Marha érdekes, hogy épp most sorsolta ki az ámítógép a nevemet, és azon túl, hogy egy tök ismeretlen nevű cég beígért nekem egy 20.000 Ft értékű ajándékot is, reményeim szerint néhány fontos „lakberes” infóval gazdagabban térhettem volna haza. A hangsúly a volna szón van, mert naná, hogy ebből semmi sem lett. Pontosabban, ha ott maradtam volna, és végigszenvedtem volna azt a bizonyos „gyönyörű szép” tájékoztatót, akkor járt volna az ajándék, ami ki tudja, valóban annyit ér-e, mint amennyire a cég taksálta. Na de nem szaladok ennyire előre, szép sorjában leírom az esetet.
Történt ui., hogy hetekkel ezelőtt felhívott egy telefonközpontos, természetesen érthetetlen módon elhadarta a cég nevét, aminek a megbízásából keres, és örömmel közölte velem, hogy az én nevemet és telefonszámomat sorsolta ki a gép. Ennek értelmében jogosult vagyok a fent említett összegű ajándékra. Finoman tudakoltam, hogy mit kell nekem ahhoz meghallgatnom, hogy rávethessem magam a meglepire, mire kisvártatva megtudtam, hogy a cég lakberendezéssel és konyhatechnológiával foglalkozik. Áhá, ez épp jókor jött a lakásfelújítós terveink kellős közepén! Milyen érdekes, hogy ezek az XY cégek mindig tudják, mivel lehet beetetni a gyanútlan polgárt, és mindig megtalálják a célközönséget.
Még mielőtt azonban valaki azt gondolná, hogy biztos olyan típusú szőke cicamica vagyok, aki mindent beszop, annak gyorsan el kell mondanom, hogy téved, ha ezt gondolja. Pontosabban nem teljesen, mert valóban szőke vagyok a melír áldásos hatásának köszönhetően, de annyira azért mégse itta be az agyam a hidrogént, hogy attól elbutuljak és túlontúl hiszékennyé váljak. Fenntartással fogadtam a meghívást az előadásra, mert a múlt homályából feltűnt előttem 2-3 olyan eset, amikor kíváncsiságom miatt belecsöppentem valamiféle népvakításba. Most sem számítottam másra, de mivel a telefonos a lakberendezés szót emlegette, úgy éreztem, ezúttal kivételt teszek, és időt, fáradságot nem kímélve, én bizony elmegyek arra az előadásra. Szerencsére nem kellett messzire mennem, mert mostanában minden ilyesmit ugyanabban a hotelban rendeznek meg.
Az odaérkező hiszékeny vagy csak hozzám hasonlóan kíváncsi vendégsereg már nyomult is befelé a terembe, és akkor szembesültem a végül is nem is annyira meglepő ténnyel, hogy itt bizony rajtam kívül mindenki nyugdíjas. Édes Istenem, mibe csöppentem!? Simán sarkon fordulhattam volna – na nem azért, mintha engem zavarnának a nyugdíjasok, hanem csak azért, mert ezt intő jelnek véltem -, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz, rászánok max. 1 órát és az első szünetben kámforrá válok.
A fogadóbizottság udvarias fiatalemberekből állt, szám szerint kettőből, akik láthatóan (és hozzám hasonlóan) meglepetten konstatálták, hogy kikből fog állni a hallgatóság. Mondjuk nem tudom, mire számítottak reggel fél 9-kor, hiszen ebben az időszakban az emberek zöme a munkahelyén tartózkodik, nem pedig egészségmegőrzésről, tisztítószerekről vagy konyhai edényekről szóló előadásra jár. R-go, maradnak a nyugdíjasok, a mozgássérültek vagy a HTB-k. A munkanélküliek nyilván nem, mert nekik alig van pénzük életben maradni is, nemhogy hülyeségekre vagy esetleg méregdrága szuperségekre.
A fiatalemberek úgy néztek ki, mint a Man In Black szereplői, éppen csak a napszemüveg hiányzott róluk. Össze-vissza pattogtak, székeket pakolgattak, irányították a közönséget, hogy azok kötelező érvénnyel hova üljenek, majd pedig a technikát birbitélték, hogy a projektornak meg a többinek esélye se legyen találkozni a kisördöggel. Felhívták a figyelmet a mobiltelefonok lehalkítására, de engedélyt adtak arra, hogy szó nélkül kimehessünk telefonálni, ha a rezgőre állított hívásjelző szerint kapásunk van, vagy folyó ügyeinket intézni, ha majd a szükség úgy hozza. Ilyen és ehhez hasonló tudnivalók után megjelent a főnök, legalábbis úgy tűnt, ő köztük a Valaki, mert az előadást ő vezette. Egyébként fogalmam sincs, mit válaszolna, ha megkérdezném, mi a foglalkozása. Ha valaki tudja, hogy az ilyen típusú műsorvezetést hogy hívják, az légyszi írja már meg mindenképp, mert biztos nagyon fontos szakma ez, és nekem tudnom kell legalább arról, hogy mi a neve.
Amúgy ez a prezentátor is Man In Black szerkóban feszített, és csak annyi volt a különbség közte és társai közt, hogy ő volt a legmagasabb, és kb. olyan állkapocsszerkezettel büszkélkedhetett, mint az a bizonyos bulldogharapású zenész-énekes, ráadásul „gyönyörű szépen” hozta a hozzá tartozó agresszivitást is. Végre kezdetét vette a színházba illő műsor. A díszlet pedig egy hosszú asztal volt, rajta egy pokróccal letakart, kupolás szerkezetű képződménnyel. Csak sejtéseim vannak, mi lehetett alatta.
Nos, ez a szép szál legény amint belekezdett a mondókájába, én úgy süllyedtem egyre lejjebb a kényelmesnek épp nem mondható székemben, mert ismételten fejbe vágott a tény, hogy mekkora egy marha vagyok, hogy hosszú kihagyás után, 3 hasonszőrű előadásos tapasztalattal és soha-többet-az-életben ígérettel a hátam mögött most mégis megint itt vagyok. A fiúka akkora hangerővel beszélt – mikrofon nélkül! -, hogy a dobhártyám 2 nappal később is megemlegeti. Ez a fajta beszédstílus az amerikai közönség előtt biztos jól bevált, működőképes és sok-sok év alatt bejáratott, na de egy kelet-közép európai embernek meglehetősen viccesnek tűnhet. Számomra legalábbis mindenképp. Ettől az ordítós, hülyítős, műudvarias előadásmódtól kinyílik a bicska a zsebemben, és már akkor is a falra másztam tőle, amikor kb. 20 évvel ezelőtt először láttam és hallottam. Miért hiszi azt XY cég, hogy ami a tengeren túl jól működik, az nálunk is szimpátiát vált ki az emberekből. Szerintem épp ellenkezőleg. Az, hogy annyian vásárolnak egy-egy ilyen „commercial presentation” után, véleményem szerint nem az előadásmód számlájára írható, ill. arra sem, hogy kitartó munkával 3 és fél óra alatt tuszkolják az agyakba a lenyűgöző információkat, hanem sokkal inkább annak köszönhető, hogy az emberek beetethetők akármilyen stílusban legyen is prezentálva a megvételre kínált portéka.
Apropó portéka! Nem vitatom, hogy biztos van közöttük egy csomó olyan, ami valóban jó. Na de ne akarják már bemesélni, hogy nekem azért min. 100.000-ret kell perkálnom! Érdekes, ha ugyanazt behozatom Amerikából, akkor szállítással együtt is a töredékét fizetem. Magyarul hatalmas haszonnal dolgoznak azok a cégek, amelyek ilyen előadásokkal szereznek maguknak vevőket.
Majdnem felröhögtem, amikor a „főnök” az egész cirkusz kezdetén bemutatta a munkatársait. Mindenkit név szerint. És mindenkit meg kellett tapsolni, mintegy megelőlegezvén a bizalmat, pedig azok még semmit se tettek le az asztalra, vagyis csak egy pokróccal letakart akármit. Vagy az talán tapsot érdemel, hogy kipakolták a székeket és elhelyezték a nagy asztal közepére azt a fedett „kupolát”?
A vidám bemutatás után kezdetét vette a mindenről beszélünk, csak a lényegről nem című vígjáték, ami teli volt tűzdelve jól betanult szövegelemekkel, ráadásul úgy is volt előadva, hogy érezni lehetett, emberünk ezt már min. 100-szor eldarálta. A józan paraszti eszünkre és lelkünkre hatni kívánó megfogalmazások, vagyis a nagy marketingduma (amire a jó nép sűrű bólogatással szokott reagálni) után végre eljutottunk a lényeghez: ez kérem egy valódi termékbemutató. Helyben vagyunk. Amikor a segítők a nagy asztalra felraktak egy porszívónak látszó, gőzzel tisztító kütyüt, a korábbi lefelé csúszás eredményeként én már kb. a földön feküdtem. Ettől aztán totál padlót fogtam, és erőteljesen az ajtó felé pislogtam azt latolgatva, hogy vajon bunkóság-e, ha nem várom ki az első szünetet és fejvesztve menekülök. De továbbra is kitartottam.
Visszatérve a tapsra: az nem csak a „tudományos” munkatársaknak járt ám, hanem minden egyes terméknek is, amit mélyről jövő, majd pedig süvítő, magas hangon befejezett felkonferálással adott elő a prezentátor. Sikítani tudtam volna ettől az amcsi bikarodeókat idéző elnyújtott hanghordozástól, végén a ki tudja, mire szolgáló tapssal, amihez a hátul álló feltapsoló kollégák hatására páran a közönség soraiból is csatlakoztak. A hangulat inkább kényszeredettnek hatott, nyoma sem volt a '90-es évek közepén az amcsi tv reklámokban látott pénzlobogtatásnak, amit a közönség soraiban ülő, valószínűleg fizetett emberkék produkáltak, hogy ők ezt vagy azt a terméket itt és most azonnal meg akarják venni. Továbbá hiányzott belőle a csodás termékek áldásos hatásába vetett hit, és az afelett érzett őszinte öröm is, hogy a mai modern technológia micsoda remek dolgokat képes produkálni. Nem is értem, miért lettünk ilyen fásultak, hiszen az arra hivatott szakemberek egyfolytában azon agyalnak, hogy miként könnyíthetnék meg az életünket, vagy hogyan javíthatnának az egészségünkön. Az lenne a minimum, hogy mi ezt egy őszinte tapssal jutalmazzuk. De nem, ehelyett bágyadtan ülünk kihelyezett székeinken, és egykedvűen várjuk, hogy miért kellene kiadnunk már megint 300.000 Ft-ot, ami nem sok pénz az adott termékért, hanem az egy egyszeri és megismételhetetlen ajánlat, egy soha vissza nem térő lehetőség, és örüljünk, hogy csak ennyibe kerül.
Amikor ¾ óra elteltével egy víztisztító berendezés magasodott a szemem előtt, már tudtam a visszavonhatatlan választ a menni vagy maradni eldöntendő kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött Man In Black-ék fogadást kötöttek arra, hogy vajon meddig bírom a kiképzést, mert egész végig sandán bámulták a reakcióimat. A legkisebbikük együttérzőn már nyitotta is ajtót, hogy szabad utat adjon a mehetnékemnek. A megfelelő pillanatban meg is céloztam a kijáratot, és a jutalmam nem egyéb lett, mint eggyel több tapasztalat arra vonatkozólag, hogy tényleg soha többet ne menjek el még egy ilyen termékbemutatóra.
Miközben jót mulattam ezen az egész cirkuszon, egyúttal fel is háborodtam, hiszen szó nem volt itt lakberendezésről és konyhatechnológiáról. Az emberek becsapása már azzal kezdődik, hogy a telefonos csaj csúsztat. Talán már nem merik megemlíteni a „termékbemutató” kifejezést, mert ciki lett, vagy lejáratódott. Helyette ott a hangzatosabb „lakberendezés” szó vagy a „konyhatechnológia”, hátha ezekre harap a szerencsétlen mit sem sejtő még akkor is, ha kicsit gyanakszik, mint ahogyan én is tettem.
Titkon azt reméltem, kapok majd némi tanácsot vagy jó ötletet a lakásfelújításhoz, de ebből ugyebár nem lett semmi. Az ajándékomnak is annyi, mert az nem jár egyetlen óra szenvedésért, amibe kb. 650-szer bele volt sűrítve a „gyönyörű szépen” kezdetű szófordulat és az is egy mondaton belül minimum háromszor. Hát én meg gyönyörű szépen hazajöttem a gyönyörű szépnek még nem nevezhető lakásomba, és gyönyörű szépen a fejembe toltam egy gyönyörű szép vajas zsömlét, amit Zsófival, a gyönyörű szép vadkovászommal sütöttem, ami gyönyörű szépen emeli a tésztát. :D
Történt ui., hogy hetekkel ezelőtt felhívott egy telefonközpontos, természetesen érthetetlen módon elhadarta a cég nevét, aminek a megbízásából keres, és örömmel közölte velem, hogy az én nevemet és telefonszámomat sorsolta ki a gép. Ennek értelmében jogosult vagyok a fent említett összegű ajándékra. Finoman tudakoltam, hogy mit kell nekem ahhoz meghallgatnom, hogy rávethessem magam a meglepire, mire kisvártatva megtudtam, hogy a cég lakberendezéssel és konyhatechnológiával foglalkozik. Áhá, ez épp jókor jött a lakásfelújítós terveink kellős közepén! Milyen érdekes, hogy ezek az XY cégek mindig tudják, mivel lehet beetetni a gyanútlan polgárt, és mindig megtalálják a célközönséget.
Még mielőtt azonban valaki azt gondolná, hogy biztos olyan típusú szőke cicamica vagyok, aki mindent beszop, annak gyorsan el kell mondanom, hogy téved, ha ezt gondolja. Pontosabban nem teljesen, mert valóban szőke vagyok a melír áldásos hatásának köszönhetően, de annyira azért mégse itta be az agyam a hidrogént, hogy attól elbutuljak és túlontúl hiszékennyé váljak. Fenntartással fogadtam a meghívást az előadásra, mert a múlt homályából feltűnt előttem 2-3 olyan eset, amikor kíváncsiságom miatt belecsöppentem valamiféle népvakításba. Most sem számítottam másra, de mivel a telefonos a lakberendezés szót emlegette, úgy éreztem, ezúttal kivételt teszek, és időt, fáradságot nem kímélve, én bizony elmegyek arra az előadásra. Szerencsére nem kellett messzire mennem, mert mostanában minden ilyesmit ugyanabban a hotelban rendeznek meg.
Az odaérkező hiszékeny vagy csak hozzám hasonlóan kíváncsi vendégsereg már nyomult is befelé a terembe, és akkor szembesültem a végül is nem is annyira meglepő ténnyel, hogy itt bizony rajtam kívül mindenki nyugdíjas. Édes Istenem, mibe csöppentem!? Simán sarkon fordulhattam volna – na nem azért, mintha engem zavarnának a nyugdíjasok, hanem csak azért, mert ezt intő jelnek véltem -, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz, rászánok max. 1 órát és az első szünetben kámforrá válok.
A fogadóbizottság udvarias fiatalemberekből állt, szám szerint kettőből, akik láthatóan (és hozzám hasonlóan) meglepetten konstatálták, hogy kikből fog állni a hallgatóság. Mondjuk nem tudom, mire számítottak reggel fél 9-kor, hiszen ebben az időszakban az emberek zöme a munkahelyén tartózkodik, nem pedig egészségmegőrzésről, tisztítószerekről vagy konyhai edényekről szóló előadásra jár. R-go, maradnak a nyugdíjasok, a mozgássérültek vagy a HTB-k. A munkanélküliek nyilván nem, mert nekik alig van pénzük életben maradni is, nemhogy hülyeségekre vagy esetleg méregdrága szuperségekre.
A fiatalemberek úgy néztek ki, mint a Man In Black szereplői, éppen csak a napszemüveg hiányzott róluk. Össze-vissza pattogtak, székeket pakolgattak, irányították a közönséget, hogy azok kötelező érvénnyel hova üljenek, majd pedig a technikát birbitélték, hogy a projektornak meg a többinek esélye se legyen találkozni a kisördöggel. Felhívták a figyelmet a mobiltelefonok lehalkítására, de engedélyt adtak arra, hogy szó nélkül kimehessünk telefonálni, ha a rezgőre állított hívásjelző szerint kapásunk van, vagy folyó ügyeinket intézni, ha majd a szükség úgy hozza. Ilyen és ehhez hasonló tudnivalók után megjelent a főnök, legalábbis úgy tűnt, ő köztük a Valaki, mert az előadást ő vezette. Egyébként fogalmam sincs, mit válaszolna, ha megkérdezném, mi a foglalkozása. Ha valaki tudja, hogy az ilyen típusú műsorvezetést hogy hívják, az légyszi írja már meg mindenképp, mert biztos nagyon fontos szakma ez, és nekem tudnom kell legalább arról, hogy mi a neve.
Amúgy ez a prezentátor is Man In Black szerkóban feszített, és csak annyi volt a különbség közte és társai közt, hogy ő volt a legmagasabb, és kb. olyan állkapocsszerkezettel büszkélkedhetett, mint az a bizonyos bulldogharapású zenész-énekes, ráadásul „gyönyörű szépen” hozta a hozzá tartozó agresszivitást is. Végre kezdetét vette a színházba illő műsor. A díszlet pedig egy hosszú asztal volt, rajta egy pokróccal letakart, kupolás szerkezetű képződménnyel. Csak sejtéseim vannak, mi lehetett alatta.
Nos, ez a szép szál legény amint belekezdett a mondókájába, én úgy süllyedtem egyre lejjebb a kényelmesnek épp nem mondható székemben, mert ismételten fejbe vágott a tény, hogy mekkora egy marha vagyok, hogy hosszú kihagyás után, 3 hasonszőrű előadásos tapasztalattal és soha-többet-az-életben ígérettel a hátam mögött most mégis megint itt vagyok. A fiúka akkora hangerővel beszélt – mikrofon nélkül! -, hogy a dobhártyám 2 nappal később is megemlegeti. Ez a fajta beszédstílus az amerikai közönség előtt biztos jól bevált, működőképes és sok-sok év alatt bejáratott, na de egy kelet-közép európai embernek meglehetősen viccesnek tűnhet. Számomra legalábbis mindenképp. Ettől az ordítós, hülyítős, műudvarias előadásmódtól kinyílik a bicska a zsebemben, és már akkor is a falra másztam tőle, amikor kb. 20 évvel ezelőtt először láttam és hallottam. Miért hiszi azt XY cég, hogy ami a tengeren túl jól működik, az nálunk is szimpátiát vált ki az emberekből. Szerintem épp ellenkezőleg. Az, hogy annyian vásárolnak egy-egy ilyen „commercial presentation” után, véleményem szerint nem az előadásmód számlájára írható, ill. arra sem, hogy kitartó munkával 3 és fél óra alatt tuszkolják az agyakba a lenyűgöző információkat, hanem sokkal inkább annak köszönhető, hogy az emberek beetethetők akármilyen stílusban legyen is prezentálva a megvételre kínált portéka.
Apropó portéka! Nem vitatom, hogy biztos van közöttük egy csomó olyan, ami valóban jó. Na de ne akarják már bemesélni, hogy nekem azért min. 100.000-ret kell perkálnom! Érdekes, ha ugyanazt behozatom Amerikából, akkor szállítással együtt is a töredékét fizetem. Magyarul hatalmas haszonnal dolgoznak azok a cégek, amelyek ilyen előadásokkal szereznek maguknak vevőket.
Majdnem felröhögtem, amikor a „főnök” az egész cirkusz kezdetén bemutatta a munkatársait. Mindenkit név szerint. És mindenkit meg kellett tapsolni, mintegy megelőlegezvén a bizalmat, pedig azok még semmit se tettek le az asztalra, vagyis csak egy pokróccal letakart akármit. Vagy az talán tapsot érdemel, hogy kipakolták a székeket és elhelyezték a nagy asztal közepére azt a fedett „kupolát”?
A vidám bemutatás után kezdetét vette a mindenről beszélünk, csak a lényegről nem című vígjáték, ami teli volt tűzdelve jól betanult szövegelemekkel, ráadásul úgy is volt előadva, hogy érezni lehetett, emberünk ezt már min. 100-szor eldarálta. A józan paraszti eszünkre és lelkünkre hatni kívánó megfogalmazások, vagyis a nagy marketingduma (amire a jó nép sűrű bólogatással szokott reagálni) után végre eljutottunk a lényeghez: ez kérem egy valódi termékbemutató. Helyben vagyunk. Amikor a segítők a nagy asztalra felraktak egy porszívónak látszó, gőzzel tisztító kütyüt, a korábbi lefelé csúszás eredményeként én már kb. a földön feküdtem. Ettől aztán totál padlót fogtam, és erőteljesen az ajtó felé pislogtam azt latolgatva, hogy vajon bunkóság-e, ha nem várom ki az első szünetet és fejvesztve menekülök. De továbbra is kitartottam.
Visszatérve a tapsra: az nem csak a „tudományos” munkatársaknak járt ám, hanem minden egyes terméknek is, amit mélyről jövő, majd pedig süvítő, magas hangon befejezett felkonferálással adott elő a prezentátor. Sikítani tudtam volna ettől az amcsi bikarodeókat idéző elnyújtott hanghordozástól, végén a ki tudja, mire szolgáló tapssal, amihez a hátul álló feltapsoló kollégák hatására páran a közönség soraiból is csatlakoztak. A hangulat inkább kényszeredettnek hatott, nyoma sem volt a '90-es évek közepén az amcsi tv reklámokban látott pénzlobogtatásnak, amit a közönség soraiban ülő, valószínűleg fizetett emberkék produkáltak, hogy ők ezt vagy azt a terméket itt és most azonnal meg akarják venni. Továbbá hiányzott belőle a csodás termékek áldásos hatásába vetett hit, és az afelett érzett őszinte öröm is, hogy a mai modern technológia micsoda remek dolgokat képes produkálni. Nem is értem, miért lettünk ilyen fásultak, hiszen az arra hivatott szakemberek egyfolytában azon agyalnak, hogy miként könnyíthetnék meg az életünket, vagy hogyan javíthatnának az egészségünkön. Az lenne a minimum, hogy mi ezt egy őszinte tapssal jutalmazzuk. De nem, ehelyett bágyadtan ülünk kihelyezett székeinken, és egykedvűen várjuk, hogy miért kellene kiadnunk már megint 300.000 Ft-ot, ami nem sok pénz az adott termékért, hanem az egy egyszeri és megismételhetetlen ajánlat, egy soha vissza nem térő lehetőség, és örüljünk, hogy csak ennyibe kerül.
Amikor ¾ óra elteltével egy víztisztító berendezés magasodott a szemem előtt, már tudtam a visszavonhatatlan választ a menni vagy maradni eldöntendő kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött Man In Black-ék fogadást kötöttek arra, hogy vajon meddig bírom a kiképzést, mert egész végig sandán bámulták a reakcióimat. A legkisebbikük együttérzőn már nyitotta is ajtót, hogy szabad utat adjon a mehetnékemnek. A megfelelő pillanatban meg is céloztam a kijáratot, és a jutalmam nem egyéb lett, mint eggyel több tapasztalat arra vonatkozólag, hogy tényleg soha többet ne menjek el még egy ilyen termékbemutatóra.
Miközben jót mulattam ezen az egész cirkuszon, egyúttal fel is háborodtam, hiszen szó nem volt itt lakberendezésről és konyhatechnológiáról. Az emberek becsapása már azzal kezdődik, hogy a telefonos csaj csúsztat. Talán már nem merik megemlíteni a „termékbemutató” kifejezést, mert ciki lett, vagy lejáratódott. Helyette ott a hangzatosabb „lakberendezés” szó vagy a „konyhatechnológia”, hátha ezekre harap a szerencsétlen mit sem sejtő még akkor is, ha kicsit gyanakszik, mint ahogyan én is tettem.
Titkon azt reméltem, kapok majd némi tanácsot vagy jó ötletet a lakásfelújításhoz, de ebből ugyebár nem lett semmi. Az ajándékomnak is annyi, mert az nem jár egyetlen óra szenvedésért, amibe kb. 650-szer bele volt sűrítve a „gyönyörű szépen” kezdetű szófordulat és az is egy mondaton belül minimum háromszor. Hát én meg gyönyörű szépen hazajöttem a gyönyörű szépnek még nem nevezhető lakásomba, és gyönyörű szépen a fejembe toltam egy gyönyörű szép vajas zsömlét, amit Zsófival, a gyönyörű szép vadkovászommal sütöttem, ami gyönyörű szépen emeli a tésztát. :D
