A facebookon egy nagyon kedves ismerősöm egy poszt alatt eszperente nyelven kommentált, mert egy emberegyed fejszerkezete erre gerjesztette. Eme nyelvezet régóta tetszik nekem (pedig én leginkább ö-zni szoktam), de eddig - egy évekkel ezelőtti 1-2 mondatos idétlenkedést leszámítva – még nem próbáltam így beszélni.
Most azonban úgy elkapott a gépszíj, hogy az ominózus kép alatt többedmagammal elkezdtem gyártani az „e” hangokat tartalmazó sorokat. A többiek is hasonlóan vidám lelkiállapotba kerültek, és szerintem nekik is igencsak melegük lehetett a röhögéstől, ami egymás irományait olvasva tuti, hogy megállíthatatlanul tört ki belőlük is. Legalábbis feltételezem, hogy ők is jókat hahotáztak.
Bevallom, annak ellenére, hogy apám költő, én magam sosem éreztem affinitást arra - néhány kamaszkori zsengét leszámítva –, hogy magam is verseljek. Legutóbb is csak szegény Kumpi cicám elvesztése ihletett meg, de az egészen más lapra tartozik - ezt kellemetlen emlegetnem, befejezem, mert elkeseredek.
Na de vissza az „e”-nyelvhez! Ez a kedves ismerősöm a nagy felbuzdulás első napját követően, szó szerint egyik napról a másikra megalapította az „Eszperente Szervezet” elnevezésű csoportot (logónk még nincs), ami jelenleg 9 tagot számlál. Szeretettel üdvözölt bennünket a csoportban, és első feladatként versírást jelölt ki. Én ezen úgy felbuzdultam, hogy fékezhetetlenül megszállt az ihlet, és kilencünk közül elsőként lejegyeztem egy eszperente verset. Igaz, csöppet szomorkásra sikeredett, de ez mit sem számított. Miután megvoltam vele, és határtalan jókedvben leledzettem, saját zsenialitásomon fellelkesülve beordítottam a Kutyafület a szobába, hogy felolvassam neki remek versemet. Persze képtelen voltam röhögés nélkül prezentálni a nagy művet. Ő meg semmit sem értett belőle. Percek mentek el ezzel, ellehetetlenkedtem eme lejegyzett „e-textet”. Aztán nagy nehezen végre sikerült majdnem teljesen komoly képpel megosztanom vele a röhögés tárgyát. Tetszett neki. Miután rajta teszteltem a szöveg hatásosságát, átadtam a csoporttagoknak is, és örömömre ők is meg voltak vele elégedve.
Ezekután a csoport alapító atyja, aki maga is remekel ezen a nyelven, második feladatként újabb versírást javasolt, medve-témában. Azonnal kaptam a lehetőségen, és megírtam 2. eszperente hőskölteményemet.
Aztán ettől az egésztől újabb lelkesedés-hullám vett erőt rajtam, és elhatároztam, hogy ennek a nagyszerű kezdeményezésnek én bizony helyet szorítok a blogomon is. Egyelőre ezt úgy teszem, hogy itt is bemutatom első két irományomat, hátha azzal másnak is mosolyt csalok majd az arcára.
Ez később akár még ki is nőheti magát valami sokkal nagyobbá, de ezt bízzuk az eljövendő időkre.
Eszperente nyelven persze nem könnyű mekegni, de nem is lehetetlen, és egy idő után totálisan rááll az ember agya. Annyira, hogy azon kaphatjuk magunkat, hogy már mindent így próbálunk elmondani. Őrjítő! :D Remélem, a recepteket azért nem így fogom lejegyezni. :D
Akinek van kedve részt venni ebben az eszement agymenésben, az a blog emilcímére egész nyugodtan elküldheti a remekeit.
Most azonban úgy elkapott a gépszíj, hogy az ominózus kép alatt többedmagammal elkezdtem gyártani az „e” hangokat tartalmazó sorokat. A többiek is hasonlóan vidám lelkiállapotba kerültek, és szerintem nekik is igencsak melegük lehetett a röhögéstől, ami egymás irományait olvasva tuti, hogy megállíthatatlanul tört ki belőlük is. Legalábbis feltételezem, hogy ők is jókat hahotáztak.
Bevallom, annak ellenére, hogy apám költő, én magam sosem éreztem affinitást arra - néhány kamaszkori zsengét leszámítva –, hogy magam is verseljek. Legutóbb is csak szegény Kumpi cicám elvesztése ihletett meg, de az egészen más lapra tartozik - ezt kellemetlen emlegetnem, befejezem, mert elkeseredek.
Na de vissza az „e”-nyelvhez! Ez a kedves ismerősöm a nagy felbuzdulás első napját követően, szó szerint egyik napról a másikra megalapította az „Eszperente Szervezet” elnevezésű csoportot (logónk még nincs), ami jelenleg 9 tagot számlál. Szeretettel üdvözölt bennünket a csoportban, és első feladatként versírást jelölt ki. Én ezen úgy felbuzdultam, hogy fékezhetetlenül megszállt az ihlet, és kilencünk közül elsőként lejegyeztem egy eszperente verset. Igaz, csöppet szomorkásra sikeredett, de ez mit sem számított. Miután megvoltam vele, és határtalan jókedvben leledzettem, saját zsenialitásomon fellelkesülve beordítottam a Kutyafület a szobába, hogy felolvassam neki remek versemet. Persze képtelen voltam röhögés nélkül prezentálni a nagy művet. Ő meg semmit sem értett belőle. Percek mentek el ezzel, ellehetetlenkedtem eme lejegyzett „e-textet”. Aztán nagy nehezen végre sikerült majdnem teljesen komoly képpel megosztanom vele a röhögés tárgyát. Tetszett neki. Miután rajta teszteltem a szöveg hatásosságát, átadtam a csoporttagoknak is, és örömömre ők is meg voltak vele elégedve.
Ezekután a csoport alapító atyja, aki maga is remekel ezen a nyelven, második feladatként újabb versírást javasolt, medve-témában. Azonnal kaptam a lehetőségen, és megírtam 2. eszperente hőskölteményemet.
Aztán ettől az egésztől újabb lelkesedés-hullám vett erőt rajtam, és elhatároztam, hogy ennek a nagyszerű kezdeményezésnek én bizony helyet szorítok a blogomon is. Egyelőre ezt úgy teszem, hogy itt is bemutatom első két irományomat, hátha azzal másnak is mosolyt csalok majd az arcára.
Ez később akár még ki is nőheti magát valami sokkal nagyobbá, de ezt bízzuk az eljövendő időkre.
Eszperente nyelven persze nem könnyű mekegni, de nem is lehetetlen, és egy idő után totálisan rááll az ember agya. Annyira, hogy azon kaphatjuk magunkat, hogy már mindent így próbálunk elmondani. Őrjítő! :D Remélem, a recepteket azért nem így fogom lejegyezni. :D
Akinek van kedve részt venni ebben az eszement agymenésben, az a blog emilcímére egész nyugodtan elküldheti a remekeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése