Eltelt az első hét! Már és még csak. :D Trygve nagy lépést tett meg, hiszen nem csak egy 2 órás utat csinált végig – mindössze negyedórás sírásrívással, a többi időt meg átaludta –, hanem behatóan tanulmányozta és feltérképezte új otthonának legkisebb zugait is, megismert bennünket, és ami talán a legfontosabb, 2 idegen, felnőtt macskával is összehaverkodott.
Nem hittük, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, pláne a fogadtatásából kiindulva, ill. az a tény, hogy anno Kumpi cicám és a Kutyafül macsekjai számára mennyire nehéz volt az együttélés, joggal tartottunk attól, hogy az új jövevény jelenléte is törést okoz bennük.
Ám Trygi rácáfolt az aggodalmainkra, és az első fél nap sokkja után igen hamar megszerettette magát a többiekkel. Mi azt feltételeztük, hogy Molly fog élen járni a barátkozásban, és a kicsi felkelti majd benne az anyai ösztönöket, és talán tejfakasztó bulit is csaphatunk, de Leo beelőzött, így ő volt az, aki megkönnyítette a pöttöm számára a beilleszkedést. Azóta is igazi apacicaként viselkedik vele.
Érdekes volt figyelni, hogyan kerültek napról-napra egymáshoz egyre közelebb, és az első találkozás okozta rémületünk után már másnap látszott, hogy kár volt annyit parázni.
Mi, emberek egyébként hajlamosak vagyunk túldimenzionálni a macskák reakcióit, és egy-egy agresszívebbnek ítélt megnyilvánulásról azonnal azt hisszük, hogy ez rossz jel, és közbe kell lépnünk, ill. elkezdünk keseregni, hogy jaj, mi lesz így. Rögtön ott termünk, és megvédjük a lepofozott felet, holott igazából hagyni kell, hogy ők macska módjára felállítsák a hierarchiát, megtanítsák egymásnak, mi, merre és meddig. Természetesen azért figyelnünk kell, nehogy sérülést okozzon egyik a másiknak.
Molly és Leo elkerekedett szemekkel figyelték a kis taknyos bolondozásait, kismacskákra jellemző darabos mozgását, ugrabugráit, és Leo a kicsi naivitása miatti bizalmaskodását is jól kezelte. Molly ez utóbbi kapcsán 1-2 napig még durcáskodott, vadul oda-odasuhintott, miközben fújt, morgott, és bűzös leheletével próbálta elrettenteni a picit, míg Leo csak behúzott karmú mancsát lendítette a magasba a miheztartás végett. Jelenleg pedig már simán hagyja, hogy a tollfülű incselkedjen vele. Az sem zavarja, hogy ez a kis szutyok az ágyról ráugrik a hátára, vagy épp mindenhova követi. Márpedig Trygi maga lett Leo árnyéka, ami nélkül ugyebár még budira sem lehet elmenni.
Szerencsére most már Mollyt sem aggasztja, hogy a „férjurán”, Leopoldon kívül egy másik cicával is osztoznia kell a téren és a mi szeretetünkön. Már nem fúj, nem morog, max. szájszagot ereget, de azt is csak ásításkor, sőt lelkesen szagolgatja a mi kis csöppünk popóját és mindenét. Egyedül csak annak nem örül, ha Trygi befúrja magát a cicijéhez, mint aki szopni akar. Olyankor egy fújással közli, hogy "ezt megszoptad kishaver, nem én vagyok az anyád!" Most ez a szopizási próbálkozás a legújabb Trygiféle bolondság, ami jópofa, mert ezek szerint pontosan tudja, elvileg kitől várhatná az anyai gondoskodást.
Számomra egyértelmű volt, hogy a játék hozta össze őket. A nagyok látták, ahogy a minimanóval idétlenkedünk, és az egyébként eléggé bolondos felnőtt kandúrunk is újra ráérzett a játék ízére. Először csak figyelte, mit művelünk Trygivel, illetve hogy ez a kis pupák mit működik közben, és aztán ő is bekapcsolódott a vidám tevékenységbe. Egyre közelebb engedte magához a kis zöldfülűt, amin még ő maga is meglepődött eleinte, és olyankor mordult vagy fújt egyet, de nem sokkal később már ő is éppen annyira elbűvölődött a gyerkőctől, mint mi.
Mert Trygve bizony csodálatos kiscica, kedves, bátor – ui. semmitől sem ijed meg –, és szerintem jó lélek lakozik benne. Nem csak a szépségével és bohóc képével ejt ámulatba, hanem az egyénisége is szeretni való, és ezt biztosan megérezték a társai is.
Persze igyekeztünk ugyanannyi figyelmet szentelni Leoéknak is, nehogy úgy érezzék, a perifériára szorultak. Éreztetnünk kellett velük, hogy itthon semmi sem változott, csak annyi történt, hogy újra eggyel többen vagyunk.
Trygve fáradhatatlan. Megszoktam, hogy Leoék szinte az egész napot átalusszák, és bármit csinálhatok mellettük. Ezzel szemben ez a pöttöm egész délelőtt pattog. Rohan a labda után, ráugrik mindenre, ami mozog, és a leghétköznapibb tárgyakban is játékot lát. Nem kell ide drága cicajáték, mert egy összesündörgetett csokipapír is megteszi. Ez a kis dinnye 2 játék között sem pihen, azt az időt is aktívan tölti, úgyhogy gazdi legyen a talpán, aki követni tudja. Magas „intelligencicára” enged következtetni, hogy egyedül is jól elvan, sokáig le tudja kötni a saját figyelmét, és ezidáig még egy percet sem sírt, hogy foglalkozzunk vele.
A hangját klasszikus, kiscicás nyávogás formájában csak akkor hallatja, ha végre lenyugszik, és ebben a punnyadtabb állapotában hozzám bújik. Felkapaszkodik az arcomhoz, szó szerint megpuszil, erőteljesen dorombol, miközben hang nélküli nyávogásra nyílik a szájacskája, körbeszaglássza még a hajamat is, majd bekucorodik a hasamhoz, és ott szundít egy kicsit. Ezután átmegy Leoékhoz a melegítő párnára, és ott folytatja a lustálkodást. Aztán egyszer csak felpattan, és kezdődik minden elölről egészen az esti nagy közös játék utáni lámpaoltásig, amikor is mintegy kikapcsolja magát, és átmegy standby-ba.
A fent említett melegítőpárnás, Mollyékhoz való első bekuckózás egyébként épp a Nemzetközi Nőnap idején, bár valószínűleg nem ennek örömére történt meg. De azért számomra ez többet ért akármilyen ajándék virágcsokornál. El is érzékenyültem, mert ez történelmi jelentőségű pillanat volt – a jég ekkor tört meg végérvényesen.
Ez a kis manó már az első este dorombolt nekem, és pont úgy kuckózott be mellénk, ahogy a nagyok, miközben mi filmet néztünk. Bár ezen az első napon Molly félelmében még a fél éjszakát a másik szobában töltötte, de másnap már mindhárman egy ágyon durmoltak addig, amíg mi tévéztünk.
Trygi rögtön az első nap kiválasztotta magának, hol tölti majd az éjszakát, és azóta is ott alszik – az ágyunk melletti díszpárnákra tett ágytakarón. Az első két napon kis időre hozzám bújt, pont úgy és pont oda, ahol Makka feküdt még 3 hónappal ezelőtt: a hasamhoz és a könyökhajlatomba. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és 2 nap után már egyedül akart aludni anélkül, hogy megtanítottam volna neki. De mindezt az ügyességet tovább fokozta azzal, hogy a 2. nap óta az egész éjszakát átalussza, és 6 óra előtt nemigen ébreszt fel.
A lakásunkban az összes szoba ajtaján macskaajtó díszeleg, bár ez nézőpont kérdése, mert igazából nem túl esztétikus így egy ajtó. Sebaj, ilyen ez, ha az ember macskásítja a lakását. Na, de vissza a lényeghez! Eleinte nyitott ajtónál aludtunk, nehogy Trygi ne tudjon éjjel kimenni a wc-re, és a kora reggeli órákban álmos szemmel, lábunk elé nem nézve, szagos kis ajándékcsomagocskába botoljunk. Trygve azonban hamar elsajátította az egyik legfontosabb tudnivalót, és harmadnap csak egyszer kellett megmutatnom neki, hogyan működnek a kisajtók. Azóta minden gond nélkül ki-be közlekedik rajtuk. Csak az alomtálca tartó fiókot nem tudja még egyedül használni, mert a bejárata túl magasan van, ezért egy almot a kedvéért kivettünk onnan.
Az étvágyával sincs baj, sőt nyilván felnőtt macskának képzeli magát, mert a kiscicáknak való szárazeledel helyett Mollyék nagy szemű tápját részesíti előnyben. A mi pöttömpalkónk eleve nem egy pehelysúlyú versenyző, és bár ez a testén nem látszik, mert annyit rohangál, hogy elvileg lefutja a megevett kalóriákat, 8 és fél hetes korára mégis elérte a 1,2 kg-ot. Hiába na, Main Coon, úgyhogy minél hamarabb el kell kezdeni megfelelni a világ legnagyobb macskafajtája titulusnak.
Bár a macsekjainknak hála, eddig sem szenvedtünk hiányt a vidámságban, de Trygve igencsak beindította az endorfintermelésünket. Sőt a reggeli kávé mellé ő a legjobb ébresztő, mert a tetejében még plusz szolgáltatásként garantáltan jókedvvel indul a nap. Ő önfeledten játszik, nincs tudatában a saját cukiságának, mi viszont annál inkább érzékeljük az aranyosságát, és vég nélkül hahotázunk. Minden porcijáka vicces, és mi rendre bele is feledkezünk a kis lényébe. Van egy spéci, csak őrá jellemző hang, amit gyakran hallat: trillázik. A nyávogásnak ezt az érdekes, egyébként a Makkáéhoz igen hasonló változatát több dolog kifejezésére is használja – jókedvű szökdelésre, üdvözlésre, a „nem akarok semmi rosszat”- jelzésére Leoék felé, vagy egyszerűen csak arra, hogy közölje, „itt vagyok”.
És igen, ő elég erőteljesen itt van! Remélem, még nagyon sokáig.
Trygi trillái és bájos egyénisége bearanyozza a napjainkat. 🙂
