Ez a fül azért került a blogra, hogy felvezessem azon nyaralóhelyek sorát, ahova ilyen-olyan okokból érdemes elutazni. A sort kénytelen vagyok mégis egy olyan úti céllal indítani, ahova nem szívesen mennék vissza még egyszer. Természetesen attól még mások másként gondolhatják, és nyugodtan választhatják azt, amit én nem javaslok, de az is lehet, hogy ez a beszámoló segítségül szolgál majd azoknak, akik épp ide tervezik a vakációjukat.
A fotók közül a legszebbeket igyekeztem kiválogatni, és sajnálatos módon tényleg ennyi az összes, amit mutogatni lehet.
A történet ott kezdődik, hogy 2009 nyarán életem párjával Horvátországot pécéztük ki első közös nyaralásunk helyszínéül. Bár még sosem jártam ott, én már akkor is vegyes érzésekkel viseltettem az ország tengerpartjai iránt, mert az többnyire sziklás. Az evidens, hogy az adott szélességi és hosszúsági körön nincs értelme fehér homokos, karibi típusú partokat keresni, mert ez nem az az éghajlati öv, de azért mégis reális volt az a vágy, hogy a napozás céljából kiválasztott tengerparti fövenyt homok borítsa.
Személy szerint Görögországgal nincs semmi bajom, kétszer is jártam ott, és jól éreztem magam az amúgy kissé lelakott Asprovaltán és Sartin is. Lehet, hogy akkor még elegendő volt látni a mély kék tengert, és ez elvonta a figyelmemet más egyéb, kevéssé tetszetős dologról? A Kutyafül azonban nem szíveli az egykori Hellász vidékét. Igazából nem is derült ki, miért. Tömegnyomor van itt is, ott is, de akár görög honban, akár a horvátok Adriáján járunk, találhatunk a turisták által kevésbé látogatott helyeket. Szóval ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy hová utazunk. Nem gazdag emberként, ha már választani kell, én juszt is Görögországra szavazok. 2009-ben azonban engedtem a Kedves akaratának, és Horvátországba mentünk, annak is a szárazföldtől legtávolabbi szigetére, Visre. Nyaralásunk eme színterén tapasztaltakról most nem számolnék be részletesen, inkább csak az idei nyár vakáció-helyének aláfestésére használom majd az ott megélt eseményeket, mintegy igazolva a véleményünket az Adria ezen vidékéről.
Amikor elkezdtük tervezni a régóta várt nyaralást, egy dologban biztosak voltunk - szigetre soha többet nem megyünk, legalábbis horvát földön nem, mert Vis 2 évvel korábban kiábrándított. Amíg a Kutyánszki keményen melózott, én a netet böngésztem, imigyen levéve a válláról a vakációs helyek utáni keresgélés idegesítő terhét. Hamar kiderült, hogy a horvát szárazföldön nehezen találunk nekünk tetsző, és az igényeinknek megfelelő nyaralóhelyet. Természetesen nem a Plitvicei-tavakra gondolok, sem pedig Dubrovnikra vagy más érdekes látnivalóra, hanem egy olyan típusú nyaralásra, amikor szinte csak a tenger van és mi, napozás és fürdés rogyásig. Az én drágám közölte, hogy hova nem mehetünk, ahol ő már járt, és tök gáz volt, így valóban nem maradt más, mint újfent a horvát szigetvilág. Király! Csak találjak olyat, ami nyomokban sem emlékeztet Visre!
Magamról tudom, hogy engem is elért az a kor, amikor a napon való döglés már nem hoz lázba, mert uncsi, és emellett kell lennie valami érdekesnek is, mint pl. a hajókázás, városnézés, valami nevezetes rom megtekintése és hasonlók. De a lényeg mégiscsak a tengerpart legyen.
A felvázolt igényeknek megfelelő helyet pedig nem könnyű találni. A Visben látottakból okulva ezúttal normálisan megközelíthető öblökre lesz szükségünk és városokra, ahol esténként sétafikálni lehet. Nosza! Google Earth beizzít, dupla szemüveg feltesz, hogy jobban lássak, és napokig tartó vadászat indult a mi kis summer vacation-ünk után, ami madártávlatból való part- és horvátországi fotók nézegetéséből és mindenféle úti leírások átolvasásából állt. És akkor rátaláltam a tutira. Korčula szigete! Az öblök szépek, és igaz, hogy ez is sziklás, de több fotó is arra utalt, hogy találunk majd homokos és apró kavicsos napozóhelyet. Egy külön honlap foglalkozott egy kicsinyke kis halászfaluval, tökéletesnek mutatva a helyszínt a mi antiszoci lelkületünknek. A boldogság tengerében úsztunk, elképzelve a valódi hullámokat, mert nem csak tetszetősnek mutatta magát az úti cél, hanem még olcsó is volt. A kiválasztott apartman nem egy 5 csillagos hotel, de az én 11 évnyi gyerekműsoros ottalvásokban megedződött igényeimnek is bőven megfelelt. A szoba nem volt olyan szép, mint Visben, de ennyi pénzért tökéletesnek láttuk. A kilátás a tengerre pedig lélegzetelállító. A nagy kékség ui. közvetlenül az apartman alatt nyaldosta a sziklákat. Ez az, ide kell mennünk! Ez egy jó kis sziget lesz, tuti!
 |
| Korčula városa |
Az apartmant lefoglaltuk, a tulajdonossal folytatott levelezés alapján pedig úgy éreztük, itt kedves fogadtatásban lesz részünk. Rögtön el is határoztam, hogy reklámozni fogom őket a blogon, hadd tudja meg a világ (vagy legalábbis az az 5 emberke, aki tagnak csatlakozott a Sünisre), hogy hol tölthet el egy feledhetetlen nyarat.
Előnyt jelentett az is, hogy a sziget közel van a szárazföldhöz, így nem kell sokat kompozni. Az is hívogató volt, hogy a szigettel azonos nevű várost kis Dubrovniknak titulálják festőisége miatt, szóval ha megunjuk a napozást, lesz hol nézelődni. Az sem utolsó szempont, hogy utószezonban jóval kevesebb a turista, ami számunkra örvendetes, ill. a tengervíz még meleg, fürdésre abszolút alkalmas.
Mivel nem vagyunk a pénzünk ellenségei, ill. azt inkább az élmények gyarapítása céljából sokkal szívesebben költjük pl. hajótúrára vagy búvárkodásra, mint ételre, így elhatároztam, hogy egy hétre való élelemmel indulunk útnak, és azt is készre sütöm-főzöm még itthon. Ezt az elhatározást tett követte, és 1 nap alatt 5 komplett ebédet rittyentettem, és mire elkészültem, majdnem hullazsákot kellett rendelni utazóbőrönd helyett. Utólag azonban úgy látom, nagyon jó ötlet volt félholtra hajtanom magam, mert így csak melegíteni kellett a kész ételeket. Igaz, jobb lett volna több napra elosztani a főzőcskézést, de én valamiért elég erőt éreztem ahhoz, hogy mindent egyszerre csináljak meg.
Az egyetlen gondot már csak a macskáink ellátásáról való gondoskodás jelentette. Anyukám ui. akarata ellenére beleköpött a levesbe, és nagy hirtelen elutaztak wellnessezni egy hétre, pont a mi elutazásunk időszakában. Szerencsére van nekem egy csodás barátnőm, aki azonnal felajánlotta a segítségét, így ő lett a macskapesztra, amíg aztán át nem adta a stafétabotot Anyának. A cirkányok nem szenvedtek hiányt semmiben, legalábbis nem tettek szemrehányást, miután hazaértünk.
Éjjel 1-kor indultunk, mivel a hűtőtáskába való bepakolás nehézségei keresztül húzták az éjfélre tervezett startot. De a világért sem hagytam volna itthon egyetlen ebédet sem, ha már olyan hősiesen végigfőztem az előző napot.
Az út Szerbián keresztül vezetett, teljes sötétben, de nem hiszem, hogy sokat vesztettünk azzal, hogy nem láttuk a tájat. A következő ország Bosznia volt, amire még úgysem voltam kíváncsi, emlékezve a sok évvel azelőtt látottakra. A vakolat nélküli téglaházak lehangoló látványa azonban hajnalban már elkerülhetetlen volt. Siralmas, hogy még mindig látszódnak a háború nyomai, ugyanakkor az is kiábrándító, hogy mekkora az igénytelenség és a kosz, ami nem a szegénységből fakad, hanem gyanítom, hogy a bosnyák nép sajátja – tisztelet a kivételnek. Mégis ezt az utat kellett választani, mert bár időben hasonló hosszúságú, mintha Horvátország felé mentünk volna az autópályán, mégis feleannyi volt kilométerben.
Előnyt jelentett az is, hogy a sziget közel van a szárazföldhöz, így nem kell sokat kompozni. Az is hívogató volt, hogy a szigettel azonos nevű várost kis Dubrovniknak titulálják festőisége miatt, szóval ha megunjuk a napozást, lesz hol nézelődni. Az sem utolsó szempont, hogy utószezonban jóval kevesebb a turista, ami számunkra örvendetes, ill. a tengervíz még meleg, fürdésre abszolút alkalmas.
Mivel nem vagyunk a pénzünk ellenségei, ill. azt inkább az élmények gyarapítása céljából sokkal szívesebben költjük pl. hajótúrára vagy búvárkodásra, mint ételre, így elhatároztam, hogy egy hétre való élelemmel indulunk útnak, és azt is készre sütöm-főzöm még itthon. Ezt az elhatározást tett követte, és 1 nap alatt 5 komplett ebédet rittyentettem, és mire elkészültem, majdnem hullazsákot kellett rendelni utazóbőrönd helyett. Utólag azonban úgy látom, nagyon jó ötlet volt félholtra hajtanom magam, mert így csak melegíteni kellett a kész ételeket. Igaz, jobb lett volna több napra elosztani a főzőcskézést, de én valamiért elég erőt éreztem ahhoz, hogy mindent egyszerre csináljak meg.
Az egyetlen gondot már csak a macskáink ellátásáról való gondoskodás jelentette. Anyukám ui. akarata ellenére beleköpött a levesbe, és nagy hirtelen elutaztak wellnessezni egy hétre, pont a mi elutazásunk időszakában. Szerencsére van nekem egy csodás barátnőm, aki azonnal felajánlotta a segítségét, így ő lett a macskapesztra, amíg aztán át nem adta a stafétabotot Anyának. A cirkányok nem szenvedtek hiányt semmiben, legalábbis nem tettek szemrehányást, miután hazaértünk.
Éjjel 1-kor indultunk, mivel a hűtőtáskába való bepakolás nehézségei keresztül húzták az éjfélre tervezett startot. De a világért sem hagytam volna itthon egyetlen ebédet sem, ha már olyan hősiesen végigfőztem az előző napot.
Az út Szerbián keresztül vezetett, teljes sötétben, de nem hiszem, hogy sokat vesztettünk azzal, hogy nem láttuk a tájat. A következő ország Bosznia volt, amire még úgysem voltam kíváncsi, emlékezve a sok évvel azelőtt látottakra. A vakolat nélküli téglaházak lehangoló látványa azonban hajnalban már elkerülhetetlen volt. Siralmas, hogy még mindig látszódnak a háború nyomai, ugyanakkor az is kiábrándító, hogy mekkora az igénytelenség és a kosz, ami nem a szegénységből fakad, hanem gyanítom, hogy a bosnyák nép sajátja – tisztelet a kivételnek. Mégis ezt az utat kellett választani, mert bár időben hasonló hosszúságú, mintha Horvátország felé mentünk volna az autópályán, mégis feleannyi volt kilométerben.
 |
| Szarajevó |
Meglepően sok idő, 14 órás út után végre megérkeztünk Orebič kikötőjébe, ahonnan a komp átvitt minket Korčulába. A kompon való utazás pedig valóban nagyon rövidke időt vett igénybe, 10-15 perc alatt a szigeten voltunk, Korčula városban. Onnan irány Prižba, a kis 40 km-re lévő halászfalu, ahol az apartmanunk volt. Nem volt könnyű megtalálni, de ezt rójuk fel a mi hibánknak. Délután 5-kor ott álltunk a szálláshelyünk előtt. A ház kívülről csalódás volt, a festés nélküli régi vakolat nem nyújtott szép látványt. A belső tér pedig hasonlóan lehangoló volt. A fotón tetszetősnek kinéző helyiségek élőben nagyon nem feleltek meg az elvárásnak. A kopott bútorokkal még nem lett volna baj, de az egész apartman fílingje nem keltett bennünk jó érzéseket. A Kutyafül takarítással indított, amíg én kipakoltam a bőröndöket és otthonosabbá varázsoltam a konyhát. Azt nem mondom, hogy nagy kosz volt, és mi sem vagyunk tisztaságmániások, de az biztos, hogy a padló teli volt valamilyen apró szemcsékkel, ami galádul az ember talpára tapad. A konyhaszekrényben és az ágyneműben ugyanaz az állott, dohos szag ütött tanyát, mint ami az egész apartmant körbelengte. Ki tudja, minek volt ez köszönhető. Az icipici fürdőben csak tusoló volt -az is csapta a vizet mindenfelé-, de az egyetlen tekercs, magyar átlagnál jóval soványabb WC papír és az agyonmosott, valaha lila színű, falatnyi törölköző láttán legszívesebben elmenekültünk volna. Miért nem hoztunk magunkkal türcsit??? - ötlött fel bennem a kérdés. Igazából ez jár egy apartmanhoz, mint ahogyan annyi WC papír, ahány személyes az adott szállás. A fürdőszobában hiába kerestük a szappant, az sem állt rendelkezésre.
A konyhai edények éppen hogy csak főzésre alkalmasak voltak, de arra már nem lettek volna eredményesen használhatók, hogy velük jól kupán vágjuk az ottani szomszédokat. Szerencsére magunkkal vittük a nagy teflonserpenyőnket, ami megmentette a helyzetet. Egyik nap megsúgta nekem, hogy boldogan teljesít az áldatlan állapotok közepette, és ekkor forrón magamhoz öleltem, és épp csak puszit nem nyomtam a közepén virító piros pöttyre. Egy komplett kis konyhát vittünk magunkkal, minden eshetőségre felkészülve, így minden gond nélkül tudtam tejet melegíteni a kis kávékiöntőnkben, ill. kávét főzni a kotyogónkkal. Mellesleg ők is megkapták a hála-ölelést. A sünis kanalam is velem volt, mert ugyebár nélküle egy tapodtat sem... A konyharuhát bizonyára elvitte a kiscica, és az edényalátétet is csak az utolsó nap találtuk meg, ezért egy kis konyhaamortizációt magunk után hagytunk a forró serpenyő nem-tom-hova-a-vérbe-tegyem-dilemmája miatt. Persze nem vagyunk mi hülyék, hogy ne merjünk kérni ezt-azt, így érkezésünk napján azonnal előálltunk az igényléssel plusz törölköző, fregoli, WC papír és konyharuha-ügyben. WC papírt nem kaptunk, ill. fürdőszobai szemetest sem, végül is minek az. Az újabb törölköző meg kb. kéztörlésre volt elegendő.
A hapi, akivel a szállást levajaztuk, emilben jelezte, hogy mire mi odaérünk, ő már nem lesz ott, mert kezdődik az iskola, és vinni kell a gyereket, de az anyja, aki egész utószezonban ott él a szigeten, vár minket. Így hát csak a nénivel találkoztunk, aki kedves volt, de láncdohányos, és a füstjét az alattunk lévő apartmanból naponta szagolhattuk. Mintha csak otthon lettünk volna, és a szomszéd bagójának füstjét szívtuk volna a leander virágának illata helyett.
Ha kicsit megbontottuk volna a szállásunk falait, állítom papírt találtunk volna a festék alatt, mert még az itthoninál is rosszabb volt a helyzet. A szomszéd szobában lakók zajai úgy szóltak, mintha legalábbis egy családként béreltük volna ki a helyet. A bagós néni menyéjék egy 5 hónapos kisbabával boldogítottak minket, aki főleg éjszakánként zavarta meg csodás álmainkat, és mindannyiszor felébredtünk az éj közepén, ahányszor szegény fölsírt. Fölöttünk bútorhúzogató, magyar anyanyelvű szomszédok laktak, és ezeknek nyilván olyan szinten nem felelt meg az apartman berendezése, hogy naponta átrendezték azt, de eme tevékenységüket a kora reggeli és a késő esti órákra korlátozták, nehogy mi túl jól érezzük magunkat.
Mi azonban keményen elhatároztuk, hogy csak azért is jól fogjuk magunkat érezni, fittyet hányunk a zajokra, tudomást sem veszünk az állott szagról, és tengerillatnak képzeljük a cigifüstöt.
A napokat nem is ezek az élmények árnyékolták be, hanem az egész sziget koszossága, a homokos és apró kavicsos partok hiánya, a kifosztott tenger, a nem létező hajókirándulás-lehetőség és a semmi különös kisvárosok. És ezzel el is árultam a lényeget.
A konyhai edények éppen hogy csak főzésre alkalmasak voltak, de arra már nem lettek volna eredményesen használhatók, hogy velük jól kupán vágjuk az ottani szomszédokat. Szerencsére magunkkal vittük a nagy teflonserpenyőnket, ami megmentette a helyzetet. Egyik nap megsúgta nekem, hogy boldogan teljesít az áldatlan állapotok közepette, és ekkor forrón magamhoz öleltem, és épp csak puszit nem nyomtam a közepén virító piros pöttyre. Egy komplett kis konyhát vittünk magunkkal, minden eshetőségre felkészülve, így minden gond nélkül tudtam tejet melegíteni a kis kávékiöntőnkben, ill. kávét főzni a kotyogónkkal. Mellesleg ők is megkapták a hála-ölelést. A sünis kanalam is velem volt, mert ugyebár nélküle egy tapodtat sem... A konyharuhát bizonyára elvitte a kiscica, és az edényalátétet is csak az utolsó nap találtuk meg, ezért egy kis konyhaamortizációt magunk után hagytunk a forró serpenyő nem-tom-hova-a-vérbe-tegyem-dilemmája miatt. Persze nem vagyunk mi hülyék, hogy ne merjünk kérni ezt-azt, így érkezésünk napján azonnal előálltunk az igényléssel plusz törölköző, fregoli, WC papír és konyharuha-ügyben. WC papírt nem kaptunk, ill. fürdőszobai szemetest sem, végül is minek az. Az újabb törölköző meg kb. kéztörlésre volt elegendő.
A hapi, akivel a szállást levajaztuk, emilben jelezte, hogy mire mi odaérünk, ő már nem lesz ott, mert kezdődik az iskola, és vinni kell a gyereket, de az anyja, aki egész utószezonban ott él a szigeten, vár minket. Így hát csak a nénivel találkoztunk, aki kedves volt, de láncdohányos, és a füstjét az alattunk lévő apartmanból naponta szagolhattuk. Mintha csak otthon lettünk volna, és a szomszéd bagójának füstjét szívtuk volna a leander virágának illata helyett.
Ha kicsit megbontottuk volna a szállásunk falait, állítom papírt találtunk volna a festék alatt, mert még az itthoninál is rosszabb volt a helyzet. A szomszéd szobában lakók zajai úgy szóltak, mintha legalábbis egy családként béreltük volna ki a helyet. A bagós néni menyéjék egy 5 hónapos kisbabával boldogítottak minket, aki főleg éjszakánként zavarta meg csodás álmainkat, és mindannyiszor felébredtünk az éj közepén, ahányszor szegény fölsírt. Fölöttünk bútorhúzogató, magyar anyanyelvű szomszédok laktak, és ezeknek nyilván olyan szinten nem felelt meg az apartman berendezése, hogy naponta átrendezték azt, de eme tevékenységüket a kora reggeli és a késő esti órákra korlátozták, nehogy mi túl jól érezzük magunkat.
Mi azonban keményen elhatároztuk, hogy csak azért is jól fogjuk magunkat érezni, fittyet hányunk a zajokra, tudomást sem veszünk az állott szagról, és tengerillatnak képzeljük a cigifüstöt.
A napokat nem is ezek az élmények árnyékolták be, hanem az egész sziget koszossága, a homokos és apró kavicsos partok hiánya, a kifosztott tenger, a nem létező hajókirándulás-lehetőség és a semmi különös kisvárosok. És ezzel el is árultam a lényeget.
 |
| az apartmanunk |
 |
| kilátás az erkélyről |
 |
| hazai étel vacsorára - lecsós-sajtos szelet zöldségekkel |
Korčula nem a tisztaságáról híres, bár igazából nem is tudom, miről nevezetes, mert nincs ott semmi különös. Nem tudom, minek köszönhető, talán az utószezonnak, de sehol sem találtunk olyan utazási irodát, ami hajótúrákat kínál a környező kisebb szigetekre. Inkább csak vízi taxi van, amivel a sziget egyik pontjáról a másikig hajózhatunk, vagy esetleg Mljet szigetére mehetünk át. Visben bezzeg részt vettünk egy hajókiránduláson, ami kitett bennünket egy partra pár órára, onnan egy kisebb csónakkal elvittek minket egy kék barlanghoz, majd visszavittek a kiindulási szigetre. Itt azonban se híre, se hamva nem volt az ilyen típusú cruise-oknak, így aztán az erre tartogatott kuna sértődötten pislogott a pénztárcánkból, mert nagyon el akart volna költődni.
Az áhított öblök, amikről oly sokat ábrándoztunk, sehol sem voltak. Ami meg létezett, az édes kevés egy igényesebb turista számára. Vagyis nem hinném, hogy túl magasak lennének az elvárásaink, hiszen csak olyan vízpartra vágyunk, amire minden normális ember. Tény, hogy kisebb öblöket kerestünk, a tömegutálatunk miatt, de itt sem kicsiben, sem nagyban nem bővelkednek. Mivel net nem volt a szálláson, így Google Earth-ről nem tudtuk megnézni ott a helyszínen, hogy merre keressük a jó partokat, itthon meg nehéz lett volna kiírni előre. Táblákat sem láttunk, ami arra utalna, hogy hé, itt van, erre gyertek. Összesen hármat találtunk, ami napozós öbölnek nevezhető, ha nem számoljuk a kikötőkben lévő beton és falatnyi kavicsos öblöket, ill. volt egy, amit már itthon találtunk, de ott nem mutatott rá semmi. Ezek név szerint, ha valaki oda akarna menni, a következőek: Čaviča (kicsi öböl, apró kavicsos kevés homokkal, koszos), ez Čara faluból közelíthető meg egy kavicsos földútról; Pupnatska Luka (nagy öböl, nagy kavicsos, viszonylag tiszta), ami Prižbából Korčula város felé közelíthető meg egy jobbra leágazó útról Pupnat és Čara között; ill. van még egy öböl, Poplat, ami Tri Luke felé található (sziklás és kavicsos, piszkos).
Az áhított öblök, amikről oly sokat ábrándoztunk, sehol sem voltak. Ami meg létezett, az édes kevés egy igényesebb turista számára. Vagyis nem hinném, hogy túl magasak lennének az elvárásaink, hiszen csak olyan vízpartra vágyunk, amire minden normális ember. Tény, hogy kisebb öblöket kerestünk, a tömegutálatunk miatt, de itt sem kicsiben, sem nagyban nem bővelkednek. Mivel net nem volt a szálláson, így Google Earth-ről nem tudtuk megnézni ott a helyszínen, hogy merre keressük a jó partokat, itthon meg nehéz lett volna kiírni előre. Táblákat sem láttunk, ami arra utalna, hogy hé, itt van, erre gyertek. Összesen hármat találtunk, ami napozós öbölnek nevezhető, ha nem számoljuk a kikötőkben lévő beton és falatnyi kavicsos öblöket, ill. volt egy, amit már itthon találtunk, de ott nem mutatott rá semmi. Ezek név szerint, ha valaki oda akarna menni, a következőek: Čaviča (kicsi öböl, apró kavicsos kevés homokkal, koszos), ez Čara faluból közelíthető meg egy kavicsos földútról; Pupnatska Luka (nagy öböl, nagy kavicsos, viszonylag tiszta), ami Prižbából Korčula város felé közelíthető meg egy jobbra leágazó útról Pupnat és Čara között; ill. van még egy öböl, Poplat, ami Tri Luke felé található (sziklás és kavicsos, piszkos).
 |
| Čaviča öböl |
 |
| Pupnatska öböl messziről |
 |
| Pupnatska nagy kavicsos strandja |
A tengerben való fürdés többnyire az apartmanokhoz tartozó magánplaccokról valósítható meg, de azokra szigorúan csak az adott szálláshely vendégei mehetnek le, ill. az egyes kikötőkben lévő tengerpartokon, amik nem igazán alkalmasak a nyugodt fürdőzésre: Vela Luka, Lumbarda, Zavalatica, Korčula, Brna, Blato.
Az út menti füvet nem igen vágják, emiatt elhanyagoltnak tűnik sok helyen. A sziget belsejében van egy szeméttelep (többet is láttunk jártunkban-keltünkben), ami a hegyoldalban található, és konkrétan onnan folyik le a szemét a völgybe, az egyik út pedig épp mellette vezet.
A tenger olyan típusú búvárkodásra, amit a hozzánk hasonló műanyag búvárszemüveges, „videotip” zöld pipás, békalábas vagy anélküli mezei turisták művelnek, nem alkalmas, ui. a tengerben max. autógumit vagy leszakadt csónakorrt találhat. Még tengeri sün sincs, nemhogy sünváz. Láttunk búvárkodást hirdető táblát, de hogy konkrétan hol, arra már nem nagyon voltunk kíváncsiak. Lehet, hogy van ott valahol valami hajóroncs, ki tudja.
A legjobban a hajókirándulás hiányzott, és nem értettük, miért nincs rá lehetőség, vagy hogy lehetünk olyan vakok, hogy nem találjuk. Egy utazási irodában rá is kérdeztünk, de ott azt a választ kaptuk, hogy itt olyat ne is keressünk, mert csak a vízi taxi van meg az átmenő forgalom más szigetekre, de konkrét oda-vissza túra, direkte a turisták kedvéért az nuku.
A városokban való látnivalókban is csalódtunk. Az utószezonnak az a hátránya, hogy eltűnnek az emberek, akik addig élettel töltötték meg az itt sajnos amúgy sem szép kikötőket, és elvonják a figyelmet a kopott házfalakról és egyebekről. Még szép üzletek sincsenek, na nem mintha vásárlás mániás lennék, de a tetszetős boltok mégiscsak hozzájárulnak egy üdülőhely fényéhez.
Étterem az van dögivel, és a tenger kínálta ételeken túl többféle húsétel is szerepel az étlapokon. Mi kétszer is ettünk étteremben. A pizza Vela Lukában kiváló volt. Azonban ne gondoljuk, hogy a megszokott élesztős magyar pizzatésztát ehetjük, hanem valami ahhoz hasonló, de mégsem az a borzalom ropogós és papírvékony, mint Vis szigetén Komižában. Nagyon ízletes volt mind a tészta, mind a feltét, és jól lehet vele lakni. A másik éttermi túra Korčula városban esett meg, ahol én hagyományos horvát ételt, čevapčičit rendeltem, amihez járt valami paprikamártásnak tűnő, borban főzött akármi, ill. polenta és grillezett padlizsán, ami halízű volt. A Kutyafül meg szokásához híven csirkemellet evett, de az is ízetlen volt. Ha pontozni kéne, egy 10-es skálán az enyémnek 6 pontot, a drágám kajájának meg 4-et adtam volna, és éppen csak elvertük az éhünket, pedig amúgy sem szoktunk zabálni. Még jó, hogy vittem a saját főztömet.
 |
| Vela Luka városa |
 |
| sonkás pizza |
Korčula város Marco Polo állítólagos szülőházán kívül semmi érdekessel nem szolgál, vagyis talán a Szent Márk katedrálissal, ami kívül-belül szép, csak azt most éppen renoválták, így nem élvezhettük teljes pompájában, és tilos volt fotózni bent. Én szeretem a sikátorokat a hangulatuk miatt, de itt nem hoztak lázba, mert elrontotta a látványt a helyenként a falra szerelt légkondik tömkelege vagy valami oda nem illő látványelem. A parti sétány az egyedüli hangulatos rész a sok étteremmel, ill. a város központjában lévő várnak tűnő épület a lépcsősorral. Rengeteg ékszerbolt hívogatja a nézelődőket, és csodaszép csecsebecséket vásárolhatunk.
A vásárlásról jut eszembe, hogy az egyik üzletben becsaptak, és a képeslapok mellé kért bélyegeket az eladó nemes egyszerűséggel elfelejtette beletenni a zacsiba, ráadásul még furán mosolygott is hozzá. Én azonban nem voltam rest, és miután a postán újabb bélyegeket vettünk a Kutyafül unszolására, én mégis visszamentem az előbbi boltba, és nyújtottam a kezem a kifizetett bélyegekért, amiket sajna hazahoztunk egyetlen kézzel fogható emlék gyanánt.
A vásárlásról jut eszembe, hogy az egyik üzletben becsaptak, és a képeslapok mellé kért bélyegeket az eladó nemes egyszerűséggel elfelejtette beletenni a zacsiba, ráadásul még furán mosolygott is hozzá. Én azonban nem voltam rest, és miután a postán újabb bélyegeket vettünk a Kutyafül unszolására, én mégis visszamentem az előbbi boltba, és nyújtottam a kezem a kifizetett bélyegekért, amiket sajna hazahoztunk egyetlen kézzel fogható emlék gyanánt.
 |
| Korčula óvárosa |
 | |
| Čevapčiči |
 |
| grillezett csirkemell |
A kőfaragásáról híres Lumbarda városa szinte csak esztergagéppel készített tárgyakat kínál, azt viszont nem olcsón. Ezt a települést fel sem tudtuk térképezni, úgy tűnt, olyan kicsi a hely, amennyit mi látunk belőle, de később kigugliztuk, hogy jóval nagyobb, csak nem találtuk a rajta körbemenő utat.
 |
| Lumbarda városa |
A szigeten főleg szőlőt és olajbogyót termesztenek, de mézet is vásárolhatunk többféle ízben. Ezekből érdemes itt válogatni, ha vásárfiával szeretnénk meglepni az itthoniakat. Sajnos a kínálat másféle és nagyobbik része kínai áruból áll itt is, mi legalábbis nem nagyon találtunk olyan venni valót, amit emlékbe hazahozhatnánk. Ami esetleg tetszett, az meg méregdrága volt. Szégyenszemre magunknak semmit sem vettünk.
Pozitívum, hogy élelmiszerüzlet majd' minden településen van, és olcsóbban vásárolhatunk, mint itthon.
Az utolsó előtti nap délelőttjén az apartman előtti placcon napoztunk, nem volt kedvünk megint a Čaviča öbölbe menni, pedig ezt terveztük. Sajnos elvette a kedvünket 2 zajos család, 3 gyerekkel. A gyerekeknél csak a felnőttek voltak hangosabbak, és ez feltette nálunk az i-re a pontot. Az egyik asszonyság közvetlenül mellém tette le a törölközőjét, mintha legalábbis rokonok lennénk, mire én pikírt tekintettel arrébb költöztem, majdnem felkenődtem már a sziklafalra. Persze a másik irányban volt hely rendesen, de ez a harsány nőszemély nem zavartatta magát, és inkább a közelembe táborozott le. A gyereke meg közvetlenül előttünk rúgta a szánkba a homokot, nem volt baj, hogy odébb 1 km hely van.
Szóval másnap jónak éreztük a betonplaccot, ahol senki sem zargatott. Az idő azonban gondolt egyet, és az addig verőfényes napsütés borongósra változott. Így aztán a Kutyánszki előállt az ötlettel, hogy menjünk haza hamarabb, azaz ne másnap hajnalban, hanem már aznap kora este. Nem kellett sokat győzködnie, s bár a nap végül mégis galádul kisütött, mi ott álltunk gyönyörűen becsomagolt sporttáskáinkkal indulásra készen. A szállásunk tulajdonosnőjétől erős túlzással élve sem vettünk fájdalmas búcsút, hiszen vele ottlétünk alatt gyakorlatilag csak az érkezésünk napján találkoztunk. Pedig milyen jól elképzeltük magunknak, hogy majd frissen szűrt olíva olajjal, finom borral és ropogós kenyérrel vár minket, és valamelyik este még tán hagyományos horvát étellel is megvendégel. Ebből persze nem lett semmi, az agyonmosott törölközőkkel, a büdös szálláson magunkra hagyva teltek el a nyaralás napjai. :-) Emiatt aztán szállásadónk „vendégszerető” természete után nem, hanem csak a hullámok hangja után fájt a szívünk, ami jó darabig megint nem fog álomba ringatni minket.
Rohamtempóban száguldottunk a komp felé, ami egyébként fél óránként jár Korčula és a Peljesac félszigeten lévő Orebič városa között, estefelé azonban már ritkulnak a járatok. A kompról leszállva aztán már -majdnem azt írtam, hogy egyenes út vezetett hazáig, de ez nem igaz, mert olyan kanyarokat hagytunk magunk után, amitől már-már besokalltam. A suliban anno valószínűleg épp beteg lehettem azon a napon, amikor Boszniáról tanultunk, mert én bizony meglepődtem, hogy az egész ország egyadta hegyvidék, és nem abból a jóféle osztrák típusú szépséges fajtából, hanem a kopár, barátságtalanból, aminek max. a vonulatai szépek, de más egyéb nem.
Hazafelé is zökkenőmentesen zajlott az út, a határokon sem pakoltatták ki velünk a csomagtartót, így hasonló időt futottunk, mint odafelé, azaz 14 órát. Itthon a macskáink boldogan szaladtak elénk, csak a szomszédok nem tartottak velük az örömködésben, akikről a szigeten már majdnem teljesen megfeledkeztünk. Úgy tűnik, ők inkább azzal fejezték ki a viszontlátás örömét, hogy folytatták zajos életüket, csak hogy újra görcsbe rándult gyomorral és heves szívveréssel tengessünk az elkövetkezendő hétköznapokat. Otthon, édes otthon!
Mi is levontuk a nyaralás tanulságait, mint ahogy hazaérkezvén talán mindenki más. Megállapítottuk, hogy Horvátország továbbra sem nekünk való, s bár bizonyára vannak valóban szép részei, a tenger bérelt hajó nélkül nem nyújt maximális örömöt, hacsak nem találunk egy olyan öblöt, ami tiszta, könnyen megközelíthető és szép. Nem hinném, hogy ez túlzott igényességnek számít, hiszen a szigeten sokan bérelnek motorcsónakot vagy nagyobb hajókat.
A szállásokról készült fotóknak nem szabad maradéktalanul hinni, mert ami a képen jól mutat, az élőben lehangoló lehet. Érdemes előtte lelevelezni, mi jár az apartmanhoz, és mit érdemes vinni. Amiket mi hiányoltunk, az normális esetben persze járt volna, de ki tudja, talán ennél a szálláshelynél kicsit lazábban fogták fel a dolgokat. Gyakorlatilag kiválasztottuk az egyik legrosszabbat, holott voltak nagyon szép házak is, nyilván nagyobb összegért. El kell dönteni, mi a fontos – a tökéletes szállás, vagy az olcsó, de még épp megfelelő. Mi ez utóbbira szavaztunk, mert ha már a tengeren vagyunk, akkor nem az apartmanban szándékozunk eltölteni az idő nagy részét, hanem egyéb élménygyarapító programokra költünk. Itt sajnos nem nagyon volt ebben részünk, de talán mi hibáztunk valahol, jobban utána kellett volna nézni a lehetőségeknek. Az emberek különbözőek, és lehet, hogy ami nekünk nem jön be, az másnak megfelel, és attól is sok függ, hogy mit várunk egy nyaralástól.
Mindent összevetve voltak jó pillanatok, nagyszerű élmény volt látni a délutáni fényben pompázó, valódi tengerkék vízfelületet - ezzel nem is tudtam betelni. Szerencsére találkoztunk néhány barátságos helyi cicával, akik boldogan simogattatták magukat, és az is fontos, hogy kicsit megfeledkezhettünk az itthoni gondokról.
Megjegyzés:
Pozitívum, hogy élelmiszerüzlet majd' minden településen van, és olcsóbban vásárolhatunk, mint itthon.
Az utolsó előtti nap délelőttjén az apartman előtti placcon napoztunk, nem volt kedvünk megint a Čaviča öbölbe menni, pedig ezt terveztük. Sajnos elvette a kedvünket 2 zajos család, 3 gyerekkel. A gyerekeknél csak a felnőttek voltak hangosabbak, és ez feltette nálunk az i-re a pontot. Az egyik asszonyság közvetlenül mellém tette le a törölközőjét, mintha legalábbis rokonok lennénk, mire én pikírt tekintettel arrébb költöztem, majdnem felkenődtem már a sziklafalra. Persze a másik irányban volt hely rendesen, de ez a harsány nőszemély nem zavartatta magát, és inkább a közelembe táborozott le. A gyereke meg közvetlenül előttünk rúgta a szánkba a homokot, nem volt baj, hogy odébb 1 km hely van.
Szóval másnap jónak éreztük a betonplaccot, ahol senki sem zargatott. Az idő azonban gondolt egyet, és az addig verőfényes napsütés borongósra változott. Így aztán a Kutyánszki előállt az ötlettel, hogy menjünk haza hamarabb, azaz ne másnap hajnalban, hanem már aznap kora este. Nem kellett sokat győzködnie, s bár a nap végül mégis galádul kisütött, mi ott álltunk gyönyörűen becsomagolt sporttáskáinkkal indulásra készen. A szállásunk tulajdonosnőjétől erős túlzással élve sem vettünk fájdalmas búcsút, hiszen vele ottlétünk alatt gyakorlatilag csak az érkezésünk napján találkoztunk. Pedig milyen jól elképzeltük magunknak, hogy majd frissen szűrt olíva olajjal, finom borral és ropogós kenyérrel vár minket, és valamelyik este még tán hagyományos horvát étellel is megvendégel. Ebből persze nem lett semmi, az agyonmosott törölközőkkel, a büdös szálláson magunkra hagyva teltek el a nyaralás napjai. :-) Emiatt aztán szállásadónk „vendégszerető” természete után nem, hanem csak a hullámok hangja után fájt a szívünk, ami jó darabig megint nem fog álomba ringatni minket.
Rohamtempóban száguldottunk a komp felé, ami egyébként fél óránként jár Korčula és a Peljesac félszigeten lévő Orebič városa között, estefelé azonban már ritkulnak a járatok. A kompról leszállva aztán már -majdnem azt írtam, hogy egyenes út vezetett hazáig, de ez nem igaz, mert olyan kanyarokat hagytunk magunk után, amitől már-már besokalltam. A suliban anno valószínűleg épp beteg lehettem azon a napon, amikor Boszniáról tanultunk, mert én bizony meglepődtem, hogy az egész ország egyadta hegyvidék, és nem abból a jóféle osztrák típusú szépséges fajtából, hanem a kopár, barátságtalanból, aminek max. a vonulatai szépek, de más egyéb nem.
Hazafelé is zökkenőmentesen zajlott az út, a határokon sem pakoltatták ki velünk a csomagtartót, így hasonló időt futottunk, mint odafelé, azaz 14 órát. Itthon a macskáink boldogan szaladtak elénk, csak a szomszédok nem tartottak velük az örömködésben, akikről a szigeten már majdnem teljesen megfeledkeztünk. Úgy tűnik, ők inkább azzal fejezték ki a viszontlátás örömét, hogy folytatták zajos életüket, csak hogy újra görcsbe rándult gyomorral és heves szívveréssel tengessünk az elkövetkezendő hétköznapokat. Otthon, édes otthon!
Mi is levontuk a nyaralás tanulságait, mint ahogy hazaérkezvén talán mindenki más. Megállapítottuk, hogy Horvátország továbbra sem nekünk való, s bár bizonyára vannak valóban szép részei, a tenger bérelt hajó nélkül nem nyújt maximális örömöt, hacsak nem találunk egy olyan öblöt, ami tiszta, könnyen megközelíthető és szép. Nem hinném, hogy ez túlzott igényességnek számít, hiszen a szigeten sokan bérelnek motorcsónakot vagy nagyobb hajókat.
A szállásokról készült fotóknak nem szabad maradéktalanul hinni, mert ami a képen jól mutat, az élőben lehangoló lehet. Érdemes előtte lelevelezni, mi jár az apartmanhoz, és mit érdemes vinni. Amiket mi hiányoltunk, az normális esetben persze járt volna, de ki tudja, talán ennél a szálláshelynél kicsit lazábban fogták fel a dolgokat. Gyakorlatilag kiválasztottuk az egyik legrosszabbat, holott voltak nagyon szép házak is, nyilván nagyobb összegért. El kell dönteni, mi a fontos – a tökéletes szállás, vagy az olcsó, de még épp megfelelő. Mi ez utóbbira szavaztunk, mert ha már a tengeren vagyunk, akkor nem az apartmanban szándékozunk eltölteni az idő nagy részét, hanem egyéb élménygyarapító programokra költünk. Itt sajnos nem nagyon volt ebben részünk, de talán mi hibáztunk valahol, jobban utána kellett volna nézni a lehetőségeknek. Az emberek különbözőek, és lehet, hogy ami nekünk nem jön be, az másnak megfelel, és attól is sok függ, hogy mit várunk egy nyaralástól.
Mindent összevetve voltak jó pillanatok, nagyszerű élmény volt látni a délutáni fényben pompázó, valódi tengerkék vízfelületet - ezzel nem is tudtam betelni. Szerencsére találkoztunk néhány barátságos helyi cicával, akik boldogan simogattatták magukat, és az is fontos, hogy kicsit megfeledkezhettünk az itthoni gondokról.
Megjegyzés:
A bejegyzés célja nem a szándékos kritizálás, hanem információközlés, ami bizonyára sok helyen szubjektív véleménynyilvánítással tarkított, ám mindenképp azért íródott, hogy a Korčula szigetére látogatóknak segítséget nyújtson. A sziget kínálta szabadidős tevékenységekre vagy az egyéb lehetőségekre nem tértem ki, mert ezekről nem tájékozódtam.