Mire a 4. nap is megvirradt, lélekben már abszolút fel voltunk vértezve a páratartalommal szemben, és rezzenéstelen képpel indultunk neki az egyik legizgalmasabbnak ígérkező látnivalóhoz, a KL Tower tévétoronyhoz. Persze a testünk a felvértezettséget még nem annyira akarta tudomásul venni, és aznap is átadta magát a vég nélküli izzadásnak. Ráadásul ezúttal a felhők is úgy döntöttek, hogy szabadságot vesznek ki Kuala Lumpur egén, és más tájakra úsznak. Így aztán verőfényes napsütést hagytak maguk mögött, ill. ránk.
A már megismert Merdeka térre mentünk (közben megint találtunk simogatni való – farok nélküli – cicát), mert úgy tudtuk, onnan indul a Hop-on hop-off buszjárata. A téblábolás közepette megismerkedtünk egy fura figurával, aki abban lelte örömét, hogy velünk lefotózkodjon, sőt leginkább a fiúkkal pózolt szívesen. Mindezt megkoronázva, még puszit is kicsikart tőlük, jobban mondva, csak ő illette csókkal a srácok izzadságtól csillogó arcát, ami sokkal inkább nedves törlőkendő általi felfrissülésre vágyott, nem pedig egy fogatlan szájból származó, üdének nyilván nem nevezhető maláj leheletre.
Az időközben Rozmárnak keresztelt barátunk hálája jeléül még valami bankkártya tartót is adományozott a srácoknak, de szerintem az ő öröme a közös, csókos fotózás miatt sokkal nagyobb volt, mint a fiúké. :D
Az ismeretlenekkel való fényképezkedésben nyilván lehet valamiféle perverz élvezet, mert a mi kedves barátunk is gyakran művel ilyesmit – ő is szó nélkül, simán beleáll mások pózolásába, aminek aztán mindig nagy röhögés a vége. Ilyen kis közjátékok tarkították hát az áthelyezett buszmegálló utáni keresgélést. Az átirányítás oka a közelgő Ramadán ünnepe, ami miatt a teret lezárták a forgalom elől, és a busz kapcsán másfelé tereltek bennünket.
Ott viszont hiába vártunk vagy fél órát, a busz csak nem jött. Szerencsére sikerült elkavarogni egy olyan buszmegállóba, ahonnan ingyenes járat indult a tévétorony irányába.
Aki még nem hallott róla, a Hop-on Hop-off egy olyan szolgáltatás, aminek keretében busszal juthatunk el az adott nagyváros különböző nevezetességeihez. Ez a lehetőség Budapesten is jelen van, csakúgy mint Párizsban, Londonban vagy Európa más fővárosaiban. A jegyet 24 vagy 48 órára lehet megváltani, ott szállunk le a buszról, ahol csak tetszik, és a kijelölt megállókban aztán újra felszállhatunk. Mi 48 órás bérletet szerettünk volna venni, ami nem olcsó, de aztán ez elmaradt, mert rájöttünk, hogy a metró/vonat sokkal kedvezőbb áron vehető igénybe, és ugyanúgy sok látnivalóhoz el lehet jutni. Persze nyilván nem mindenkinek van kedve elcaplatni az állomásig, és onnan egy kicsit többet gyalogolni az adott néznivalóhoz.
A már megismert Merdeka térre mentünk (közben megint találtunk simogatni való – farok nélküli – cicát), mert úgy tudtuk, onnan indul a Hop-on hop-off buszjárata. A téblábolás közepette megismerkedtünk egy fura figurával, aki abban lelte örömét, hogy velünk lefotózkodjon, sőt leginkább a fiúkkal pózolt szívesen. Mindezt megkoronázva, még puszit is kicsikart tőlük, jobban mondva, csak ő illette csókkal a srácok izzadságtól csillogó arcát, ami sokkal inkább nedves törlőkendő általi felfrissülésre vágyott, nem pedig egy fogatlan szájból származó, üdének nyilván nem nevezhető maláj leheletre.
Az időközben Rozmárnak keresztelt barátunk hálája jeléül még valami bankkártya tartót is adományozott a srácoknak, de szerintem az ő öröme a közös, csókos fotózás miatt sokkal nagyobb volt, mint a fiúké. :D
Az ismeretlenekkel való fényképezkedésben nyilván lehet valamiféle perverz élvezet, mert a mi kedves barátunk is gyakran művel ilyesmit – ő is szó nélkül, simán beleáll mások pózolásába, aminek aztán mindig nagy röhögés a vége. Ilyen kis közjátékok tarkították hát az áthelyezett buszmegálló utáni keresgélést. Az átirányítás oka a közelgő Ramadán ünnepe, ami miatt a teret lezárták a forgalom elől, és a busz kapcsán másfelé tereltek bennünket.
Ott viszont hiába vártunk vagy fél órát, a busz csak nem jött. Szerencsére sikerült elkavarogni egy olyan buszmegállóba, ahonnan ingyenes járat indult a tévétorony irányába.
Aki még nem hallott róla, a Hop-on Hop-off egy olyan szolgáltatás, aminek keretében busszal juthatunk el az adott nagyváros különböző nevezetességeihez. Ez a lehetőség Budapesten is jelen van, csakúgy mint Párizsban, Londonban vagy Európa más fővárosaiban. A jegyet 24 vagy 48 órára lehet megváltani, ott szállunk le a buszról, ahol csak tetszik, és a kijelölt megállókban aztán újra felszállhatunk. Mi 48 órás bérletet szerettünk volna venni, ami nem olcsó, de aztán ez elmaradt, mert rájöttünk, hogy a metró/vonat sokkal kedvezőbb áron vehető igénybe, és ugyanúgy sok látnivalóhoz el lehet jutni. Persze nyilván nem mindenkinek van kedve elcaplatni az állomásig, és onnan egy kicsit többet gyalogolni az adott néznivalóhoz.
Az ingyenes buszról aztán leszálltunk valahol, és egy kis gyaloglás után megláttuk a tévétornyot, ami a Bukit Nanas dombon található.
A Bukit Nanas Kuala Lumpur szívében, a kb. 9 hektárnyi területen elterülő Bukit Nanas Erdei Rezervátumban, azaz mai nevén a Kuala Lumpur Erdei Eco-Parkban található. Ezt a területet a város építésekor hagyták meg, tehát ez volt az egyetlen szűznek mondható, trópusi esőerdővel borított rész. Itt volt eredetileg a maláji tigris és a maláj elefánt otthona, ma viszont már csak majmok, mókusok, madarak, varánuszok, kistestű hüllők, kígyók és egyéb gerinctelen állatok lakják, de sem velük, sem Sandokánnal nem találkoztunk. A terület mérete is jelentősen lecsökkent, így aztán szinte csoda, hogy mégis találni itt több száz éves fákat, amik között sétálhat az ide látogató.
A Bukit Nanas egyébként ananászdombot jelent, és ezen a kiemelkedésen épült fel a 421 méter magas KL Tower, ami csakis a domb miatti szintkülönbségtől tűnik magasabbnak a Petronas ikertornyainál. 1991-ben kezdtek hozzá az építési munkálatokhoz, és a nyilvánosság előtt 1996-ban nyitották meg.
A Bukit Nanas Kuala Lumpur szívében, a kb. 9 hektárnyi területen elterülő Bukit Nanas Erdei Rezervátumban, azaz mai nevén a Kuala Lumpur Erdei Eco-Parkban található. Ezt a területet a város építésekor hagyták meg, tehát ez volt az egyetlen szűznek mondható, trópusi esőerdővel borított rész. Itt volt eredetileg a maláji tigris és a maláj elefánt otthona, ma viszont már csak majmok, mókusok, madarak, varánuszok, kistestű hüllők, kígyók és egyéb gerinctelen állatok lakják, de sem velük, sem Sandokánnal nem találkoztunk. A terület mérete is jelentősen lecsökkent, így aztán szinte csoda, hogy mégis találni itt több száz éves fákat, amik között sétálhat az ide látogató.
A Bukit Nanas egyébként ananászdombot jelent, és ezen a kiemelkedésen épült fel a 421 méter magas KL Tower, ami csakis a domb miatti szintkülönbségtől tűnik magasabbnak a Petronas ikertornyainál. 1991-ben kezdtek hozzá az építési munkálatokhoz, és a nyilvánosság előtt 1996-ban nyitották meg.
A tévétorony bejáratához ingyenesen egy mikrobusz visz fel, itt azonban már fizetni kell a belépésért, méghozzá elég borsos árat. A kilátóhoz liftek visznek fel, viccelődő liftkezelőkkel fűszerezve a magasba vezető utat, és csakúgy mint a bejáratnál, itt is lehetőség van arra, hogy lefotózzanak bennünket direkt idétlen vagy éppen decens pózban. Az elkészült fotót aztán a kilépéskor szintén drága pénzért megvásárolhatjuk.
A főbejárati szinten imahely és éttermek vannak; a bejárathoz képest 276 m magasan található a fedett kilátóhely, ahol ajándékboltok, újabb fotózkodási lehetőség és egyéb érdekességek várják a közönséget; megint feljebb pedig a lényeg, ahol a hajunkat az arcunkba fújja a szél, és beleszagolhatunk Kuala Lumpur magaslati levegőjébe, ill. ahol egy üvegezett oldalú és aljú kilátóplatform… majdnem azt írtam, hogy kissé benyúlik a terület fölé, de nem, mert csak a torony síkjáig ér.
Még mielőtt próbára tettük volna a bátorságunkat, letekintettünk a városra, és természetesen az ilyenkor szokásos fotók sem maradhattak el. Még a hotelunkat is felfedeztük a távolban, nem beszélve a még messzebb látható, a Batu-barlangoknak otthont adó hegyről, ami előtt Murugán isten hatalmas szobra őrködik. Az üvegezett betontornyok sokasága innen fentről érdekesnek látszott, de még így is érzékelhető volt némelyik épület monumentalitása.
A kilátó előtt szerencsére nem állt kígyózó sor, ezért nem is kellett túl sokat várni, hogy a cipőinket levéve mi is bemerészkedhessünk az üvegdobozba. Itt megint elkapott a nosztalgia, ui. 19 éve az 553 m magas torontói CN Tower üvegpadlóján álltam ugyanígy, de az kevésbé volt izgi, mert azt a padlót sokkal kisebbre méretezték. Itt azonban teljesen átlátszó volt körben az egész. Láttunk olyan turistát, aki rá se mert lépni, nemhogy kiállni a legvégére. Nekünk ez nem okozott gondot, eszünkbe sem jutott, hogy leszakadhat alattunk, úgyhogy gyorsan-frissen és ilyen-olyan pózokban belemosolyogtunk a kamerába, hogy a fényképezésre kijelölt dolgozó megörökítse, milyen bátrak is vagyunk. Bár ezeket a fotókat mi is megvásároltuk kilépéskor, de tiszta szerencse, hogy a fotóst meg lehet rá kérni, hogy a saját gépünkkel is készítsen képeket. Így, akinek nincs kedve költeni rá, annak lehet ingyen sajátja is, ami persze nem biztos, hogy éppen olyan jóra sikerül, mint a megvásárolt fotók. Nekünk se volt kedvünk ilyesmire költeni, de azért megvettük. :D
A főbejárati szinten imahely és éttermek vannak; a bejárathoz képest 276 m magasan található a fedett kilátóhely, ahol ajándékboltok, újabb fotózkodási lehetőség és egyéb érdekességek várják a közönséget; megint feljebb pedig a lényeg, ahol a hajunkat az arcunkba fújja a szél, és beleszagolhatunk Kuala Lumpur magaslati levegőjébe, ill. ahol egy üvegezett oldalú és aljú kilátóplatform… majdnem azt írtam, hogy kissé benyúlik a terület fölé, de nem, mert csak a torony síkjáig ér.
Még mielőtt próbára tettük volna a bátorságunkat, letekintettünk a városra, és természetesen az ilyenkor szokásos fotók sem maradhattak el. Még a hotelunkat is felfedeztük a távolban, nem beszélve a még messzebb látható, a Batu-barlangoknak otthont adó hegyről, ami előtt Murugán isten hatalmas szobra őrködik. Az üvegezett betontornyok sokasága innen fentről érdekesnek látszott, de még így is érzékelhető volt némelyik épület monumentalitása.
A kilátó előtt szerencsére nem állt kígyózó sor, ezért nem is kellett túl sokat várni, hogy a cipőinket levéve mi is bemerészkedhessünk az üvegdobozba. Itt megint elkapott a nosztalgia, ui. 19 éve az 553 m magas torontói CN Tower üvegpadlóján álltam ugyanígy, de az kevésbé volt izgi, mert azt a padlót sokkal kisebbre méretezték. Itt azonban teljesen átlátszó volt körben az egész. Láttunk olyan turistát, aki rá se mert lépni, nemhogy kiállni a legvégére. Nekünk ez nem okozott gondot, eszünkbe sem jutott, hogy leszakadhat alattunk, úgyhogy gyorsan-frissen és ilyen-olyan pózokban belemosolyogtunk a kamerába, hogy a fényképezésre kijelölt dolgozó megörökítse, milyen bátrak is vagyunk. Bár ezeket a fotókat mi is megvásároltuk kilépéskor, de tiszta szerencse, hogy a fotóst meg lehet rá kérni, hogy a saját gépünkkel is készítsen képeket. Így, akinek nincs kedve költeni rá, annak lehet ingyen sajátja is, ami persze nem biztos, hogy éppen olyan jóra sikerül, mint a megvásárolt fotók. Nekünk se volt kedvünk ilyesmire költeni, de azért megvettük. :D
 |
| a távolban a Batu-barlangok mészkőhegye |
 |
| a Berjaya Times Square pláza vörösesbarna épülete |
A madártávlati szemlélődés után mi ketten már nagyon szomjaztunk egy jó kávéra, de helyette sajnos életünk legrosszabbjába sikerült belekóstolni a kilátó egyik elegánsnak titulált éttermében. Nem kétlem amúgy, hogy a főztjük finom, de hogy a kávéjuk kritikán aluli, és ehhez képest túl drága is, az biztos. Az ezen való nevetgéléssel vegyes bosszankodás, valamint a fancsali képünk lefényképezése után megint szétváltak útjaink, és mi a Kutyafüllel előbb gyalog, majd utána egy éppen arra közlekedő busszal visszabumliztunk a hotelhoz. A barátaink valószínűleg ismét a Petronast vették célba, hiszen előző nap az eső lehetetlenné tette, hogy kivilágítva is láthassák a tornyokat.
A Central Market és a mellette futó Kasturi Walk sétálóutca már biztos pontot jelentett számunkra, szinte már otthon éreztük itt magunkat. Ez utóbbi két nagyszerű helyet is fel tud mutatni – a Juiceee nevű talponállós büfét, ahol irgalmatlanul finom, frissen turmixolt gyümölcsökből/zöldségekből, 100%-os gyümölcslevekből jéggel dúsított, cukormentes üdítőket lehet kapni, ill. egy indiai éttermet, ahová innentől kezdve minden nap visszajártunk.
Azt hiszem, mindannyian elmondhatjuk, hogy a Juiceee-nál vásárolt gyümölcslevekhez hasonlót még sosem ittunk. Örömmel vállalnám, hogy a cég reklámarca legyek, hátha így minden nap ihatnék a tumixaikból. :D Részemről itt is utolért a nosztalgia, mert a mangó hogy, hogy nem, megint csak a kanadai ezzel kapcsolatos élményeket hozta felszínre. Bár Kanada nagyon nem trópusi ország, de a mangó ott is hihetetlenül finom volt, míg az itthon vásároltat konkrétan utálom. Malajziában azonban ez a gyümölcs szinte úton-útfélen megtalálható. Sajnos a Juiceee-ról ez már nem mondható el, mert ilyen büfét emlékeim szerint a piacon kívül csak a Berjaya Times Square plázában láttunk. Úgy sejtem, más bevásárlóközpontokban is fellelhető, de csak úgy az utcán nem. Persze ezekhez hasonlatos, jeges gyümölcsleveket a vonatállomáshoz vezető felüljárókban és az utcákon is árulnak, akárcsak szeletelt gyümölcsöket.
Juiceee-féle lötyikéket majd' minden nap ittunk, sőt ezt szinte jutalomnak éreztük az egész napos sétafikák után vagy éppen két program között.
Most is éppen két látnivaló között voltunk, bár a Central Marketen való barangolást nem éppen nevezném igazi látványosságnak. Belőlünk azonban aznap délutánra totál kifogyott a kalandvágy, és inkább a lagymatag, piaci nézgélődés mellett maradunk. Kései ebéd gyanánt én közben sárkánygyümölcsöt és jackfruitot ettem. Ezeket itt láttam és kóstoltam életemben először. A sárkánygyümölcs ízre szerintem nem valami érdekes, de a leginkább a sárgadinnyére emlékeztető ízű jackfruit, azaz a jákafa gyümölcse azonnal a kedvencem lett. Jellegzetes illata van, de messze nem olyan zavaró, mint igen büdös társának, a Malajzia nemzeti gyümölcsének számító, hatalmas méretű duriánnak. Ez ui. annyira szagos, hogy ki van tiltva a zárt helyekről, így a repterekről, a tömegközlekedési eszközökről és a hotelokból is. Mégis egy alkalommal valaki olyan kedves volt, hogy felcsempészett a hotelszobába egyet, és éjszakai ébresztőnek használta. Mi legalábbis felébredtünk a bűzére. A rossz élmények ellenére úgy éreztük, csokiban finom lehet – állítólag ízre jó –, ám amikor a magunknak vásárolt csokis dobozt felpattintottuk, és megcsapott az a szag, rögtön túladtunk rajta, eltitkolva Anyáék előtt ama tényt, hogy ettől valójában felfordul az ember gyomra. Utólag elárultuk nekik a jótékonykodásunk okát, de ők mégis vígan megeszegették, mert nem tapasztalták meg a friss gyümölcs „illatát”. Csokitöltelék formájában számukra élvezhető volt.
Na de vissza a piacra! Mi nem igazán vagyunk oda a turistáknak szánt csecsebecsékért, vagy durvább jelzővel élve, a kínai bóvliért, így aztán nem értékeltük sokra a Petronas-tornyokat mintázó ilyen-olyan miniajándékokat, vagy éppen a tornyokról készült fotóval/szitanyomattal díszített bögréket és egyebeket. Persze pont az ilyesmiket áruló üzletekből volt a legtöbb, ami nem is csoda, hiszen az emberek nagy része éppen erre vevő. Mi másra vágytunk. Az igazi maláj népművészet remekeit azonban nem könnyű fellelni, és ha sikerül, akkor az adott dísztárgy vagy túl nehéz vagy túl nagy vagy őrült drága, vagy mindhárom egyszerre. Úgyhogy nem volt egyszerű olyat találni, ami tetszik, megfizethető és még bele is fér a bőröndbe.
Bár nem ezen a napon vettük, de sikerült találni kézzel festett képeket, amik közül mi természetesen olyat választottunk, amik macskákat ábrázolnak. Direkt jó, hogy a festményeken lévő cirkányok összebújva alszanak – és teszik ezt 3 különböző pózban –, mert így végre rátaláltam a hálószobánkban az ágy fölé akasztható, régóta keresett dísztárgyakra. :) Még egy kis kínai, porcelán szerencsemacskát is vettünk, ami errefelé nagy divat, bár kétség kívül ezek is túl színesek a mi ízlésünknek. Igyekeztem kevésbé cirkalmasat választani.
De nem csak magunknak, hanem az egész családnak és más barátaink számára is itt szereztük be az ajándékokat. Egyébként a piac emeletén számos ruha- és anyagboltot is láttunk, amik között biztosan találtam volna szép ruhadarabokat, főleg úgy, ha kezemben lett volna a lottó 5-ös. :D
Miután kifigyeltük mit, hol lehet kapni, felfedeztünk egy szimpatikusnak látszó indiai éttermet, a Restoran' Yusoof Dan Zakhir-t, és innetől kezdve ez lett a törzshelyünk. Hm, jó vicc, törzshely, ami mindössze 3 nap itt evését jelentette! :D Ráadásul mindháromszor naant tandoori csirkével. Tudom-tudom, bűn nem megkóstolni más ételt is, pláne Ázsiában, főleg egy indiai étteremben, de mi annyira, de annyira imádjuk az indiai lepénykenyeret, hogy a sok mászkálás után semmi másra nem vágytunk, csak erre. Ettünk lila hagymásat, fokhagymásat, sajtosat (mondjuk a lapka sajt használata picit fura volt), és hozzá mangólevet ittunk, vagy éppen Juiceee-féle egyéb üdítőt.
Annyi sok gyaloglás után olyan jól tud esni a meleg étel, meg tudja nyugtatni a rohanástól elszokott embert. Bár bírjuk a feszített tempót, de tőlünk mégis idegen, szeretünk nyugisan szemlélődni a kirándulások alkalmával is, és ahogy már írtam, szívesen megpihenünk kávézókban, kisebb éttermekben. A nyugit most csak Yusoof étterme biztosította, ezen a helyen le tudtunk engedni, és itt tudtunk igazán örülni annak, hogy eljutottunk a világ másik felére. Itt dolgoztuk fel a napi látnivalók okozta infóáradatot. Az étteremben ülve nyugodtan figyelhettük az embereket, akik között malájok, indiaiak, kínaiak, ill. nagyon kevés európai és más nemzetiségű turista taposta az utcaköveket.
Na de vissza a piacra! Mi nem igazán vagyunk oda a turistáknak szánt csecsebecsékért, vagy durvább jelzővel élve, a kínai bóvliért, így aztán nem értékeltük sokra a Petronas-tornyokat mintázó ilyen-olyan miniajándékokat, vagy éppen a tornyokról készült fotóval/szitanyomattal díszített bögréket és egyebeket. Persze pont az ilyesmiket áruló üzletekből volt a legtöbb, ami nem is csoda, hiszen az emberek nagy része éppen erre vevő. Mi másra vágytunk. Az igazi maláj népművészet remekeit azonban nem könnyű fellelni, és ha sikerül, akkor az adott dísztárgy vagy túl nehéz vagy túl nagy vagy őrült drága, vagy mindhárom egyszerre. Úgyhogy nem volt egyszerű olyat találni, ami tetszik, megfizethető és még bele is fér a bőröndbe.
Bár nem ezen a napon vettük, de sikerült találni kézzel festett képeket, amik közül mi természetesen olyat választottunk, amik macskákat ábrázolnak. Direkt jó, hogy a festményeken lévő cirkányok összebújva alszanak – és teszik ezt 3 különböző pózban –, mert így végre rátaláltam a hálószobánkban az ágy fölé akasztható, régóta keresett dísztárgyakra. :) Még egy kis kínai, porcelán szerencsemacskát is vettünk, ami errefelé nagy divat, bár kétség kívül ezek is túl színesek a mi ízlésünknek. Igyekeztem kevésbé cirkalmasat választani.
De nem csak magunknak, hanem az egész családnak és más barátaink számára is itt szereztük be az ajándékokat. Egyébként a piac emeletén számos ruha- és anyagboltot is láttunk, amik között biztosan találtam volna szép ruhadarabokat, főleg úgy, ha kezemben lett volna a lottó 5-ös. :D
Miután kifigyeltük mit, hol lehet kapni, felfedeztünk egy szimpatikusnak látszó indiai éttermet, a Restoran' Yusoof Dan Zakhir-t, és innetől kezdve ez lett a törzshelyünk. Hm, jó vicc, törzshely, ami mindössze 3 nap itt evését jelentette! :D Ráadásul mindháromszor naant tandoori csirkével. Tudom-tudom, bűn nem megkóstolni más ételt is, pláne Ázsiában, főleg egy indiai étteremben, de mi annyira, de annyira imádjuk az indiai lepénykenyeret, hogy a sok mászkálás után semmi másra nem vágytunk, csak erre. Ettünk lila hagymásat, fokhagymásat, sajtosat (mondjuk a lapka sajt használata picit fura volt), és hozzá mangólevet ittunk, vagy éppen Juiceee-féle egyéb üdítőt.
Annyi sok gyaloglás után olyan jól tud esni a meleg étel, meg tudja nyugtatni a rohanástól elszokott embert. Bár bírjuk a feszített tempót, de tőlünk mégis idegen, szeretünk nyugisan szemlélődni a kirándulások alkalmával is, és ahogy már írtam, szívesen megpihenünk kávézókban, kisebb éttermekben. A nyugit most csak Yusoof étterme biztosította, ezen a helyen le tudtunk engedni, és itt tudtunk igazán örülni annak, hogy eljutottunk a világ másik felére. Itt dolgoztuk fel a napi látnivalók okozta infóáradatot. Az étteremben ülve nyugodtan figyelhettük az embereket, akik között malájok, indiaiak, kínaiak, ill. nagyon kevés európai és más nemzetiségű turista taposta az utcaköveket.
 |
| a Central Market és a Kasturi Walk a hotel ablakából |
A finom vacsora után végre megfürödhettünk, ami a saját izzadságunkban való egész napos fürdés után kimondottan jól eső érzés volt. Az alvás sajnos itt sosem volt elég pihentető, tekintve, hogy a hotel egy igen forgalmas csomópont közepén állt.