5. fejezet: Kumpi elvesztése

Sokáig úgy tudtam, az állatoknak is büntetlenül adhatunk nekik való fogamzásgátló tablettát, ha nem akarjuk, hogy több cicánk legyen a kelleténél. Én persze el tudnám képzelni, hogy egy macskafarmon éljek, de a társasházi lakás több okból sem alkalmas sok cica tartására.
Mivel Makka és Kumpi nem óhajtott megismerkedni a kinti élettel, nem is volt rá sok esély, hogy részük legyen a gyermekáldásban. Viszont ettől még ugyanúgy eljött az ivarérettség ideje, amit ők igen erőteljesen a tudtomra is adtak. Baromi idegesítő volt hallgatni azt a kérlelő nyirvogást, amit tüzeléskor produkáltak. Mivel eszem ágában sem volt kitenni őket a drasztikus műtétnek, a fogamzásgátló tabletta mellett döntöttem.
Az alattomos, macskagyilkos piruláról senki sem mondta, hogy veszélyes lehet, és hosszú távon mit okozhat, így hát a legnagyobb nyugalommal adogattam nekik a kellő időben, így szüntetve meg az időről-időre „felcsendülő” macskazenét. Imádták ezt a kis halálosztót, mert nyilván olyan anyag volt benne, amitől a macska úgy érzi, a fogához való.
A tabletta nevére nem emlékszem, bár talán Ovaridnak hívják, viszont arra igen, hogy aranyszínű alufóliaszerű anyagba volt csomagolva, és nem papírdobozba téve árulták, hanem csak úgy ebben a fóliában. Az állatgyógyszertárban azon kívül, hogy hetente mennyit és meddig kell adni belőle a macskának, nem hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy idő után ideje lenne szünetet tartani, mint ahogyan nekünk nőknek is így illene. Így aztán én abban a tudatban adtam nekik, hogy akkor legalább nem szenvednek az ivarzás okozta kellemetlenségektől.
De a tudatlanság nem menthet fel senkit sem a tette következményeitől, az önvád alól meg aztán pláne nem, akármennyire is mondják most mások, hogy „ne emészd magad, nem tudhattad”. Valóban nem tudhattam, de azért a józan paraszti ész pici fénye már jóval korábban is kigyúlhatott volna az agyamban.
Amikor a baj bekövetkezett, akkor először hallottam arról, hogy még az állatorvosok között is vita van abban, hogy okozhat-e a fogamzásgátló tabletta tumort vagy se. Én most már egyértelműen úgy gondolom, hogy igen, és ebben megerősített az egyik állatorvos is, aki ugyanígy vélekedik.
Az én cicáimnak fokozottan esélyük volt a daganatos megbetegedésre, mert egyrészt a gyógyszerész nem mondta el a fő tudnivalókat az adagoláson kívül, másrészt én, aki bíztam az elvileg hozzáértő instrukcióiban, nem néztem utána, milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen készítménynek, ill. meddig ajánlatos adni az állatnak. De ne szaladjunk ennyire előre!

Makkát és Kumpit 8 évnyi tablettás fogamzásgátlás után a Kutyafül javaslatára végre ivartalaníttattam. Az operációt azonban megelőzte egy tumoreltávolító műtét, amit Makkán hajtottak végre, ui. az egyik emlőjében, még 2009-ben, észrevettem egy kis bogyót. Még időben kikapták onnan, és miután a helye gyönyörűen begyógyult, 2 hónapra rá, október végén Kumpival együtt elbúcsúztak a petefészküktől. Az operáció után gyorsan helyrejöttek, és nem volt több kandúr utáni, vágyódó jajveszékelés. Makka bundailag ettől kezdve még pompázatosabb volt, és súlyban megasszonyosodott. Kumpi viszont pont olyan szép volt, mint annak előtte. A két tesó vígan élt egészségben, boldogságban, már ha nem számítjuk Kumpikám Mollyval és Leoval folyó állandó harcát.

Egy nap Kumpinyek pocakjának odaadó simogatása közepette megakadt az ujjam egy pici dudorban. A púpocskában aztán egyre könnyebben megbotlott a kezem, de úgy döntöttünk, nem vetetjük ki, várunk, hátha megáll a növekedés, hátha csak egy ciszta az, ami nem feltétlenül okoz bajt, és nem fejlődik tovább. A dudor azonban máshogyan döntött, és gyorsan nőtt. Egy idő után már nem volt más megoldás, csak a műtét. Az pedig igen komoly volt, hosszú ideig tartott, és Kumpi ugróbőre is bánta, mert bizony abból is ki kellett metszeni egy jókora darabot.
Az én kis Csimpilimpim azonban úgy tűnt, gyorsan helyrejött a 2014. március 12-i megpróbáltatások után, és áprilisban megnyugodva vágtunk bele a lakásfelújításba.

az első műtét előtt 1 héttel, a kontrollra készülve -
2014 március

A költözés az átalakítások idejére egy egészséges macskát is megviselhet, hát még egy olyat, aki épp csak túljutott a nagy szenvedésen. De Kumpi simán vette az akadályokat, és hősiesen viselte az időleges otthon nyújtotta még szűkösebb terep miatti kellemetlenségeket.
A lakásfelújítás egyébként abban az időszakban zajlott, amikor Kumpi már egy ideje trónfosztott volt, és Leoék terrorizálták. Érdekes módon az albérletben sem Leo, sem Molly nem bántotta őt. Bizonyára nem véletlenül – biztosan kiszagolták, hogy megint beteg. A kiújult bajt mi is hamar észrevettük, és nyár közepére már azért imádkoztam, hogy megérje szegény a hazaköltözést. És Kumpi kitartott. Otthon voltunk újra, bár a régi szagokat már sehol sem találta, hiszen minden ki lett cserélve. A lakás tetőtől-talpig kipofozódott, és mi a megújult otthon mellé Kumpinak is új esélyt akartunk adni: egy újabb műtét révén a gyógyulás ismételt lehetőségét. Az állatorvos is azt mondta, próbáljuk meg, hátha, és július 30-án az én kis hősöm megint kés alá feküdt.
Az operáció az előzőhöz hasonlóan komoly volt, de az ébredés a korábbinál sokkal fájdalmasabbra sikerült. Éjjel Kumpi ébredezése fölött őrködve nagyon megbántam, hogy megint kitettük a szenvedésnek, és míg ő a testi kínoktól szenvedett, én ezt látva lelkileg törtem össze.
Aztán lábra állt – megint! Kumpi elképesztően szívós volt és igazi hős. Nem csak az orvoshoz autóval való oda-vissza szállításokat tűrte zokszó nélkül, és a vizsgálatok ideje alatt is mintaszerűen viselkedett (még a doki is megemelte nem létező kalapját előtte), hanem a műtét utáni fájdalmakat is vasakarattal viselte. Sok ember nem bírja ilyen tartással a bajokat. Kumpi iránt ekkor mélyült el bennem igazán a szeretet érzése, és rádöbbentem, micsoda nagyszerű lélek ő.

a legkedvesebb fotóm Kumpiról (az albérletben) - 2014 június

végre itthon, a felújított lakásban - 2014. július 2.

 

ez a cica vasból van - 1 nappal a 2. műtét után -
2014. július 31.

Augusztusban boldog voltam: Kumpit gyógyulni láttam, és ő küzdött is rendesen, hogy ezt lássam. Aztán eljött a szeptember, és vele az aggódás: megint…
Nem kényszeríthettem rá egy újabb műtétet, nem bírtam volna elviselni az ezzel járó szenvedését, nem mintha a leépülés fázisait nézni lélekemelőbb lett volna. Tudtam, hogy itt már semmi sem segít, de természetesen mindvégig bíztam valamiféle csodában, ami meghozza a gyógyulást. Gyógygombát kapott és erősítő cseppeket, ám Kumpi napról-napra, hétről-hétre egyre csak soványodott. Szomorú szeme megtörtté vált, teste totálian elfogyott, már sántított is, de ő még mindig küzdött. Élni akart. Előbb kiskanálból, majd a kezemből etettem pici falatonként – prémium macskakaját, majd csirkemájat.
Újra és újra felállt, kibotorkált, meglátogatott a konyhában, és mindig dorombolt, ha megsimogattam, miközben ő a kosarában feküdt. Mindvégig imádta, ha az állát, nyakát vakargattam. Már nem tudott ugrani, annyira feszült a hasa a kimetszett bőr hiánya miatt, ill. ereje sem volt már hozzá. A csodálatosan szép teste már olyan volt, mint a leghányattatottabb sorsú utcamacskának.
Én eközben mindent dokumentáltam, hetente készítettem róla fényképeket, videókat, amik közül az utolsó héten készülteket azóta is képtelen voltam megnézni, annyira szívfájdító.

10 nappal a halála előtt - 2014. november 25.

December 5-én a Kutyafülnek vidékre kellett utaznia, én itthon voltam a pockokkal. Este 7 óra körül elmentem fürdeni, és Kumpi bejött velem a fürdőszobába. A puha kádkilépő szőnyegre ült, én pedig a kádból becézgettem. Ő szeretetteljesen nyávogott folyamatosan, mintha azt mondaná el az ő nyelvén, hogy szeret.
Aztán nyakig a vízbe merültem – Kumpi közben elfeküdt a szőnyegen –, becsuktam a szemem, az agykontroll módszerével ellazultam, és egyszer csak megrohamoztak a képek: kedvenc képzeletbeli pihenőhelyemen voltam, Kumpi a karjaimban. Egyszer csak leereszkedett a felhők közül, jobbról, egy aranyszínű képkeret. Mintha egy angyali lény karja nyúlt volna ki a képből, és én megértve a jelzést, átadtam neki a nagybeteg Kumpit. A kép a levegőbe emelkedett vele együtt, majd kis idő múlva a felhőzetből balról egy új, fehér képkeret szállt alá: az egészséges, ereje teljében lévő Kumpi ugrott ki belőle, én elkaptam őt, és összevissza puszilgattam. Amikor kijöttem a látomásból, potyogtak a könnyeim, mert szívem mélyén éreztem, hogy ez egy jel volt: így búcsúzott tőlem az én hős Cicám.

A Kutyafül nem sokkal később ért haza, gyorsan megfürdött ő is, és bekuckóztunk filmet nézni. Nem sokkal később az előszobából az alomtartó „macskafiók” irányából zajt hallottunk. Kirohantam. Kumpi wc-n volt, és mire kiértem, ő már a szoba felé tartott, de nem sántikálva, 4 lábon, hanem mindkét hátsó lábát maga után húzta. Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, de szinte sokkot kaptam. Azonnal tudtam, hogy itt az idő, nem várhatunk tovább, és a fürdés közben látott kép itt azonnal értelmet nyert. Kumpi hányt, és ez a fajta hányás ijesztő volt.
De még tanakodtunk, mi legyen, fel merjük-e hívni ilyen kései órán az állatorvosunkat a kéréssel, hogy altassa el. Az orvos ui. napközben 3 órát itt rendel, de amúgy 20 km-re lakik tőlünk.
Végül döntöttem, nem érdekelt, mit fog rólunk gondolni, hiszen a Kislányomról volt szó. Közöltem vele, hogy megyünk.

Kumpi életében akkor először volt kénytelen elviselni ilyen hosszú utazást, és ezúttal sírdogált. Este 10 körül értünk át az állatorvoshoz, aki addigra előkészítette a vizsgálót, és hamarosan el is kezdte rajta a szomorú procedúrát. Mi mögötte álltunk, én beszéltem hozzá, de máig nem értem, miért nem simogattam közben. Egyszerűen nem mertem zavarni az orvost, és csak álltam ott kiüresedett, gondolatok nélküli fejjel.
A vénásan kapott örök altatótól Kumpi hamar elkábult, de utolsó erejével még hátranézett rám – pontosan tudta, hogy ott vagyok. Én pedig csak annyit mondtam búcsúzóul: „Itt vagyok, Kiscicám.”
Ez a kép beleégett a lelkembe, és azóta is szinte csak ezt látom, ha rá gondolok: ő hátranéz rám, a tekintete telve szeretettel, de mindeközben a kétségbeesés és a megnyugvás megmagyarázhatatlan keverékével.
És elment.

Próbáltam tartani magam, amíg kifelé mentünk, de a kocsiba beülve – a hordozóban a halott Cicámmal – már nem bírtam tovább. Könnyek között utaztunk a telkünkig, ahol a kocsival a felázott talajon behajtottunk oda, ahol a diófa áll, és körös körül nincs más, csak csend és nyugalom.
A Kutyafül kiásta a sírt, és én beletettem hős Kumpi cicám meggyötört kis testét a hideg, decemberi földbe. Erre az érzésre nincsenek szavak.
A felázott föld nem akart elengedni bennünket sem: a kocsi beragadt a sárba, és esélytelen volt, hogy aznap kiszedjük onnan. Ott maradt őrizni a hantot, bennünket pedig egy barátunk vitt haza.
Másnap 2 tűzoltóautó is kijött a telkünkre, de az egyik csak azért, hogy kihúzza a másikat. A mi kocsinkat pedig kézi erővel 6 tűzoltó mentette ki a föld fogságából.

Kumpi halála óta 2 év telt el, de nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Valahogy mindig is tudtam, hogy őt veszítem el előbb, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Makka volt a kedvenc, és nem tudtam elképzelni, hogy ő menjen el korábban. Végül tényleg Kumpi hagyott itt hamarabb, és csak akkor jöttem rá, valójában mennyire szerettem őt, amikor elveszítettem.