Nagyon kedves vendégek jöttek hozzánk a kettővel ezelőtti hétvégén. Régen találkoztunk utoljára, pedig nem egyszer szóba került, hogy jó lenne összehozni már egy közös napot; ha máskor nem, hát valamelyik ünnep kapcsán. Ez eddig sajnos nem jött össze, pedig ők mindketten olyan emberek, akikkel nem hogy ritkán, de nagyon sűrűn jó lenne együtt lenni.
Egyikük olyan közel áll hozzám, mintha az unokatesóm lenne - szoktunk is ezzel poénkodni, és így szólítjuk egymást, holott semmiféle vérségi kapcsolat nincs köztünk. Elvileg 18 éves korunk óta ismerjük egymást, de hosszú éveken át nem tartottuk a kapcsolatot, míg nem az internetnek hála pár éve egymásra találtunk, és őrült levelezésbe kezdtünk. Hihetetlenül izgalmas volt olvasni az irományait, csak úgy ittam magamba a sorait. Egyfolytában hahotáztam, annyira szellemes stílusban fogalmazott. Ő pont így volt az én leveleimmel.
A feleségével még csak egyszer találkoztunk, de a Kutyánszkival mindketten azonnal megkedveltük őt, mert nagyon kedves egyéniség, szelíd, vidám és helyén van a szíve. :) Az „Unokatesómmal” annyira szeretik egymást, hogy öröm nézni, és mindig kitalálnak valami bolondságot, amit rendszerint fotók formájában mutogatnak az egyik jól ismert közösségi oldalon. De hát dinnyék mindketten – szerencsére! :D
Van egy nagyon cuki szokásuk – akárhova is mennek kirándulni, mindig küldenek nekünk képeslapot, és így ők az egyetlenek, akiktől annak ellenére, hogy az internet világában élünk, mégis régi stílusban kapunk hírt.
Most végre volt egy kis idejük meglátogatni minket, és mivel levélben eddig kb. 10-szer zengtek ódákat a főzési tudományomról, amit eddig csak fotókon láttak – kivétel az „Unokatesóm”, aki egyszer kóstolta is a főztömet –, úgy éreztem, az a minimum, hogy ebédre hívom őket. Ez némi gondolkodást jelentett kaja-ügyben, mert egyikük sem eszik húst, illetve le is lettem tiltva a nagy traktáról. A klasszikus hármas – leves, főétel, desszert – felállást megkurtítottam két fogásra, mert nem akartam, hogy már az elején annyira jóllakjanak, hogy utána ne tudjanak megbirkózni a többi fogással, pláne, hogy ebéd után egy kis sétát terveztünk a városban. Nem lett volna okos dolog, ha degeszre etetem őket.
Végül ezért a kis szerény ebédért is olyan nagy dicséretet kaptam, hogy lehet, nem is merek majd legközelebb valóban kitenni magamért. :D
A főétel, a lecsós-sajtos krumpli kipróbált és jól bevált étel nálam, mi nagyon szeretjük, igaz kolbásszal, de a vendégeinknek szigorúan anélkül készítettem. Anno egytálételnek lett kitalálva, lévén kolbászos, de köretként is ehetjük. Éppen ezért rántott hús helyett most sajtos-túrós puffancsot kaptak hozzá. Mindkettő telitalálat volt, nagyon ízlett nekik, és megnyugtattak, hogy nem csak fotóról látszik finomnak az, amit sütök-főzök. Hálából elcsomagoltam nekik a maradékot, amit elmondásuk szerint már a hazafelé vezető úton majdnem teljesen bepusziltak. :)
A süti kapcsán két variáción gondolkodtam: vagy linzertortát sütök, ami mindig sikerül és tuti nyerő, vagy piskótát cukrászkrémmel, amibe most szerelmes vagyok. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, mert Anya szívsütijei után maradt még csokoládés cukrászkrémem. A mennyiséget szaporítandó, főztem még egy fél adagot, így kétféle krémmel tölthettem meg a tésztát. Utólag örömmel tapasztaltam, hogy nyugodtan süthettem volna nagy tortát is. :)
Egyikük olyan közel áll hozzám, mintha az unokatesóm lenne - szoktunk is ezzel poénkodni, és így szólítjuk egymást, holott semmiféle vérségi kapcsolat nincs köztünk. Elvileg 18 éves korunk óta ismerjük egymást, de hosszú éveken át nem tartottuk a kapcsolatot, míg nem az internetnek hála pár éve egymásra találtunk, és őrült levelezésbe kezdtünk. Hihetetlenül izgalmas volt olvasni az irományait, csak úgy ittam magamba a sorait. Egyfolytában hahotáztam, annyira szellemes stílusban fogalmazott. Ő pont így volt az én leveleimmel.
A feleségével még csak egyszer találkoztunk, de a Kutyánszkival mindketten azonnal megkedveltük őt, mert nagyon kedves egyéniség, szelíd, vidám és helyén van a szíve. :) Az „Unokatesómmal” annyira szeretik egymást, hogy öröm nézni, és mindig kitalálnak valami bolondságot, amit rendszerint fotók formájában mutogatnak az egyik jól ismert közösségi oldalon. De hát dinnyék mindketten – szerencsére! :D
Van egy nagyon cuki szokásuk – akárhova is mennek kirándulni, mindig küldenek nekünk képeslapot, és így ők az egyetlenek, akiktől annak ellenére, hogy az internet világában élünk, mégis régi stílusban kapunk hírt.
Most végre volt egy kis idejük meglátogatni minket, és mivel levélben eddig kb. 10-szer zengtek ódákat a főzési tudományomról, amit eddig csak fotókon láttak – kivétel az „Unokatesóm”, aki egyszer kóstolta is a főztömet –, úgy éreztem, az a minimum, hogy ebédre hívom őket. Ez némi gondolkodást jelentett kaja-ügyben, mert egyikük sem eszik húst, illetve le is lettem tiltva a nagy traktáról. A klasszikus hármas – leves, főétel, desszert – felállást megkurtítottam két fogásra, mert nem akartam, hogy már az elején annyira jóllakjanak, hogy utána ne tudjanak megbirkózni a többi fogással, pláne, hogy ebéd után egy kis sétát terveztünk a városban. Nem lett volna okos dolog, ha degeszre etetem őket.
Végül ezért a kis szerény ebédért is olyan nagy dicséretet kaptam, hogy lehet, nem is merek majd legközelebb valóban kitenni magamért. :D
A főétel, a lecsós-sajtos krumpli kipróbált és jól bevált étel nálam, mi nagyon szeretjük, igaz kolbásszal, de a vendégeinknek szigorúan anélkül készítettem. Anno egytálételnek lett kitalálva, lévén kolbászos, de köretként is ehetjük. Éppen ezért rántott hús helyett most sajtos-túrós puffancsot kaptak hozzá. Mindkettő telitalálat volt, nagyon ízlett nekik, és megnyugtattak, hogy nem csak fotóról látszik finomnak az, amit sütök-főzök. Hálából elcsomagoltam nekik a maradékot, amit elmondásuk szerint már a hazafelé vezető úton majdnem teljesen bepusziltak. :)
A süti kapcsán két variáción gondolkodtam: vagy linzertortát sütök, ami mindig sikerül és tuti nyerő, vagy piskótát cukrászkrémmel, amibe most szerelmes vagyok. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, mert Anya szívsütijei után maradt még csokoládés cukrászkrémem. A mennyiséget szaporítandó, főztem még egy fél adagot, így kétféle krémmel tölthettem meg a tésztát. Utólag örömmel tapasztaltam, hogy nyugodtan süthettem volna nagy tortát is. :)
Hozzávalók 16 cm átmérőjű tortaformához:
Tésztához:
4 tojásfehérje
1 tojássárgája
8 dkg porcukor
8,5 dkg liszt
1 mk. sütőpor
vaj és liszt a formához
Krémhez:
egy adag cukrászkrém
3 dkg étcsokoládé
2 dkg aranymazsola
Tetejére:
2 dl tejszín
1 púpozott ek. porcukor
2 dkg mandulaforgács
5 dkg étcsokoládé
elkészítés:
- A tésztához az egész tojást szétválasztjuk, a sárgáját 2 dkg cukorral fehéredésig keverjük. A fehérjét a többi tojásfehérjéhez adjuk, és kemény habbá verjük.
- A fehérjehabhoz kisebb adagokban hozzákeverjük a többi porcukrot, majd hozzáforgatjuk a cukros tojássárgáját, majd apránként a sütőporos lisztet.
- A tésztamasszát kivajazott, kilisztezett sütőformába simítjuk, és előmelegített sütőben megsütjük. Kicsit hűlni hagyjuk, majd kivesszük a formából, és kihűtjük.
- Elkészítjük a kétféle cukrászkrémet, még forrón kétfelé vesszük, és az egyik adagot elkeverjük 3 dkg jó minőségű, darabokra tördelt étcsokoládéval. A másik adag krémhez hozzákeverjük a felaprított mazsolát. Mindkét adag krémet kihűtjük.
- A piskótát 3 lapra vágjuk, az alsó lapot megkenjük a csokoládés krémmel, és ráhelyezzük a 2. lapot. Rákenjük a mazsolás krémet, majd befedjük a 3. tésztalappal. (Előfordulhat, hogy kimarad egy nagyon kevés krém.)
- A tejszínt a porcukorral kemény habbá verjük és körbekenjük vele a torta teljes felületét.
- A mandulát zsiradékmentes serpenyőben kis lángon világosra pirítjuk, és miután kihűlt, megszórjuk vele a torta tetejét.
- Az étcsokoládét gőz fölött megolvasztjuk, kis szendvicses zacskóba kanalazzuk, aminek az egyik sarkára előzőleg egy pici lyukat vágtunk, és becsíkozzuk vele a tortát. Fogyasztásig hűtőbe tesszük.
sütési mód: alul-felül sütés (alulról a 2. rácson)
sütési idő: 20-25 perc
