ingatlanpiac ide vagy oda, nem akartuk elkótyavetyélni már csak azért se, mert a házépítéshez nem kevés zsére van szükség. Úgy döntöttünk, várunk, amíg nyerünk a lottón, vagy talán nem is kell arra várni, mert valami csoda folytán emelkedik itt a nívó, és így maradhatunk a fenekünkön. Eddig azonban se egyik, se másik eshetőség nem vált valóra, ezért újra az eladáson kezdtünk agyalni. Aztán mégse, aztán mégis, aztán mégse, aztán mégis, aztán megint mégse... stop! - egyelőre akkor mégse, magyarul nem adjuk eeel!!!
A kégli amúgy nem éppen nevezhető mai mércével mérve tetszetős állapotúnak, szóval érthető, hogy nem is kapott rajta a szem annak idején, amikor fűnek-fának mutogattuk. A potenciális vevők helyében én egyébként szívesebben vennék egy lepusztultabb kérót, mert azt olyanra alakíthatom, amilyenre én akarom, és nem kell az elődöm vadiúj, „jaj, de szép” rózsaszín+virágmintás csempéjét bámulnunk, vagy a frissen járólapozott előszobát fölvernünk. Mindegy, nem vagyunk egyformák, van akinek elég csak kifesteni az újonnan vásárolt lakást, és máris belakja azt nagy boldogan. A mi lakásunkat érthetetlen módon azonban senki se akarta nagy boldogan belakni, pedig igazi retro környezetet tudhatott volna magáénak, ami manapság nagy divatnak örved és reneszánszát éli. Itt kérem a szocializmusból itt maradt - bár sajnos (?) matricátlanított - fehér csempe ékesíti a falakat, a járólap pedig eredeti, házgyári műkő, ami direkt előnyös a jó ízlés fogalmát nem ismerőknek és a takarítani kevésbé szeretőknek, mert gusztustalanul ronda és nem látszik rajta a kosz. Ha valaki nagyon könyörgött volna, még 1985-ös Modern Talking posztert is itt hagyok neki, csak hogy tényleg biztos elkeljen a lakás, és teljes legyen a retro fíling. (Bocsi, M.T. klubtagok, az előbbit ti ne olvassátok el!)
A kádunk öntöttvas és a szaniterek is pont olyanok, amire manapság már csak vadászva lelhetne rá egy vérbeli retro dizájn-rajongó.
Három dolgot bánok csak...
1) ...hogy kicseréltettük az összes külső nyílászárót, kirekesztve ezzel a fülünknek oly kedves és a rusztikus karácsonyi hangulatot emelő hideg téli szél ablakkereteken való beáramlását, melynek útját csak a jól ismert szélfogó „ablakkígyókkal” lehetett némileg elzárni. Hogy az milyen klassz dolog volt! Na, ez nálunk már a múlté, itt ui. már nem áramlik be a szél, és az utca hangjait sem élvezhetjük már akkora nyomatékkal.
2) ...hiányzik az előző lakótól megörökölt, teljes falat befedő, erdőt ábrázoló posztertapéta, amit egy 4 évvel ezelőtti érzékeny pillanatomban hosszú ideig tartó munka árán és dühösen lekapartam a falról, hogy helyébe léphessen a tisztasági meszelésnek köszönhető sivár fehérség, némi libafos-zöld sávval feldobva. Pedig az a kedves erdőrészlet biztosan hozzájárult volna az utóbbi pár év néhány depresszív pillanatának enyhítéséhez. Na ja, akkor még nem volt telkünk, ahova ki lehetett volna menekülni valódi erdőrészletet bámulni.
3) ...a gázbojler is már a múlté. Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni ezt a tiszteletet parancsoló monstrumot, ami az amúgy is csöppnyi fürdőszoba egyik falát olyan súlyosan tudta uralni, hogy csak úgy mertünk bemenni a nedves helyiségbe, ha előbb csókolomot köszöntünk neki, nehogy épp akkor találjon felrobbanni, amikor fürdeni akarunk. Szegény „öregurat” mi bizony galád mód lecseréltük egy szemtelenül fiatal és udvariatlanul csöndes zöldfülűre, akinek fogalma sincs róla, miben rejlik a valódi vízmelegítés tudománya. Na de a kedves vevő nem kaphatja meg egyszerre a letűnt éra minden jól ismert elemét, legyen elég csak a régi enteriőr a kopott parkettával!
- Most akkor hogy is van ez? Eladjátok vagy nem? - kérdezheti a kedves Olvasó. -
Ja, nem, nem adjuk! Nem azért irkáltam az avítt lakásbelső előnyeiről, hogy mégis megvételre kínáljam az otthonunkat, hanem csak azt fejtegettem, hogy miért nem kellene egy vevőjelöltnek csak azért sarkon fordulnia, vagy nagyon lealkudnia a vételárat egy xy lakás láttán, csak mert az még mindig magán hordozza az építési évének nyomait.
Szóval csak a nyomatékosítás kedvéért: egyelőre nem építünk házat - lakásfelújítunk! Kemény menet lesz. ...de már elkezdtünk visszaszámolni, és bedobozoltam mindent. Hallom is felcsendülni a Europe „The Final Countdown” című örökzöldjét.
Vicces, de a wc-ülőke és a konyhabútor munkalapja hozzánk hasonlóan nagyon várja a munkálatokat, ui. előbbi épp mostanában tört el, utóbbi meg kenyérdagasztás közben elkezdett nyikorogni, mintha csak szabadulni akarna a helyéről. Könnyen eleget tudunk tenni a kérésüknek – repülnek innen.
A telek köszöni szépen, jól van, és tavasszal meg nyaranta szépen növeszti is a tarackot, ami még mindig nem alakult át értékes gyeppé. Sebaj, arra mindenképp jó a tarack is, hogy kikényszerítsen bennünket a lakásból a friss levegőre, a csendes környezetbe füvet, akarom mondani tarackot nyírni. Ott nyugalmat szívunk magunkba, és pár óra alatt regenerálódhatunk, hogy aztán újult erővel illeszkedjünk (csakis fizikailag) vissza ebbe a jól ismert közegbe, ami több oldalról is behatárolja szabadulni vágyó lelkünket.
A lakást korábban meg is hirdettük, de az sajna a nyakunkon maradt. Mi pedig nehéz gazdasági helyzet és pangó ingatlanpiac ide vagy oda, nem akartuk elkótyavetyélni már csak azért se, mert a házépítéshez nem kevés zsére van szükség. Úgy döntöttünk, várunk, amíg nyerünk a lottón, vagy talán nem is kell arra várni, mert valami csoda folytán emelkedik itt a nívó, és így maradhatunk a fenekünkön. Eddig azonban se egyik, se másik eshetőség nem vált valóra, ezért újra az eladáson kezdtünk agyalni. Aztán mégse, aztán mégis, aztán mégse, aztán mégis, aztán megint mégse... stop! - egyelőre akkor mégse, magyarul nem adjuk eeel!!!
A kégli amúgy nem éppen nevezhető mai mércével mérve tetszetős állapotúnak, szóval érthető, hogy nem is kapott rajta a szem annak idején, amikor fűnek-fának mutogattuk. A potenciális vevők helyében én egyébként szívesebben vennék egy lepusztultabb kérót, mert azt olyanra alakíthatom, amilyenre én akarom, és nem kell az elődöm vadiúj, „jaj, de szép” rózsaszín+virágmintás csempéjét bámulnunk, vagy a frissen járólapozott előszobát fölvernünk. Mindegy, nem vagyunk egyformák, van akinek elég csak kifesteni az újonnan vásárolt lakást, és máris belakja azt nagy boldogan. A mi lakásunkat érthetetlen módon azonban senki se akarta nagy boldogan belakni, pedig igazi retro környezetet tudhatott volna magáénak, ami manapság nagy divatnak örved és reneszánszát éli. Itt kérem a szocializmusból itt maradt - bár sajnos (?) matricátlanított - fehér csempe ékesíti a falakat, a járólap pedig eredeti, házgyári műkő, ami direkt előnyös a jó ízlés fogalmát nem ismerőknek és a takarítani kevésbé szeretőknek, mert gusztustalanul ronda és nem látszik rajta a kosz. Ha valaki nagyon könyörgött volna, még 1985-ös Modern Talking posztert is itt hagyok neki, csak hogy tényleg biztos elkeljen a lakás, és teljes legyen a retro fíling. (Bocsi, M.T. klubtagok, az előbbit ti ne olvassátok el!)
A kádunk öntöttvas és a szaniterek is pont olyanok, amire manapság már csak vadászva lelhetne rá egy vérbeli retro dizájn-rajongó.
Három dolgot bánok csak...
1) ...hogy kicseréltettük az összes külső nyílászárót, kirekesztve ezzel a fülünknek oly kedves és a rusztikus karácsonyi hangulatot emelő hideg téli szél ablakkereteken való beáramlását, melynek útját csak a jól ismert szélfogó „ablakkígyókkal” lehetett némileg elzárni. Hogy az milyen klassz dolog volt! Na, ez nálunk már a múlté, itt ui. már nem áramlik be a szél, és az utca hangjait sem élvezhetjük már akkora nyomatékkal.
2) ...hiányzik az előző lakótól megörökölt, teljes falat befedő, erdőt ábrázoló posztertapéta, amit egy 4 évvel ezelőtti érzékeny pillanatomban hosszú ideig tartó munka árán és dühösen lekapartam a falról, hogy helyébe léphessen a tisztasági meszelésnek köszönhető sivár fehérség, némi libafos-zöld sávval feldobva. Pedig az a kedves erdőrészlet biztosan hozzájárult volna az utóbbi pár év néhány depresszív pillanatának enyhítéséhez. Na ja, akkor még nem volt telkünk, ahova ki lehetett volna menekülni valódi erdőrészletet bámulni.
3) ...a gázbojler is már a múlté. Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni ezt a tiszteletet parancsoló monstrumot, ami az amúgy is csöppnyi fürdőszoba egyik falát olyan súlyosan tudta uralni, hogy csak úgy mertünk bemenni a nedves helyiségbe, ha előbb csókolomot köszöntünk neki, nehogy épp akkor találjon felrobbanni, amikor fürdeni akarunk. Szegény „öregurat” mi bizony galád mód lecseréltük egy szemtelenül fiatal és udvariatlanul csöndes zöldfülűre, akinek fogalma sincs róla, miben rejlik a valódi vízmelegítés tudománya. Na de a kedves vevő nem kaphatja meg egyszerre a letűnt éra minden jól ismert elemét, legyen elég csak a régi enteriőr a kopott parkettával!
- Most akkor hogy is van ez? Eladjátok vagy nem? - kérdezheti a kedves Olvasó. -
Ja, nem, nem adjuk! Nem azért irkáltam az avítt lakásbelső előnyeiről, hogy mégis megvételre kínáljam az otthonunkat, hanem csak azt fejtegettem, hogy miért nem kellene egy vevőjelöltnek csak azért sarkon fordulnia, vagy nagyon lealkudnia a vételárat egy xy lakás láttán, csak mert az még mindig magán hordozza az építési évének nyomait.
Szóval csak a nyomatékosítás kedvéért: egyelőre nem építünk házat - lakásfelújítunk! Kemény menet lesz. ...de már elkezdtünk visszaszámolni, és bedobozoltam mindent. Hallom is felcsendülni a Europe „The Final Countdown” című örökzöldjét.
Vicces, de a wc-ülőke és a konyhabútor munkalapja hozzánk hasonlóan nagyon várja a munkálatokat, ui. előbbi épp mostanában tört el, utóbbi meg kenyérdagasztás közben elkezdett nyikorogni, mintha csak szabadulni akarna a helyéről. Könnyen eleget tudunk tenni a kérésüknek – repülnek innen.
Ez
a történet a képzelet szüleménye.
Bármely hasonlóság valódi, még élő vagy elhunyt
személyekhez kizárólag a véletlen műve.
Bármilyen utalás valóságos
eseményekre, vállalatokra, szervezetekre vagy helyszínekre pusztán
a valósághű, hiteles ábrázolást szolgálja.
