Olyan ünnepi fogást szerettem volna, ami az osztrák menü-elgondolásomhoz abszolút illeszkedik, és még jóízűen meg is esszük. Ebből a vágyból az ünnepi és az osztrák jelző teljesült is, hogy az egyéb, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkről ne is beszéljek, de a jóízű lakmározás bizony elmaradt.
Történt ui., hogy apukám, aki nagy hússzakértő (is), kérés nélkül ajánlkozott, és megvette helyettem a drága marhafelsált. Mivel ebből a húsfajtából még sosem készítettem ételt, ezért különösen örültem, hogy Ápá választotta ki a hentesnél. Másnap nagy izgalommal fogtam hozzá az eredeti recepthez. Azt azért sejtettem, hogy az étel egyes elemei nem lesznek a kedvenceim, de hogy végül az egész fogás a szemétben landoljon, az kb. csak rémálmaimban merülhetett fel szörnyűséges opcióként.
Tény, hogy a vörös káposzta nem túl kellemes gyerekkori emlékeket idéz fel bennem, de úgy gondoltam, az eltelt rengeteg esztendő jó hatással volt az ízlésemre eme zöldséget illetően is. Tévedtem, és hiába figyelt benne füge is (amivel jelenleg sem ápolok túl jó barátságot), így aztán fanyalogva toltam el magamtól. A Kutyinyek dettó. A burgonyasali volt a következő csalódás. Bár az ecetes ízeket kimondottan utálom, úgy gondoltam ezzel a salátával mégis teszek egy próbát, mert a többi hozzávaló nem váltott ki belőlem ellenérzést. Szándékosan jóval kevesebb ecetet tettem bele, mégsem tetszett a végeredmény, ami a folyadékmennyiség jelentős leredukálása ellenére is tocsogott a lében. Gondoltam, majd a Kutya örömmel megeszi, de neki se jött be. Kuka!
A kellemetlen élményszériát sajnos az étel 3. eleme sem szakította meg. A mártás íze szintén nem nekünk való volt. Úgyhogy ezzel a paradicsompürével és marhahúslevessel készült vörösboros mártással is csak az időt, az energiát és a pénzt pazaroltam.
De ezután jött csak az igazi fekete leves! A marhahústól egy picit tartottam, mert nem volt gyakorlati tapasztalatom a készítése kapcsán, viszont újabban előszeretettel rendeltem több alkalommal is a kedvenc éttermünkben, ui. az első kóstolásnak hála igencsak megkedveltem. Úgy gondoltam hát, hogy ízleni fog akkor is, ha én készítem. Tudtam, hogy alacsonyabb hőfokon és rövidebb ideig kell sütni, mint pl. a sertéshúst, nehogy kiszáradjon. Így is tettem, de a gyönyörű színhús megmakacsolta magát, és az általam utált médium állapotnál egy csöppet tovább sütve meg már rágós lett. Tulajdonképpen egyikünk sem bírt 3 falatnál többet enni belőle, és miután a rágóizmaink kipihenték magukat, az energia ezek után a jó pár percig tartó dühöngésre fordítódott.
Gyűlölök ételt kidobni, nem is szokott velem előfordulni ilyesmi, erre most az egész kaja a kukában kötött ki. Ráadásul ez bizony drága szemét lett!
Persze a valamire való háziasszonyt úgysem hagyja nyugodni a veszteség – megcsinálja úgy, hogy az étel tényleg jó legyen. :) Bíztam benne, hogy én is amolyan valamire való háziasszony vagyok, és másnap újráztam. Ezúttal persze miből másból, mint csirkemellből, aminek vajmi kevés köze van az osztrák típusú ételekhez, de legalább tuti nem rontom el. Persze az újrázás marhából lett volna az igazi, és az örömöm is akkor lett volna teljes, de nem mertem kísérletezni a megmaradt, kevéske hússal.
A tölteléket megvariáltam, a mártást elhagytam, mert fölöslegesnek és ízében hozzá nem illőnek ítéltem. A krumplisalátát még inkább a saját szám íze szerint alakítottam, a maradék, még feldolgozatlan vörös káposztát pedig tényleg csak bónuszként készítettem el újra. Eredmény: a husi kimondottan finom lett, a krumplisali is ízlett, a káposztát pedig eljótékonykodtam. :D
Történt ui., hogy apukám, aki nagy hússzakértő (is), kérés nélkül ajánlkozott, és megvette helyettem a drága marhafelsált. Mivel ebből a húsfajtából még sosem készítettem ételt, ezért különösen örültem, hogy Ápá választotta ki a hentesnél. Másnap nagy izgalommal fogtam hozzá az eredeti recepthez. Azt azért sejtettem, hogy az étel egyes elemei nem lesznek a kedvenceim, de hogy végül az egész fogás a szemétben landoljon, az kb. csak rémálmaimban merülhetett fel szörnyűséges opcióként.
Tény, hogy a vörös káposzta nem túl kellemes gyerekkori emlékeket idéz fel bennem, de úgy gondoltam, az eltelt rengeteg esztendő jó hatással volt az ízlésemre eme zöldséget illetően is. Tévedtem, és hiába figyelt benne füge is (amivel jelenleg sem ápolok túl jó barátságot), így aztán fanyalogva toltam el magamtól. A Kutyinyek dettó. A burgonyasali volt a következő csalódás. Bár az ecetes ízeket kimondottan utálom, úgy gondoltam ezzel a salátával mégis teszek egy próbát, mert a többi hozzávaló nem váltott ki belőlem ellenérzést. Szándékosan jóval kevesebb ecetet tettem bele, mégsem tetszett a végeredmény, ami a folyadékmennyiség jelentős leredukálása ellenére is tocsogott a lében. Gondoltam, majd a Kutya örömmel megeszi, de neki se jött be. Kuka!
A kellemetlen élményszériát sajnos az étel 3. eleme sem szakította meg. A mártás íze szintén nem nekünk való volt. Úgyhogy ezzel a paradicsompürével és marhahúslevessel készült vörösboros mártással is csak az időt, az energiát és a pénzt pazaroltam.
De ezután jött csak az igazi fekete leves! A marhahústól egy picit tartottam, mert nem volt gyakorlati tapasztalatom a készítése kapcsán, viszont újabban előszeretettel rendeltem több alkalommal is a kedvenc éttermünkben, ui. az első kóstolásnak hála igencsak megkedveltem. Úgy gondoltam hát, hogy ízleni fog akkor is, ha én készítem. Tudtam, hogy alacsonyabb hőfokon és rövidebb ideig kell sütni, mint pl. a sertéshúst, nehogy kiszáradjon. Így is tettem, de a gyönyörű színhús megmakacsolta magát, és az általam utált médium állapotnál egy csöppet tovább sütve meg már rágós lett. Tulajdonképpen egyikünk sem bírt 3 falatnál többet enni belőle, és miután a rágóizmaink kipihenték magukat, az energia ezek után a jó pár percig tartó dühöngésre fordítódott.
Gyűlölök ételt kidobni, nem is szokott velem előfordulni ilyesmi, erre most az egész kaja a kukában kötött ki. Ráadásul ez bizony drága szemét lett!
Persze a valamire való háziasszonyt úgysem hagyja nyugodni a veszteség – megcsinálja úgy, hogy az étel tényleg jó legyen. :) Bíztam benne, hogy én is amolyan valamire való háziasszony vagyok, és másnap újráztam. Ezúttal persze miből másból, mint csirkemellből, aminek vajmi kevés köze van az osztrák típusú ételekhez, de legalább tuti nem rontom el. Persze az újrázás marhából lett volna az igazi, és az örömöm is akkor lett volna teljes, de nem mertem kísérletezni a megmaradt, kevéske hússal.
A tölteléket megvariáltam, a mártást elhagytam, mert fölöslegesnek és ízében hozzá nem illőnek ítéltem. A krumplisalátát még inkább a saját szám íze szerint alakítottam, a maradék, még feldolgozatlan vörös káposztát pedig tényleg csak bónuszként készítettem el újra. Eredmény: a husi kimondottan finom lett, a krumplisali is ízlett, a káposztát pedig eljótékonykodtam. :D
Húsroládokhoz:
2 egész (kb. 80 dkg) csirkemellfilé
6 dkg pörkölt, durvára darált dióbél
10 dkg mustár
4 dkg zöld pesztó
2 rozmaringágacska
20 szelet pácolt, füstölt császárszalonna
Burgonyasalátához:
80 dkg krumpli
1 fej lila hagyma
4 ek. aprított metélőhagyma
60 ml hidegen sajtolt napraforgóolaj
60 ml húsleves
1 ek. 10%-os ecet
1 ek. porcukor
őrölt fekete bors
só
Fügés káposztához:
35 dkg (½ befőttesüveg) konyhakész vörös káposzta
5 dkg szárított füge
1 kis fej vöröshagyma
2 dkg vaj
1 dl víz
elkészítés:
- A káposztához a megtisztított, félbevágott hagymát felszeleteljük, és a a felforrósított vajon megdinszteljük. Rátesszük a fügét, a káposztát, összeforgatjuk, felöntjük a vízzel, és lefedve, kb. 10 percig pároljuk. Fedő nélkül főzzük tovább, amíg a levét teljesen el nem fövi, majd lefedve melegen tartjuk.
- A húshoz a megmosott rozmaringágakat leszárítjuk, lecsipkedjük a leveleit és finomra aprítjuk. A mustárt alaposan elkeverjük a pesztóval, a rozmaringgal, a borssal, a dióval.
- A fél mellfiléket a betöltésre szánt oldalukon, két ív folpack között kiklopfoljuk. 2 hússzeletet kissé egymásra fektetve összeklopfolunk (így kb. 2 nagy tenyérnyi nagyságú hússzeletet kapunk), a felületét megkenjük a diós, pesztós mustárral, és felgöngyöljük. Sóval, borssal fűszerezzük, körbetekerjük 10 szelet szalonnával úgy, hogy a végeit is beburkoljuk, majd alufóliába csomagoljuk. Így járunk el a többi hússal is.
- A hústekercseket serpenyőben, felhevített olajon 5 perc alatt minden oldalukon elősütjük, majd alufólia nélkül tepsibe tesszük, és előmelegített sütőben 200°C-on kb. 30 perc alatt megsütjük.
- A krumplisalátához az olajat elkeverjük az ecettel, a húslevessel, hozzáadjuk a felaprított lila hagymát, a snidlinget, majd sóval, borssal, cukorral ízesítjük.
- A meghámozott, még meleg, héjában főtt krumplit a kezünkkel szétnyomjuk, és az olajos léhez forgatjuk.
- A megsült húsokat 5 percig pihentetjük, majd felszeleteljük, és a meleg krumplisalátával, valamint a káposztával együtt tálaljuk.
A recept a Kifőztük gasztromagazin decemberi számában is megjelent.
Hű, a mindenit! :) Ez az étel bizony nagy kedvenc lenne nálam lilakáposztástól, mindenestől. :D Sajnálom, hogy meg kellett válni az eredeti recept alapján készült adagtól. Hát hiába... Úgy a klassz, ha az ember a saját ízlése szerint alakítja, mert így jóízűen meg is falatozhatja. Egy kis bónusz káposztát nyugodtan jótékonykodhatsz erre is. :D ;)
VálaszTörlésÓ, de jó, úgy örülök, hogy tetszik! :) Bárcsak jól sikerült volna marhahúsból is! De csirkemellből is nagyon finom, úgyhogy amíg nem fejlesztem ki az ügyességet a fent említett húsfajta kapcsán is, addig az utóbbi húsféléből készült roládból küldök kóstolót. Egyértelmű, hogy nem marad el mellőle a káposzta sem. ;)
Törlés