Fél éve nélküled...

Túlélni mindent

Gyűlölök már túlélni mindent.
Látni a semmibe néző szemeket.
Tehetetlenül állni csak újra,
és fogni kihűlő mancsokat, kezeket.
Mint mikor élve tépnek ki belőled egy darabot,
ami te magad vagy,
Aminek hiánya bent a lelkedben
sohasem gyógyuló lyukat hagy.
És behull a lyukon lassan minden ember és állat,
ki egykor számított.
Aztán időbarátunk, a gondos szobrász,
rám vési könnyeim, miket felszárított.
Ezt is túléltem. S már csak
"... visszhangot ver a csendfalon a kifelé néma fájdalom"
De néha mégis a felszínre tör,
ami a csendfalon belül gyötör.
Mikor egy újabb kis sírt megások,
s amit nem érthetnek meg mások,
Csak akik álltak már ilyen sír fölött,
És úgy érezték, mintha rájuk hullanának
azok a rideg, fekete sárrögök...

Szigeti Ágnes